Utóéletre ítélve

Jókai Anna, k, 09/25/2012 - 00:01

 

Móricz Zsigmondról
 

„Önmagából senki sem léphet ki, senki sem adhat mást, mint ami lényege, legfeljebb ha idegen lényeget akar produkálni. Őszinte művész egy életen át ugyanazt produkálja. Arról van tehát szó, hogy egy bizonyos idő múlva a művész, még akkor is, ha önmagát felülmúlja: nem hoz újat, nem hoz szenzációt. Rubens szakadatlanul Rubens, tízezer múzeumi képen át, és Rembrant szakadatlanul Rembrant, ha bármilyen padlásról kerül is elő egy-egy újabb darabja.”

Egy kései Móricz-novella hőse, a festő meditál így, a már csaknem kész képe előtt (Életre ítélve, 1938).

De hát így igaz ez?

Igen is meg nem is. Még a novellán belül sem teljesen. Péter apostol fején a festő, merész indulattal, végül igazít.

„A szem körül elmázolta a friss festéket, s egy érintéssel még mélyebb és még komorabb árnyékot ütött az arcba. A szem barlangos volt, és ahogy most belevájt, pokol feketéllett a koponyából… A hús rajta lepellé vált, ami csak takarta a csontok halálfejét. Ha szikla a Péter, akkor nem lehet más, csak abszolút koponya…”

De hát akkor ez az igaz? A hirtelen tökéletesen más megvalósíthatósága? Ez is lehetetlen. A novellán belül is az. Valamit simítani kell, visszafelé. S nemcsak azért, mert jön a „bizottság”, a kritikai beidegződés felhördül – nem csak ezért. Hanem mert az alkat követelte változat mindennél erősebb, az ecset újra korrigál.

„…Nem bírja a komorságot, az ítéletet, a reménytelent. Péter halálfeje ezért néz titokzatos mosollyal a végtelenbe, a jövő, a Halál boldog nyugalma elé.”

Amíg azonban él az alkotó és alkotása, ott él a választott oltárra szegezve. Életre ítélték. Móriczunkat utóéletre is, melyben azonban nincs – még évforduló ürügyén sem – végítélet. A művekből rakott építmény mást mutat felületes bámulójának, s mást a konstrukciót részletesen méricskélő szakembernek. S megint mást, talán szubjektívebbet, de otthonosabbat annak, aki előre felszított lelkesedés nélkül, mégis a felfedezés izgalmával, belülről nyitogatja egy roppant életmű csarnokait, s a látszólag felesleges kamrácskák egész sorát. Ha ilyen meghitt a séta, a százszor feltárt „tipikus” mellett a rejtélyesen fölbukkanó „különösnek” az ínyenc élvezetével örülünk. Csodálatos, ha valahol megtörik a szabály, és a törésben felfénylik a rendhagyás kísértése.

A tehetség szigorú behatárolása – ha mégoly reprezentatív doboz élei jelölik is ki a határt – már az író életében is koporsó, de amíg él, legalább dörömbölhet. Kijjebb nyújtózhat, egy-egy szerencsés pillanatban. De ha testi jelenvalósága megszűnik, a fedél már szorosan zár, a zavaró, nem illeszkedő részeket a díszolló gondosan lemetszi. Pedig az az indokolatlannak tetsző szellemi kisujjmutogatás, szokatlan gesztus is ő volt, s ebben talán nagyobb heroizmus munkál, mint a megvalósított gyönyörű szoborpózban.

Mindezekkel nem merészelem és nem is akarom tagadni, hogy Móricz elsősorban az, ami: kemény kritikai realista, kora parasztvilágának és az úrvilágnak (elsődlegesen a vidéki úrvilágnak) mély ismerője és magas ábrázolója. Ebben nagy – s abban, ahogy a saját élettörténéseinek testi-lelki rázkódtatásait egy gyermek tárulkozó őszinteségével irodalommá gyúrta. De engem az úgynevezett „nem jellemző” is érdekel; mert a tágulás-tágítás kínja örök érvényű, minél erősebb a „saját hang”, annál nagyobb a vágy: távolabbi tartományok meghódítása, „benyelése” és „újjászülése” – telhetetlenek vagyunk: mi kéne más, mint a csillagos ég? Az idő és a küldetés úgyis megmutatja, milyen erős pányvát és milyen célzógyorsaságot kaptunk a végtelen befogásához. De a kísérlet kötelező! S inkább ezer kudarcos kísérlet, a belső kényszer hitelével, mint száz ismétlés, a rutin futószalagján!

A móriczi építmény nyers kockával kirakott, ma is visszhangos termei között bizony sok az ilyen-olyan maradék anyagból hozzátoldott, olykor félbe is hagyott kamraféle. Erről különösen novellisztikája árulkodik. De akadnak meghökkentő, váratlan, magányos szobácskák, magas ablakokkal. Tisztelettel rájuk csodálkozom. Hiszen ezek is az övéi, lakott is bennük. Mert hazudni ugyan nem tudott. Az őszinteség önmagában nem írói erény, az őszinteség önmagában senkiből írót nem csinál – de hiánya igenis leszállíthatja a tehetség rangját. Móricz többek között őszinte is volt. Amit nem tudott, azt is kereste.

Én több fokozatban ismerkedtem meg vele. Gyerekkoromban csak tanultam. A Légy jó mindhalálig Móricza akkori értékrendben Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk-jával együtt, párhuzamosan hatott. Nyilas Misi és Nemecsek: a kiszolgáltatottak, az örök „kicsik”. Ezt a naivul szép és magamnak érzelgőssé is lágyított Móricz-képet érvénytelenítette a kamaszkori tiltott olvasmány, a Sárarany. Hát ez is Móricz?! Nem annyira döbbenten, mint inkább szenvedélyesen átpártoltam. Azután jött a harmadik fokozat: irodalomtörténeti normákkal, a teljes pályát tanulmányozó tanár áttekintő, rendszerező szándékával. A tanítás, az agyonelemzett Móricz, a Rokonok – amelyben a tankönyvszöveg szerint Kopjáss sem különb a többinél. Szerencsére nekem különbnek tetszett – másképp mi a regényben a tragédia? Móriczot nehéz középiskolában tanítani. Az Árvácská-t könnyű csupán – a lányoknak inkább. Az Erdély nem tananyag. Ez a csuda, ez a remekmű – amelyet szinte lehetetlen a „nagyvilág” közkincsévé tenni, annyira helyhez kötött, annyira magyar.

Végül „építkezővé” váltam magam is. Így támadt kedvem s bátorságom az utolsó fokozatra: a belső sétára. Az ámulásra. Mi mindent akart, mi mindent sejtett, azon kívül, amit tudott is! Például a kései novellákban. Kosztolányi egyenletesebb, Kodolányi több titkot bont, Füst Milán „művészibb” művész – de Móricz birkózása a legerősebb. Birkózása az anyaggal, az énjében rejlő lehetőséggel.

Az Apasors-ban az első keresztények vértanúhalálát minden korok vértanúságának szimbólumává emeli; az apák tehetetlenül feltárják az igazságot, a fiak pedig már megtanulnak halni érte. A levélhordó „hősének” a napi hajszában valóban kilóg a bele: térdét összeszorítva tartja vissza. Naturalizmus ez? Vagy a népi szólásmondás groteszkbe hajló életre keltése?

A kegyetlenség mindig az emberi nyomorúsággal, a sötét butasággal párosul. Az elfojtott ösztönök robbannak (Düh, Családi fénykép, Kiskés nyitva, A megfagyott ember). Móricznál kegyetlen a halál. Nincsenek tolsztoji haldoklói, akik végül úgy mennek el, hogy megtanulják szánni az ittmaradókat. Nála a halál egyértelmű vereség. Az anya saját gyermekeit is méreggel rántja maga után (A végvacsora). De Móricznak fáj ez a keménység, egyre jobban fáj, s esetenként különös gyöngédségbe lebben át. A Szegény emberek 1916-ban még azt a háborút járt embert mutatja, aki személyiséghasadásában törvényszerűen válik törvénytipróvá, gyilkossá. 1934-ben, Mikor a kövek is megszólalnak című novellájában szintén háborúból tér haza a férfi: de itt már fordított a sorrend. Mihály azelőtt maga volt a durva érzéketlenség; most a szenvedés, a fogolysors kiformálta benne: „…pénz, az semmi, erőszak, hatalom, az semmi… Csak egy van, a tiszta egészség, a jóság, a türelem.” Üti-e egymást a két novella? Nem. Csak a húsz évvel későbbi Móricz lélekállapotát jelzi.

Móricz a kezdetektől szerette a gyerekeket, a gyermeklétben a romlatlanságot. De élete végére megtanulta az öregeket, magát az öregséget is szeretni. Sőt: a gyűlölt öregkori tulajdonságokat mellőzve képes volt a bölcsebbé válás öregjeit is fölmutatni: a ravaszkás humort mint az életvédelem eszközét (Két öregasszony nevet), a végső szabadság vágyát (Égi madár) – s ezzel párhuzamosan, szelíd iróniával „a legrosszabb embernek” kikiáltott írót, a hanyatló Gyulai Pált már csak fogatlan komondornak látni… (Aggok). Utolsó kerek novellája 1942-ben pedig előálmodta a méltó öregséget (Kisbíró). Olvasgathatnák ma is, tájainkon. Egy öregember, akinek már nem fontos a hivatal, a rang, csak a tett. „Nem kisbírónak született kend, Mátyás, hanem tisztességes embernek… aki törődik a többivel is az országban. Nemcsak a maga dógával.”

A Magyar virtus (1936) a 860-as évekbe helyezett történet. Az idegen tisztek csúffátételének, egy zenepárbajnak vasárnap délutáni története. Ahogy lehet s amit lehet: Gotterhalte csak azért is, amíg a német bele nem kékül. Aztán a titkos Kossuth-nóta… „Párbaj volt, s ennek a párbajnak a híre bejárta az egész országot, s mindenfelé oly örömet keltett, hogy a hátralévő kis időt a magyarok könnyebb szívvel viselték el.” Ez a keserű irónia, ez is Móricz.

Hadd tiszteljem benne a szokatlant; hadd tiszteljem minden teremtő mozdulatát, még a félbehagyottat is, amelynek ívét korunknak kéne folytatni. S engedtessék, hogy mechanikus vakaródzásait – ugyanazon sebe körül – hanyagoljam. Az értéket a csúcsok mérik. Az életmű egyenletessége lehet végső látványában dimbesdombos táj – lágyan kellemes. Lehet egyetlen orom. De lehet völgyektől szabdalt, olykor lehangoló síkságokból fölfutó óriás hegyek világa. Nekem ez Móricz.

Arra tanít, ne csomagoljuk ítéleteinket szorosra. A madzagokat gombra ne kössük. Ismerjük meg a pusztító tüzet (Úri muri), hogy a tisztító tűzig (Árvácska) eljuthassunk. Ez közös írói sors. Emberi is. A forma, a nyelvhasználat, a mód, az élmény egyedisége fölött összeköt.

Mert nem véletlen, hanem példa, hogy éppen Móricz Zsigmond üdvözölte az irodalomba érkező, a móriczi alkattól, ábrázolástól, életviteltől annyira eltérő Pap Károlyt – s tette ezt magasztosítva: mert ő a más szabású tehetséget is fölismerte és szerette.

Pap Károly A nyolcadik stáció-ban kiadja a művészi abszolútum parancsát (megint egy festő szól, akár Móricznál):

„Abból alkossad meg a legtisztább, legjobb embert, aki legmesszibbre taszított téged magától…”

Móricz gőgös zsenialitásában volt még alázat. Az egymáshoz hajlás képessége – az egyre tépettebb világban.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap