A várakozás és a keresés 1/2

Jókai Anna, szo, 04/28/2012 - 00:01

 

 

 

 

Várakozni ezután is, vagy továbbra is keresni? A kategorikus döntés megkönnyebbítene, mert eligazítana, egyszer s mindenkorra. De a kategorikus döntések – az alap igenen és alap nemen kívül – csak részben igazságosak; általánosíthatók ugyan, még sincsenek elég tekintettel a személyre.

Egy dolog a bizonyos: akire a kérdés vonatkozik: van. Nem úgy, ahogy földhözragadt fantáziánkkal elképzeljük, nem ott, ahova rövidlátásunk helyezi, s nem azért, hogy közvetlen hasznot hajtson. Minden bizonnyal a legegyszerűbben, mondhatnám a „kétszer kettő” egyszerűségével létezik, ezért olyan nehéz rátalálni vagy fölismerni bonyolódottságunk jelen fokán.

A nevét kiejteni csaknem lehetetlen félreértés nélkül: hangosan patetikus, suttogva szentimentális, kicsinyítve infantilis, jelzőkkel korlátozott, körülírva pedig mesterkélt. „Ő”: túl titokzatos. „Az”: túl profán. Pontatlan a névmás, ha ennyire más név, amit jelölni kell.

Inkább az ige minősíti, súlyos csönd után: – van. A lehető legtárgyilagosabban. Van. Ez az egy, és csak ez az egy, ami „a Napnál is világosabb”.

Az egyezményes szólítás tehát („Isten”) tájékozatlanságunkért bocsánatkérés is egyben. A megszólított nagyvonalúságát és a megszólító bizalmát egyaránt feltételezi.

A visszajelzés mindig konkrét, és ha célba jut, tüstént vérré válik. De a válasz sokszor megreked a végtelen űrben a rejtőzködő Isten és a magára maradt ember között. Az elzárkózott ember pedig néma; és süket a kicsukott Isten kérezkedő szavára. A különbségek nem elhanyagolhatók.

Ahogy Pascal mondja: „Csak háromféle ember van: az egyik fajta az, amelyik megtalálta Istent és szolgálja, a másik, amelyik minden igyekezetével keresi, de még nem találta meg; végül a többi, aki úgy él, hogy nem keresi és nem is találta meg. Az elsők értelmesek és boldogok, a legutóbbiak balgák és boldogtalanok, a közbülsők boldogtalanok és értelmesek.”

Akinek tehát nincs az Isten, s ez nem is fáj neki, annak dilemmája sincsen: türelmesen várakozzon-e rá, vagy éppenséggel fölkutassa? El van az foglalva a szorgos szerezgetéssel, örül az aprónak, amit az idő – szédítő futása közben – a sapkájába potyogtat; örül annak, amit a szűkülő tértől ügyesen kizsarolhat. Halálig leköti az alamizsna vagy a zsákmány leltározása. Látszatra meg is gazdagodhat, miközben lényegében folyamatosan kifosztja magát. Dilettáns tragédia az élete; monológsorozat párbeszéd helyett. Csupa „véletlen” szerencse és „indokolatlan” csapás. Ez az ember nagyon is rászorul aztán az olykor kegyelmes „deus ex machinára”. Most azonban nem erről az emberről beszélünk. Hanem arról, vajon hogyan lehet mi „boldogtalan, de értelmeseknek” boldoggá és értelmesekké válnunk?

Aki várja vagy keresi Istent, egyaránt kínzó hiányt érez. Mással betölthetetlen hiányt. Ez a hiány mindent, ami nem Isten, elnyel: benyeli a sikert, a hírnevet, a pénzt, a szerelmet; a hiány, minél több effélét gyömöszölünk a torkába, annál tátongóbbra nől. Hiába: Isten hiánya mindent fölemészt, s egyedül Isten emészti föl a hiányt.

A találkozás sürgős. Ön- és közérdek. A legszemélyesebb és a legegyetemesebb igény. Mert nemcsak az egyes ember, de az a nép is veszélyeztetett, amelyik ügyet sem vet a szörnyűségek vagy éppen a bimbózó gyönyörűségek szellemi okára. És az egész emberiség elhülyülhet, ha nem tudja, voltaképpen kire is vár; az egész földi vállalkozás elkomolytalanodhat, ha a vállalkozó nem tudja, voltaképpen miért is töri magát.

De miképpen?

A statikus állapot nyugalma vagy a szüntelen mozgásbanlét nyughatatlansága?

Az újkori „Isten-találók”: tanácsadóink.

Simone Weil egy helyütt szigorú. A magatartás, amelyik az üdvösséghez (a találkozáshoz) vezet, szerinte:

„…várakozást jelent, meghatározhatatlan
ideig tartó figyelmes és hűséges
mozdulatlanságot, melyet semmilyen ütés
nem mozdít ki a helyéből. Leghívebb mása
ennek az a szolga, ki az ajtó mellett áll,
hogy rögvest kinyissa, ha ura kopogni kezd…
A keresés kártékony. A keresés tévútra
visz. Az ember nem kell, hogy egyebet
tegyen, mint várja a jót és félbeszakítsa
a rosszat. Izomerejét csupán azért kell
igénybe vennie, hogy a rossz ki ne vesse a sarkából.”
Hamvas Béla egy helyütt indulatos. Azt kiáltja:

„ahhoz, hogy az ember Istenhez
átvághassa magát, igenis, valami
őrült szenvedély kell.
Az igazi lényünk üvegkoporsóban
van: mindent lát, hall, tud,
de üvegen keresztül. És ezt
a »koporsót« nagy erővel,
előbb-utóbb be kell törni.”
Pilinszky János a „várakozás szentségében” él: „Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént… és az után vágyódunk, amit kétezer esztendeje, jól-rosszul a kezünk között tartunk.” De ugyanakkor a metafizikai rettegés miatti lustaságot elutasítja (a kitérést a szembesülés elől): „A restséggel szemben egyedül az igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül az biztosítja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg is tegyük, amit egyszer fölismertünk.” Mintha egyszerre volna jelen a két elem: a rendíthetetlen helyben állás és az egy pillanatra sem nyugvó szellemi megcselekvés. A kétely nélküli „engagement immobilé”, a mozdulatlan elkötelezettség és a kételyeket éppenséggel kihívó és megsemmisítő fürge harcmodor. Az és-és rugalmassága a vagy-vagy merevsége helyett. Talán a lélek más és más állapotában más és más módszer az elevenebb – és a kettősség nem egymás ellen, hanem egymás mellé rendeltetett.

Hiszen a Szentírás is így működtet, „iker szólással”:

„Kérjetek és kaptok,
keressetek és találtok,
zörgessetek,
és ajtót nyitnak nektek.
Mert aki kér, az kap,
aki keres, az talál,
s aki zörget,
annak ajtót nyitnak.”
 „Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez,
akik urukra várnak, hogy mihelyst
megérkezik a menyegzőről és zörget,
rögtön ajtót nyissanak neki.
Boldogok azok a szolgák, akiket
uruk megérkezésekor ébren talál.”
„Igyekezzetek a szűk kapun bejutni,
mert mondom nektek,
sokan akarnak majd bemenni rajta,
de nem fognak tudni.
A ház ura feláll
és bezárja az ajtót,
ti meg kint maradtok
és zörgetni kezdtek az ajtón:
Uram, nyisd ki nekünk!
Akkor azt fogja nektek mondani:
Nem tudom, honnan valók vagytok…
…Vannak utolsók,
akik elsők lesznek
és vannak elsők
akik utolsók lesznek.”
„Vigyázzatok,
nehogy elnehezedjék a szívetek
a mámorban, a tobzódásban meg az élet gondjaiban,
és készületlenül érjen benneteket
az a nap,
mert mint a tőr, úgy fog lecsapni
a föld színének minden lakójára.”
 „Én vagyok a kapu.
Aki rajtam keresztül megy be,
üdvözül.”
„Legyetek hát éberek,
mert nem tudjátok,
melyik órában jön el uratok.”
Hiszen Hamvas is (az egyik kiszakított példa), miközben a lobogó „áttörésre” biztat, nagyon is ismeri a bibliai „éberség” rezzenéstelenségének fontosságát; az egykori „lefűződés” előtti paradicsomi lét által az emberbe rejtett emlékezetet: az el nem csábuló és meg nem vesztegethető „változatlant”. Felszólításai – erre az éberségre – profetikusak.

Hiszen Weil is (a másik kiszakított példa), miközben minden izomerejével a gazda házának ajtófélfájába kapaszkodik, és a hajlék tisztaságát a végsőkig oltalmazza: a világ labirintusát is végigjárja. Úgy mondja, a labirintus bejárata szépségével csalogat befelé mindnyájunkat. De egykettőre a sötét járatokban találjuk magunkat, végzetesen egyedül, forogva-tévesztve, tájékozottság és tájékozódási képesség nélkül. De aki mégsem adja fel: az végül eljut a labirintus középpontjáig, oda, ahol Istenben vész el és születik újjá.

A szövegek tehát – szakrális tapasztalatok lenyomataként – együtt hatnak. A tanítások egymás „kioltására” nem használhatók. Az írás is: hol szolgának tekinti az embert, hol pedig vendégnek. Ha szolga: érkeznek hozzá. Ha vendég: ő érkezik.

 „Az a szolga, aki ismeri
ura akaratát, de nem áll készen,
hogy akarata szerint járjon el,
sok verést kap.
Aki azonban nem ismeri
és így tesz olyat, amiért
büntetést érdemel,
csak kevés verést kap.
Mert aki sokat kapott,
attól sokat követelnek,
és akire sokat bíztak,
attól annál többet kívánnak.”
„Amikor eljött a vendégség
kezdetének
ideje, elküldte szolgáit,
mondják meg a meghívottaknak:
Gyertek, már minden készen van.
De ezek elkezdtek mentegetőzni… 

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap