Van a tárgyaknak könnyük

Jókai Anna, p, 02/01/2013 - 00:01

(Mándy Iván elment)

Ha lehetséges irgalom a halálban, Mándy Ivánt az irgalom utolsó percében körülvette; álmában halt meg, hiszen álomban is élt – bár az álom nem mindig édes, hanem gyakran szorongató. Most, úgy tetszik, a két nővér: álom és halál Őt mégis gyengéden kézről kézre adta. Utolsó éveiben mintha már nem is a földön, úgy járt közöttünk, egy kissé lebegve, lassan; mosolya egy szomorú, tűnődő, gyermekien kíváncsi arcot takart. Halkan beszélt, indulat nélkül, mint aki az erőszakos világnak megbocsát ugyan, de el nem vegyül butasággal, gonosszal. A politikai küzdőtérre nem kényszeríthette senki, ahogyan és akikről-amiről írt, az volt az Ő politikája. A kiszorítottság, a mellőzés hosszú éveit is csendesen viselte, a „pálya szélén” is minősített létezésben, „újholdas” társaival egyetemben, s amikor méltó helyét végre megkaphatta, akkor is a régi maradt: azt csinálta mesterfokon, amit legjobban tudott. A kiszolgáltatott, esendő „kicsi” sorsokat emelte fénybe, részvéttel, szeretettel és egy csipetnyi iróniával. Csaknem negyven művet hagyott hátra; írt regényt, novellát, hangjátékot, színdarabot. Mindig dolgozott, ha csak úgy, „mándisan” maga elé révedt, vagy a kávéját kortyolgatta, akkor is. Rendíthetetlen büszkeség és rendíthetetlen alázat segítette. Mándy Ivánt nem lehetett kilendíteni, se okoskodó dicsérettel, se korlátolt szidalommal. Ismerte tehetsége természetét, ismerte veszélyeztetett, megtépázott szárnyú ihlető angyalát. Az akart lenni, ami. Nem más, nem divatos, nem hagyományos, hanem az az egyetlen legkülönb, aki önmagából válhatott. Egyszeri és megismételhetetlen. Jött egy tört családból, élt egy ellentmondásosságában is ösztönző apa mellett, körültekintett, s lám, látta, hogy ami van, nem jó. De nem merült alá a komor realitásba, inkább fokozatosan átlelkesítette szürke környezetét, Budapest nyolcadik kerületi tájait, életre bűvölte a múltat: mozit, kocsmát, focit és a düledező bódékat. A szürkén átsejlett a vér színe, valami szürreális derengés. Mítoszt teremtett mindabból, ami puszta anyagában a mítoszt éppen hogy tagadná. Mándynál bizonyosság: a kicsiny, szerény dolgok nagysága is felfedhető, ha a szemlélőben az eredendő nagyság megvan – s bizony, a magas világ is porba hullik, ha a középszer lerántja magához. Ebben a művészetben a látás látomássá tágult, a fantasztikum átölelte a valóságot, az ébrenlét rideg rögzültségét az álom határtalan szabadsága oldotta fel. Igen, mint az álomban: gyors áttűnések, merész vágások, kép, kép, majd a kép és a történés dramaturgiájának üzenete. Egy próza, ami akár a vers; nem visel el semmi fölösleget. Mi itt maradók, pályatársak, olvasók, gyászoljuk a nagy írót, főhajtással és némi tiszteletteljes irigységgel.

De nemcsak mi, gyászoló személyek állunk itt – hanem, ha Ivánnak hinni lehet, ez órában eljöttek vagy messziről sírnak, kiáltanak a tárgyak. „Sunt lacrimae rerum” – Babits tudta.

– Hová ment Mándy? – kérdik a hajnali hideg kapualjak; a rozsdás zsanérok nyikorognak. A bádogkilincs megakad, szögek lazulnak. – Hol a csapat? – kérdik az elnyűtt futballcipők, a régen szétmállott labdák. – Ki látta Mándyt? – a trafik hullámrolója ütemesen zörög. – Ki ült itt? – a korhadt, megkéselt ligeti padok recsegnek. – Ki ment át a gyér füvön, ki szelte át a kopár tereket? Ki ez az árny az udvar ecetfája alatt?

A gépből kifogyott a film, de a masina a semmit még automatikusan pergeti: a vászonra fehéres négyszög üressége vetül. A hiány.

– Mi van Mándyval?

„Huzatban” áll. A „Tépett füzetlapokra” támaszkodik, s csodák-csodája, a teleírt lapok megtartják Őt – miként megtartották, mérhető múlandóságunk létidejében.

Az itthagyott, salakos pályán szúrós szelek fújnak. Zűrzavar van. Olykor mindenki játszik mindenki ellen. Nehéz a föld. Iván, legyen Neked könnyű az ég.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap