Vita a születésről

Balogh Bertalan, p, 02/01/2013 - 00:02

 

 

 

Van abban valami bosszantóan unintelligens, hogy a vita sosem dől el: szabad-e, erkölcsös-e, jogos-e magzatot elhajtani, kikaparni és a kukába dobni azt, ami voltaképpen új generáció lenne, stb. Pedig mindenki belebeszél. Vagy talán pont azért nem zárul le a vita világos és egyértelmű kádenciával. És mindenkinek igaza is van a maga módján. Az aggódó hazafinak is igaza van, az orvosnak is van véleménye, a társadalomtudósnak is megvannak az elméletei, a közgazdásznak is, és persze, a háziasszonynak is, nem beszélve a süldőlányról, aki meg van győződve, hogy a röpke szeretkezés éppoly izgalmas esti program tud lenni, mint például moziba menni.

Az utóbbiakból harsan fel legkönnyebben az érvelés, mert hallották is itt-ott: "A nő azt csinál a testével, amit akar, hiszen ha van joga fogamzani, joga van a folyamat megszakítására is". És annak is igaza van, akinek egyáltalán nem tetszik ez a fajta érvelés.

Ráadásul a vitát az is komplikálja, hogy a tudósok igen hangosan és régóta jajonganak egy túlnépesedett világ réméről. Ezeket a hangokat kedvelem legkevésbé, mert "tudományos" ködfüggöny mögül hangzik a súlyos és kissé embertelenül fals hang: a "ne szaporodjunk" melódiája, ami voltaképpen meg akarja ideologizálni a megideologizálhatatlant. Az ilyen tudósok hamar zavarba jönnének, ha megkérdeznénk: "Mihez képest vagyunk túl sokan?" Vagy: "Mi a világ lakosságának megengedett legnagyobb létszáma, amin túlhaladva mindenféle háború, fajirtás, abortusz, óvszer, baktériumfegyver, ravasz vírus és bármi más alkalmazása a következő ésszerű és javasolt lépés egy szép és új világ érdekében?"

Mellesleg, a magam részéről, valahányszor a "ne szaporodjunk" dallamot hallom, mindig kiérzek belőle egy alharmónikust: "Ne ti szaporodjatok". Vagy, a "túl sokan vagyunk"-ban ott hallatszik a "ti már amúgy is túl sokan vagytok", ha van füle az embernek a hallásra.

Ha az volna a mániám, hogy a világ ura legyek, valószínűleg jellegtelen masszává próbálnám tenni a világ népeit, ravasz módszerekkel lassan egy kalap alá csábítanám vagy kényszeríteném őket, egy világ méretű egykalap alá, Új Világrendnek nevezném az elvtelen termelő-zabáló kevercset, és alaposan meg is ritkítanám őket, mert hát minek annyi szolga!

Lehet, hogy csak az idők tettek gyanakvóvá, de ha azonos szólamot hallok áradni a világ négy égtájának minden szócsövéből, szervezettséget gyanítok rögtön, és szólamvezetőket.

Felrémlik közben az afrikai éhínségek képe is. Milliók halnak éhen a porrá égett és sivataggá vált vidékeken minden háború nélkül is. Periodikusan, egyenletes időközönként. Úgy néhány évtizedenként. Majdnem igazolja is ez a kép a "tudományos" jajongást, ámbár az az igazság, hogy csak az atyaúristennek rá nem jönnének az afrikaiak, hogyan kell kutat fúrni, folyókat szabályozni, termővé tenni a földet, és egyáltalán, - dolgozni. Inkább összeaszalódnak, összekuporodnak, és szótlanul éhen halnak.

Felötlik a tragacs hasonlata is, amikor hallom, hogy a világ nem bír el több embert. Az elavult autóbuszra gondolok, amint befut (immár tömötten) a megállóba, ahol még vagy kétszázan várják. Értelmes ember voltaképpen nem legolyószórózná a várakozókat, hanem forgalomba állítana egy csomó nagy befogadóképességű, modern buszt. Szervezésen múlik. És menne a dolog. Még énekelnének is hozzá.

A "túlnépesedett világ" főmondathoz nyilvánvalóan hozzá kell tenni a "jelenlegi körülmények között" hangzású mellékmondatot is, már az igazság kedvéért is. Ugyanis csak a jelenlegi körülmények között sok a néger Afrikában, és csakis a jelenlegi körülmények között látszik a világ túlnépesedettnek.

A géppuska, az óvszer, a kémiai szennyezés, az AIDS, az ebola és a többiek nem a problémát oldják meg, hanem a "tragacshoz" ragaszkodnak görcsösen, vagyis egy elégtelen gazdasági berendezkedést akarnak továbbra is fenntartani. Mármint a nagy "tudósok" és a politikusok. Világméretekben is és nemzeti méretekben is.

Sohasem adtam sokat a világ intelligenciájáért, hiszen a világ maga is kollektíva csupán, (sőt mindinkább azzá válik), és a kollektív intelligencia a legalacsonyabb szellemi "magaslatot" jelentette mindig, már a maga természetéből adódóan is. Brigád- és világméretekben egyaránt. A "máris sokan vagyunk" csak a kollektív intelligencia egyik tipikus mákvirága.

A nők jogairól szóló érvet boncolgatva is hamar eljutunk az ostoba gazdasági berendezkedés tényéhez. Egyebek között.

Érdekes módon nem egy földre száll angyal, hanem a gonoszok gonosza, a sátán pamacs bajszú unokája mondta és írta a nagy művében is, hogy "a nőket pedig a végsőkig megkíméljük a gyári munkától, mert az lerombolja a testüket, a lelküket és a moráljukat". És valóban megkímélte őket a végsőkig. Mert erős családokat, sok egészséges és szép gyereket akart látni, azaz egy fiatal és erős nemzetet. Hitler Adolfnak hívták a szörnyeteget. És mit csinál a világ, amely egyértelműen ítéli el Hitlert? Behajtja a nőket a gyárba. Törvényesen és rutinból, mintha nemcsak ez volna a világon a legokosabb dolog, hanem a világ csakis így volna elképzelhető. Aztán jön a gyerek (ha jön), a bölcsőde, a hercehurca, a gürcölés, és végül, nem is születik olyan sok gyerek. Mert több "strapát" jelent, mint amit szívesen vállal az, aki szeret "élni".

Az unintelligens világ némely tekintetben nagyon is jól tudja mit csinál, és el is éri így vagy úgy, hogy távolról sem születik annyi gyerek, ahány amúgy születhetne. Se nálunk, se máshol. (Kivéve Harlemet, Bronxot, és talán Mátészalkát, meg a VIII. kerületet).

A szűk látókörű gazdasági és társadalmi berendezkedés ezzel párhuzamos cselvetése az is, hogy a férj ritkán tud egy asszonyt és egy természetes nagyságú családot eltartani. Következésképpen, a nő, mint leendő munkaerő indul neki az életnek; nők ugyanúgy tanulnak ma, mint a férfiak, malterhordást vagy egyetemet és bármit, ami e kettő között elképzelhető. Az óriási és teljesen elmismásolt körülmény azonban az, hogy a nő (akármennyire is tiltakoznak ellene sokan óvszerrel és rafinériákkal) mégis csak biológiai masina is, méghozzá a legnagyszerűbb termelőeszköz, hogy ezt a szót használjuk, hiszen a csodára képes: eleven kis emberkéket tud produkálni. Ez a masina, persze, biológiai természetű, és mint ilyennek, megvannak a maga biológiai törvényei. Például az, hogy legjobb (legalábbis a mi fajtánk esetében), ha 24 éves kora előtt szüli meg első gyerekét. Később is nagyon lehetséges ez, de körülbelül 24 éves a kor, amin alul általában problémamentesen zajlik le az első szülés, míg később már számolhatunk kisebb-nagyobb komplikációkkal.

Valószínűleg a természet egyik cselvetése az, hogy akkorra időzíti a termékenység és párzási kedv tetőpontját, amikor a résztvevőknek voltaképpen alig nőtt még be a fejelágya. Vagyis egyáltalán nem családtervezéses okoskodásokra bízza az emberi faj új generációit és fennmaradását. És biztosan igaza is van. A természetnek eddig még mindig igaza volt hosszú távon. Persze, nem segíti a természet jogos ambícióját, hogy a jelenlegi körülmények között a nő, mint munkaerő, vagy leendő munkaerő, élete legtermékenyebb éveit tölti iskolapadban. De az iskola elvégzése után is az a nő fő törekvése, hogy stabilizálja az életét a pályán, hiszen további élete sikere múlik rajta, és csak akkor megy férjhez, ha már megengedheti magának. És vagy jön a gyerek, vagy sem. Vagy csak becsúszik egy-kettő... Megkésve.

Nagyon sajnálom e kor nőit.

A nőket sajnálom leginkább. Mert mást követel tőlük a kor, mint amit a természet akar, és sokkal többet, mint ami okos lenne. És talán nevet is a markában a kor, hiszen eléri, amit akar. Mert a "tragacs" nem bírna el többet. Az a bizonyos tudományosan fatengelyes.

Azt hiszem, ha rendet akarnánk teremteni a szamár vitában, amelyben mindenkinek igaza van, nem elég a rossz gazdasági szisztémának és a természet cselvetésének ellentmondásán sopánkodnunk, hanem a nő csodálatos funkcióját is méltó módon kellene tudomásul vennünk, azt ugyanis, hogy mindenek fölött a nemzetnek és a világnak a fenntartója a nő.

Kinek van igaza? Az abortuszra remegve, de megfontolásból menő lánynak, vagy a nemzetnek, amely fenn akar maradni? Világos, hogy a kor által szorongatott helyzetben lévő nő és a nemzet érdekkonfliktusával van dolgunk. A nő és a nemzet... A filozófiának megvannak a maga tételei a Rész és Egész viszonyának megértésére, de kacskaringós filozófiai cifraságok nélkül is érzékeltetni lehet a dolgokat, például a tégla és a ház viszonyával. Világos ugyanis, hogy a tégla, mint olyan, a maga igen szerény megjelenési formája ellenére is alapító tagja a nagyobb másvalaminek, a háznak, ami már sem megjelenésében, sem funkciójában, sem természetében, sem értelmében nem azonos a téglával, hiszen a ház nem téglák halmaza csupán, hanem - hajlék. Minőségi különbség ez. A nemzet sem egyének tömege, hanem alaposan minőséget ugrott másvalami. Az alapító tagok, vagyis a nők összessége sem csupán nagy darabszám, hanem nemzet, jövő, kiválasztódás, fennmaradás, - élet.

Egészen más értelmet kap a nő innen nézvést. Éppen az Egész (ház, vagy haza) nevezi meg tehát a tégla, vagy a nő igazi értelmét és rangját: alkotó és megtartó rangját.

Nagy szavak ezek?

Nem e szavak nagyok, hanem a kisbetű méltánytalan, amivel íródik ma a szó: nő.

A nagy Egész, vagyis a nemzet szempontjából voltaképpen a nő a minden. Széchenyi szerint is. A mi esetünkben is szült a nő a tatárjárásnak, Mohácsnak, Trianonnak, a Don-kanyarnak, Amerikának, Kanadának, Ausztráliának... Az ember szinte alig érti, hogyan győzte ölével mindezt! Voltaképpen a nő szerkezetéből és ösztönösségéből él és áll a nemzet, nem pedig kollektív "intelligenciás" teorizálgatásokból.

És ha már az ösztönösségnél tartunk, érdekes megjegyezni a statisztikával is roppant könnyen bizonyítható tüneményt, hogy háborúk előtt és alatt mindig több fiú születik, mint lány. Mintha a nemzetkollektívában élő és ható nő nem családtervezne és teorizálgatna, hanem ösztönösen érezné, hogy most katonákra, fiúkra van szükség. Meglepő, de így van. Érdekesek a természet útjai. A második világború utáni években pedig lányok születtek. Csőstül. Mintha valakik a vérveszteséget akarták volna gyorsan pótolni. A nagyon "okos" tudósok sem találtak erre magyarázatot, mert nem mindent lehet kiokoskodni, ami csak úgy van, ahogyan lenni szokott. Az "alapító tag" reagál, amikor néha inkább fiúkat, máskor meg inkább lányokat fogan? Nos, ha a tudósok nem is, én mindenesetre el tudom ezt képzelni. Nagyon hasonlatos ez a fenomén a fajfenntartási ösztönhöz. Mintha az a bizonyos minőséget ugrott Egész, a nemzet, valóban élőlényként reagálna, vagyis szaporaságban érezné fennmaradásának bizonyosságát, mint minden más élőlény az egysejtűtől egészen fel... Az ösztönös reagálásnak (ha tényleg van ilyen), másfajta, de éppoly tanulságos esete például a franciáké. Az első és a második világháborúban elért győzelmük és az azt követő hirtelen jólétük annyira önteltté tette az önimádatra amúgy is betegesen hajlamos franciát, hogy egyszeriben leállt a szaporulatuk, mert a beérkezettség mámorában a francia nemzet, vagyis az "ösztönös élőlény" már nem sarkallódott erősödésre, szaporodásra. És ide tartozik az is, hogy elapad a gyerekszülő kedv akkor is, ha egy nemzetet idétlen politikai szisztémák úgy vezetnek (tartósan), mintha kóceráj volna az, és a tönk szélére viszik gazdaságilag, morálisan és minden tekintetben. A letargia, a céltalanság és bizonytalanság diagnózisát jelzi ez a fajta elapadás. Mondanom sem kell, hogy nálunk nem éppen győzelmi mámor, vagy beérkezettség teszi, hogy elapad ez az ösztön, (hiszen mindig vesztettünk, háborúkat, fele királyságokat, meg mindig "mások" voltak "fent", stb., és voltaképpen sehol sem vagyunk), hanem részben a kócerájos vezetéses, önrablós, kaotikus életérzés, részben pedig az, hogy annyi, de annyi bizonytalanság közepette már csak a megszerezhető állás, vagy anyagi javak kilátása érződik valamelyest szilárd pontnak az egyén számára. Tehát nem a népes és szép család, hanem az így vagy úgy elérhető Mercedes helyettesíti be az értelmes élet álmát. Adjuk hozzá egy kis óvszert, meg küretet, és meglátjuk, hová jutunk a "jelenlegi körülmények között". A kihasznált és teljesen becsapott nőhöz jutunk, a nemzet alapító tagjához, akit nem egy saját tradícióiban fejlődő nemzet vesz körül, hanem egy ide-oda hajlongó-sodródó és formaiságában is gyakran változó állam, tele ideiglenes eszmékkel, vezetőkkel, célokkal és céltalanságokkal. Nem a nő kárhoztatható tehát a jelenlegi körülmények között, A nő éppoly fogamzós ma is, és szíve mélyén éppoly nagyon szeretne "babázni" a babával, mint minden nő az emberiség kialakulása óta. Ez a legfőbb funkciójuk, ez következik belőlük legtermészetesebben. De az a bizonyos környező Egész! Az a fatengelyes és le-lerobbanós... a zsibvásár világ és a zsibvásáros ország, amelyben maga az amúgy ismét rangossá válható történelmi nép országa a portéka már!

Milyen jövő kerekedhet ki egy ilyen jelenből!? Milyen egésznek része a mai nő? Miért érezne a nő ösztönösen nagy értelmet abban, hogy gyereket adjon a jövőnek?

Milyen jövőnek!?

A keretet kell tehát megalkotni előbb, mégpedig jól, ha azt akarjuk, hogy értelmes legyen az Épület, amelyben élünk, és a "téglák" örömmel alkossák és tartsák meg azt a bizonyos nagy Egészet.

Hogyan?

Minden áron! 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap