A Wass Albertet ért vádak és hamisítások cáfolata

Szerkesztő A, h, 08/22/2011 - 05:40

 

 

 

 

Dobszay Károly: Egy ámokfutó rágalmai

 

(Wass Albert állítólagos hungarista kapcsolatairól)

Eddig úgy gondoltam, hogy az életben már nemigen érhet meglepetés, de be kell vallanom: tévedtem.
Azt már megszoktam, hogy a hazudozás, a hamisítás a liberál-bolsevista újságírás kelléktárának fontos része, de őszintén szólva, még a törzsgyökeres kommunista hazudozók is vigyáztak arra, hogy egy bizonyos határt ne lépjenek túl, nehogy egyszerűen nevetségessé váljanak. Napjainkban azonban már minden lehetséges. A hazudozás, méghozzá az esztelen, ostoba hazudozás manapság világjelenség. Naponta szemünkbe hazudik a televízió, fülünkbe hazudik a rádió, hazudnak az újságok, hazudnak a világ vezető politikusai és természetesen hazudik Amerika elnöke is. Méghozzá olyan bután, hogy minden hazugságát világrekordnak számító gyorsasággal leplezik le. Rá se ránt, hazudik tovább. Megteheti. Pedig még a hazudozóknak is régi, íratlan szabálya: hazudni úgy kell, hogy ne jöjjenek rá. De hát kit érdekel ez mostanában?
Sajnos, Magyarország sem kivétel. A Népszabadság ez év április 4-i (milyen magasztos dátum!) számában olvasom Kollár Erzsébet cikkét. A szerző azon sopánkodik, hogy az emigrációban néhány éve elhunyt kitűnő írónk, Wass Albert irodalmi munkássága elismeréseként alternatív Kossuth-díjban részesült, holott szélsőjobboldali, hungarista volt élete végéig. A cikkíró többek között ezzel indokolja állítását:
„1946-ban Nyugaton a Nyilaskeresztes Párt egykori tagjai létrehozták úgynevezett túlélő szervezeteiket. Caracasban Henney Árpád altábornagy – a „Nemzetvezető” kijelölt utóda – Szálasi személye körüli miniszter és Nyisztor Zoltán katolikus lelkipásztor alapította meg a Hungarista Mozgalom Hírszolgálatát (HMH), amely hivatott volt összefogni a világ különböző pontjain szétszóródott nyilaskeresztes párttagokat, a hungaristákat és szimpatizánsaikat. Az óriási távolságokkal magyarázható, hogy a kapcsolattartás hatékony formájának, lehetőségének tartották a hungarizmus gondolatát szolgáló sajtótermékek alapítását, majd később ezek fennmaradásának anyagi, erkölcsi segítését. Ausztráliában a Kántor Béla, majd a Gede testvérek közreműködésével kiadott Út és Cél, Dél-Amerikában és Európában a Hídverők, illetve a Hídfő és a 24. Óra voltak az árpádsávos mozgalom legismertebb orgánumai. Élete végéig főmunkatársként a Hungarista Mozgalom Hírszolgálatához tartozott Wass Albert is, aki Alföldi Gézával (Szálasi propagandaminisztériumának államtitkárával), Borsányi Juliánnal, Milotay Istvánnal, Fiala Ferenccel (Szálasi egykori sajtófőnökével), Marschalkó Lajossal, Málnási Ödönnel, az 1994-1998 közötti HMH-főnökkel, Szemenyei-Kiss Tamással, a kanadai 24. Óra főszerkesztőjével, Tóth Judittal és a Kaliforniában élő lap- és könyvkiadóval, Szász Lóránttal összehangoltan végezte tevékenységét.”
Úgy látszik, a történelemhamisítás ragályos (vagy talán tudatosan terjesztett?) betegség, mert nem sokkal ezután a Hetek című közéleti hetilap is szükségesnek látta „felkarolni” a témát: az április 25-i számában Szobota Zoltán a „Halálra ítélt jobboldali írósztár – Wass, a hungarista” című írásában már egyenesen ezt írja:
„ (…)Szemenyei-Kiss Tamás, aki 1998-ig a Hungarista Mozgalom Hírszolgálatának (HMH) vezetője volt, elmondta lapunknak, hogy milyen történelmi háttérbe ágyazódik az erdélyi író pályafutása. (…). A HMH irányítói közé tartozott Alföldi Géza, Szálasi propagandaminisztériumának államtitkára, Borsányi Julián, aki a Szabad Európa munkatársa volt Lovas Istvánnal, Fiala Ferenc, Szálasi egykori sajtófőnöke és 1990-98 között Szemenyei-Kiss Tamás is, aki aktív kapcsolatban állt és együtt dolgozott a főmunkatársi minőségben ténykedő Wass Alberttel.”
Végre, ugyanezen lap május 9-i számában előlépett a színfalak mögül a történet főszereplője, a legendás „Hungarista Mozgalom Hírszolgálata” volt vezetője is, Szemenyei-Kiss Tamás, és egy „olvasói levél” formájában kiegészítette a „világraszóló leleplezéseket”: „A Hungarista Mozgalom Hírszolgálata főmunkatársai, irányítói közé tartozott az Egyesült Államokba menekült erdélyi arisztokrata, gróf Wass Albert is.(…) Mint elvetemült fasisztát 1994 és 1998 között a Hungarista Mozgalom Hírszolgálata vezetőjeként ismert meg a nyilvánosság politizáló része.” Nem elírásról, holmi sajtóhibáról van tehát szó, három különböző cikkből idéztünk, és ezen már érdemes elgondolkodni.
Jómagam meglehetősen alaposan ismerem a tényeket, Az említett személyek közül mind Alföldi Géza költővel, mind Fiala Ferenc újságíróval személyes kapcsolatban álltam, és az úgynevezett „emigrációs hungarista sajtónak” csaknem két évtizeden keresztül munkatársa, sőt, az Út és Cél című lapnak rövid ideig főszerkesztője is voltam. A történeti hűség kedvéért – és természetesen a lóvá tett olvasók felvilágosítása érdekében – szeretnék néhány megjegyzést fűzni az imént említett, Wass Albert hungarista múltját állítólagosan „leleplező”, valójában azonban szinte minden sorában valótlan badarságokat felvonultató írásokhoz. Talán nem járok messze az igazságtól, ha kijelentem, nagyon ritkán volt csak rá példa, hogy három írás majdnem minden sora valótlan badarságokat, bizonyítatlan rágalmakat tálaljon az olvasó elé,méghozzá történelmi tényként. (Megjegyzem: ami a népszerű író „háborús bűnösségét” illeti, arról nálam avatottabb szakértők már kifejtették a véleményüket. Szégyenletes, hogy a mai Magyarországon még léteznek olyan megveszekedett gyűlöletkeltők, akik a román titkosszolgálat közismert hamisításait tényként beállítva (!), arcátlanul tovább mocskolódhatnak.)
Wass Albert sohasem tartozott az úgynevezett hungarista emigrációhoz és főleg nem volt soha főmunkatársa a cikkben említett „Hungarista Mozgalom Hírszolgálata” nevű agyszüleménynek – mert valójában ilyen szervezet sem létezett soha. Wass Albert egész életében az Egyetemes Magyarságot szolgálta írásaival, és azon belül természetesen szűkebb hazájának, Erdélynek volt az élő lelkiismerete, attól függetlenül, hogy írásait hungarista lapok is lehozták, vagy tevékenységét méltatták. Ha a Wass Albert életművét pocskondiázó firkászok egyáltalán elolvasnák a könyveit, akkor ők is tudnák, hogy az író több művében is meglehetősen kritikusan nyilatkozott a hungaristákról.
1946-ban Henney Árpád éppen álnéven bujkált valahol Ausztriában, hogy elkerülje a Nyilaskeresztes Párt prominenseire váró elfogatást és kiadatást. Nyisztor Zoltán jezsuita teológus és író pedig, aki már a harmincas években erősen kritizálta több cikkében is a nemzetiszocialisták hatalomra jutását Németországban és a nyilasokhoz semmi köze nem volt, még magyar földön tartózkodott, méghozzá az ÁVO foglyaként. Csak később sikerült Ausztrián keresztül Olaszországba menekülnie, s micsoda abszurditás, éppen annak a Himler Mártonnak a segítségével, aki közismerten vezető szerepet játszott a Nyugatra menekült nyilasok összefogdosásában – erről Nyisztor maga is beszámol a Vallomás című önéletrajzi könyvében. Mindebből persze következik, hogy Henney Árpád és Nyisztor Zoltán nem alapíthatták meg Caracasban (Venezuelában) a „Hungarista Mozgalom Hírszolgálatát”... Nyisztor Zoltán ugyan 1948-ban Rómából (Spanyolországon keresztül) kivándorolt Dél-Amerikába, ahol rövid kolumbiai tartózkodás után Venezuelában is tevékenykedett, mint misszionárius, és csak 1961-ben tért vissza Európába – de Henney Árpáddal soha életében nem találkozott
Továbbá, Henney Árpádot a „Nemzetvezető” soha nem nevezte ki utódjának, ezt egy szűk hungarista kör állította csak, hogy híveket toborozzon magának. Henney Árpádot különben a legtöbb prominens egykori nyilas nem ismerte el az emigrációban Szálasi utódjaként. Ettől függetlenül 1948-ban Tatár Imrével és Gömbös Ernővel (Gömbös Gyula fiával) Ausztriában megalakította az emigrációs Hungarista Mozgalmat, amelyhez később ausztráliai és kanadai szórványok is csatlakoztak. Tevékenységük főleg arra korlátozódott, hogy Út és Cél, illetve Hungarista Tájékoztató címen újságokat adtak ki, amelyek meglehetősen ortodox hungarista szemléletet tükröztek. Ezek a lapok Henney 1980-ban bekövetkezett halála után, amikor Tatár Imre vette át a Mozgalom vezetését, továbbra is megjelentek ausztráliai kiadásban, szakítva a korábbi ortodox szemlélettel, aztán a 90-es évek végén végleg megszűntek.
Kántor Béla valóban az Út és Cél ausztráliai kiadója volt, de semmi köze a Gede Testvérek könyvkiadóhoz, amely köztudottan budapesti illetőségű vállalkozás és tevékenységét tulajdonképpen akkor kezdte, amikor Kántor Béla halálával a hungarista lapok már megszűntek. Az egészből mindössze annyi igaz, hogy a két Gede testvér közül az egyik jelenleg Ausztráliában él.
A Németországban (és nem Dél-Amerikában) kiadott Hídverők című lapot 1948-ban Alföldi Géza költő alapította és szerkesztette az 1962-ben bekövetkezett megszűnéséig. Alföldi Géza ismert, úgynevezett népi költőként a harmincas évek végétől részt vett a Hungarista Mozgalom tevékenységében, 1944-ben A Nép című nyilas lap vezércikkírója volt, majd október 15-e után államtitkár a propagandaminisztériumban. Az emigrációban a Henney Árpád nevével fémjelzett hungarista csoportosulással semmiféle kapcsolatot nem tartott fenn, sőt vele szemben kimondottan ellenségesen viselkedett. A Hídverők ettől függetlenül hungarista, illetve szélsőjobboldali irányvonalat követett és a nemzeti emigráció egyik legnépszerűbb lapja volt a maga korában, főleg lírai mellékleteinek köszönhetően, amelyekben szintén Alföldi Géza versei adták meg az alaphangot.
A HÍDFŐ című lapot Süli József alapította meg 1948-ban, Londonban. (Akkor még Hungarian Week volt a neve és csak 1954-ben keresztelték át Hídfőre). Az ötvenes évek közepétől Marschalkó Lajos lett a vezércikk-író, majd Süli 1960-ban bekövetkezett halála után a főszerkesztő. Ehhez a laphoz csatlakozott – főmunkatársi minőségben –az 1956-os forradalom alatt 12 évi rabság után a börtönéből kiszabadított és Nyugatra távozott Fiala Ferenc (az Összetartás egykori főszerkesztője, a Szálasi-kormány sajtófőnöke).
Marschalkó Lajos 1945 előtt többek között a Függetlenség főszerkesztője volt, tehát kormánypárti elkötelezettségű újságíró. Tény, hogy egész életművét a szélsőjobboldali szemlélet hatotta át, de semmilyen kimondottan hungarista szervezkedésben nem vállalt szerepet, annak ellenére, hogy elismerően nyilatkozott mind Szálasiról, mind a Hungarizmusról. Meg kell említeni, hogy a negyvenes évek végén Németországban kiadott Kőszeg ködbevész című könyvében erősen bírálta egyes nyilasok tevékenységét, aminek következtében a Henney-féle Hungarista Mozgalom részéről éles támadásokban részesült.
A legprominensebb egykori nyilasnak számító Fiala Ferenc az emigrációban szintén elhatárolódott a Henney Árpád vezette Hungarista Mozgalomtól és írásaiban, de főleg számos könyvében megpróbált objektív képet adni a Hungarizmusról, annak hibáit, sőt bűneit sem elhallgatva. A HÍDFŐ, majd később az ÚJ HÍDFŐ a szélsőjobboldali nemzeti emigráció lapjának, nem pedig az „árpádsávos mozgalom orgánumának” számított.
Nyisztor Zoltán, akinek, mint fentebb már említettem, a Hungarista Mozgalommal sem a háború előtt, sem pedig az emigrációban semmiféle kapcsolata nem volt, a hetvenes évektől lett a HÍDFŐ római tudósítója, amikor a lapot Marschalkó Lajos 1968-ban bekövetkezett halála után Fiala Ferenc vitte tovább, mint főszerkesztő.
Málnási Ödön professzor a harmincas évek végén a nyilasok egyik ideológusának számított. Később összekülönbözött Szálasival, de ettől függetlenül a háború után hosszú börtönbüntetésre ítélték és csak 1956 után került Nyugatra. Ô sem csatlakozott a Henney-féle „hivatalos” Hungarista Mozgalomhoz, hanem időszakonként a HÍDFŐ hasábjain jelentek meg az írásai, sőt több könyvét is kiadták emigrációs kiadásban.
Borsányi Julián egykori horthysta katonatiszt és hadmérnök a Szabad Európa Rádió alkalmazásában 1969-ig tevékenykedett, mint katonapolitikai tanácsadó. Ö volt az, aki 1956-ban „Bell ezredes” néven további harcra buzdította a rádió hullámhosszán a magyar szabadságharcosokat, holott Amerika már megegyezett a színfalak mögött a Szovjetunióval, állítólagos legnagyobb ellenségével, a felkelés leverésében. Aki csak egy kicsit is ismeri az emigrációba került hungaristák beállítottságát, az tudja, hogy a Szabad Európa Rádióval szemben kimondottan ellenségesen viselkedtek. Mellesleg, Borsányi 1969 nyarán befejezte pályafutását a SZER-nél, ahova Lovas István csak a nyolcvanas években került, így elég nehéz lett volna „együtt” dolgozniuk. Milotay István, a háború előtti Magyarország talán legnevesebb jobboldali újságírója, az emigrációban több jobboldali lapnak is dolgozott. Ezek közé tartozott az ötvenes években Brazíliában kiadott Új magyarság, amelynek főmunkatársa volt. Szintén az ötvenes években a Hungarista Mozgalom hivatalos lapjának számító Út és cél közölte folytatásokban az Egy élet Magyarországért című, nemrég a Gede Testvérek kiadásában otthon is megjelent vaskos tanulmányát, amely Horthy Miklós emlékiratai kapcsán kritikusan elemzi az úgynevezett Horthy-rendszer történetét. Talán már mondanom sem kell, hogy Milotay István szintén soha nem vett részt a nemlétező „Hungarista Mozgalom Hírszolgálata” nevű szervezetben, ahogyan a fentemlített többi „nemzettestvérek” sem.
Szász (Zas) Lóránt költő a valótlan állítások miatt ügyvédje útján tiltakozott a Népszabadságnál, helyreigazítást követelve nevének hungarista környezetben való említéséért Némi huzavona után a lap a helyreigazítást néhány sorban, kényszeredetten teljesítette.
Végezetül szólni kell Szemenyei-Kiss Tamásról és sajnálatos „újságírói” tevékenységéről. Szemenyei a kilencvenes évek elején tűnt föl, mint magyarországi munkatárs az ÚJ HÍDFŐ, majd később 24. ÓRA hasábjain. „Tudósításait” – már akkoriban is – gátlástalan képtelenségek, egetverő lódítások jellemezték.... Írásaiban nemlétező otthoni hungarista csoportokról számolt be, akik halálmegvető bátorsággal küzdenek a „neobolsevista” hatalom ellen. Nos, az ő írásaiban olvashattunk először a „Hungarista Mozgalom Hírszolgálata” nevű szervezetről is, amelynek természetesen ő maga volt a vezetője (megjegyzem, valószínűleg az egyetlen tagja is). Ma már világosan látható, hogy badarságait egy kis nyugati valuta csurranásának reményében eresztette szélnek, amelyet, mint „egyetlen hivatásos hungarista újságíró” el is várt (volna) az emigrációban még élő idősebb hungaristáktól. Tevékenységét rágalmazási perek tarkították, amelyeket sorra el is vesztett. Tóth Judit, a 24. ÓRA főszerkesztője 1998 tavaszán végül megelégelte ezt a helyzetet, és kipenderítette a laptól. Szemenyei-Kiss azóta úton-útfélen – de főleg a hazai bulvársajtó hasábjain – minden lehetőséget megragad, hogy rögeszméit terjessze, de „történelmi elemzései” immár olyan messze vannak a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Sőt, ahogy egyik hazai hetilap nemrég megírta, egy kis aprópénzért bárkiről hajlandó eskü alatt vallani, hogy vele együtt dolgozott a Hungarista Mozgalomban. Lám, manapság így dívik lejáratni valakit, ha a valódi érvek hiányoznak a befeketítéséhez.
Néhány éve Bartus László, ugyancsak önjelölt leleplező csaknem 400 oldalas könyvben foglalta össze és adta ki magánkiadásban a Szemenyei által kiagyalt történeteket. Mindent összevetve, ilyen kétes hitelű „források” alapján tájékoztatja (félre) olvasótáborát a Népszabadság és a Hetek, ennyit ér Wass Albert állítólagos „leleplezése”. Szemenyei-Kiss Tamás egyébként a lejáratást, a hamisítást és befeketítést ma már „családi vállalkozásként” űzi, hiszen a Népszabadságban lehozott cikket jegyző Kollár Erzsébet nem más, mint... a felesége.
Mindezek ismeretében, és mivel az alaptalanul acsarkodó cikkekben név szerint említett személyek zöme már nem tiltakozhat a róluk terjesztett otromba valótlanságokkal szemben, a nevükben ezúton üzenem a „nagy leleplezőnek” és befolyásos, ámde jellemhibás pártfogóinak: csak így tovább! Hátha – Wass Albert poszthumusz alternatív Kossuth-díjával ellentétben – ők még életükben megkapják a „Háry János” díjat.

 

________
A Hetek című lap 2003. június 13-i számában tovább folytatódott a baloldali sajtó rágalom-hadjárata. A Kitartó nemzettestvérek című koholmány Trójai Wass-ló című alfejezetéből azt tudják meg a lapot kiadó Hit gyülekezet tagjai és más olvasók, hogy „hungarista érzelmű személyek trójai falóként” kívánják felhasználni Wass Albert munkáit, hogy „kulturális területen is benyomuljanak Magyarországra”. Nemcsak szövegkörnyezetéből kiragadva, de még az eredeti mondatot is megcsonkítva idézi a cikk a nagy író egy memoár-forgácsát: „meg kell állapítsam, hogy a zsidók oltották belénk ezt a minden nagyságot lerántó, minden szépséget kigúnyoló szenvedélyt.” Lássuk hát akkor az eredeti mondatot és folytatását! „Abban az időben sokat voltunk zsidókkal együtt s bár nem vagyok gyűlölője semmiféle fajnak, meg kell állapítsam, hogy a zsidók oltották belénk ezt a minden nagyságot lerántó, minden szépséget kigúnyoló szenvedélyt. Nem jöhetett szóba Petőfi úgy, hogy valaki meg ne állapítsa: sze nem is volt magyar. Ady részeges disznó. Kossuth csirkefogó. S az én kamasz-lelkem nagyon fogékony volt a romboló irányra.” S legyen itt tanulságul a gondolatmenet későbbi antistrófája: „Folyhatott az eszmény-rombolás szerte a világban kedve szerint: engem megmentett az erdő. Megtanított igaznak látni a szépet és a jót. Megtanított arra is, hogy a gúny, amely a szépet támadja, nem egyéb, mint irigy takarása emberi mesterkedésekből származó világoknak, melyekből hiányzik a szépség.” (A titokzatos őzbak, 73-74. old., Kráter, 2001.)

 

 

Ezzel a mondattal e vitát a PoLíSz szerkesztősége lezártnak tekinti. Ugyanakkor köszönjük Dobszay Károly írónak, hogy szerkesztőségünk kérésére feltárta az ügy dokumentálható és valós történelmi hátterét. Jelezzük egyben, hogy az Országos Széchenyi Könyvtár levéltárában a Szemenyei-Kiss által letétbe helyezett „hungarista” iratok egyetlen helyen sem említik meg Wass Albert nevét! Ennyit a szavahihetőségről.

SZ.K.T. úr eljuttatott levele néhány helyen cáfolni igyekszik a jelen esszé szerzőjének állításait, de ezt a vitát publikálni nem kívánjuk.
Tudomásuink szerint mindkét közéleti személyiség vállalja a felelősséget írásainak hitelességéért, igazságtartalmáért.

T. P. főszerkesztő

 

Forrás: Kráter Műhely honlapja

Kiemelés: a Szerkesztő

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap