A Tér - Monodráma két részben Bolyai János hitéről, küzdelméről és szerelmeiről (2001–2002) 2/5

Kocsis István, cs, 08/23/2012 - 18:07

 

 

 

 
 

    Folytatás....

5. kép

 Évekkel később. Ugyanott.  A berendezés ugyanaz, de a falon Bolyai Farkas és  Gauss képe mellett most már ott van az Orbán  Róza és a Bolyai János arcképe is. 

     Megnősültem, hogy legyen kitől elválnom… Jó, mi? Miért nősül az ilyen?

    A Róza képe elé áll; felnevet.

     Téged nem tehetlek felelőssé semmiért, szeren­csétlen fehérnép, aki... (Legyint; rövid szünet után ellenségesen.) Az az igazság, hogy te mellettem változtál a legelviselhetetle­nebb, legmérgesebb nyelvű, a legszentebb dolgokkal is csak mocskolódni tudó fe­hércseléddé. (Rövid szünet után csende­sen.) De azért néhány évet kibírtál mellettem…  És egyetlen vagy a világ összes női közül, aki vállalta, hogy gyereket szüljön nekem. Ne haragudjunk egymásra, amiért nem bírtuk tovább egymás mellett. (Szünet; élénken.) Az ígéretemet betartom, rövidesen elmegyek hozzád azzal a szerző­déssel, amelyet én fogalmaztam meg, de tulajdonképpen önma­gam ellen, a te és a gyerekek érdekében, már ma elvinném, hogy meg­örvendeztesselek vele, de közjegyzőt is kell, hogy vigyek magam­mal, s ez már nehezebb, de mondom, csak napok kérdése. (Szünet, majd hidegebben, de semmiképpen sem számonkérő hangsúllyal.) Még valamit… Utolsó együtthálásunk után vagy két évvel szültél te egy gyereket, nahát, egy névtelen levél arról értesített engem, hogy azt a gyereket az én nevemre írattad, ne vedd hát rossz néven, ha arra foglak megkérni, hogy írasd a valóságos apja ne­vére, na, ne haragudj, hogy ezt követelni fogom tőled... Különben ha nehezedre esik, hagyjuk ezt, megmaradhat a nevemen. (Rövid szünet, majd szinte kedélyesen.) Ezen az utolsó találkozásunkon eldöntjük majd, hogy te hagytál ott en­gem, vagy én hagytalak ott téged. Már reggel korán felkereked­nék, hogy hamar megtudd, mit terveltem ki az érdeketekben, ha nem lenne feltétlenül szükséges a közjegyző is. (Rövid szünet; hideg mosollyal.) Hogy ez után az egyezségünk után többet nem látogathatsz meg, remélem, téged nem zavar, engem se zavar, hogy ez lesz az utolsó látogatásom, kicsit ör­vendek is, hogy egy közjegyző társa­ságában látogatlak meg, de ezt majd nem mondom a szemedbe.

      Elfordul a képtől, előrejön, néhány lépés után visszanéz rá.

      Hogy egy zsák aranyért sem hálnék többet veled, ezt sem fo­gom a szemedbe mondani.    

       Leül az íróasztalhoz; csendesen.

       Az nem igaz, hogy az embernek mindegy, hogy őt hagyják ott, vagy ő hagy ott valakit... Furcsa, hogy még akkor sem mindegy, ha a különválást élete legörvendetesebb esemé­nyének tekinti. (Szünet, felkacag.) Pedig azt hittem, rég túl va­gyok én már azon, hogy érdekeljen, ki mit gondol rólam. (Magába mélyed; vidáman.) Mások véleménye akkor érdekelt volna, ha legfőbb gondom az előléptetésem lett volna. (Nézi a képet.)  Ó, egy asszony sosem bocsátja meg az ő urának a ku­darcokat. Asszony csak sikeres férfi mellé való... Ha harmincéves korom­ban kineveztek volna engem tábornoknak, legjobb feleség lettél volna. (Nevetve.)  Ha világhírű leszek és gazdag, új palo­támba beköltözhetsz a gyermekekkel együtt. (Szünet; csendesen, harag nélkül.) Az asszonyok mindig otthagyták azt, aki üdvtanba mert bele­fogni... Az Ég valódi fénye elfedte látásom elől a Föld csodás káprázatait, és az asszo­nyom nem bírta tovább mellettem... Ennyi lenne a titka magánéletem kudarcának?

     Feláll, sétálni kezd fel-alá; egyre zaklatottabban.

      Az a titka magánéletem kudarcának, ami „tudósi” életem  kudar­cának! Az utat keresem! Az utat, mely az Ég Ka­puja felé vezet. Me­lyen nem egyedül akarok haladni. S hogy mindenki rálép­hes­sen, aki elszánta magát önmaga legyőzésére – a tér legyőzésére! –, megteremtem a való­ságosnál valóságosabb világ meg­is­merésének a feltételeit… Ó, felfoghatatlan az Appendix és az Üdvtan össz­hangzata?  Nem biztos, ó, nem biztos… Semmiből egy új, más vi­lá­got teremtettem… E kinyilatkoztatásomat a leg­könnyebb félre­érteni, félremagyarázni. És én ezen nem is csodálkozom… Nem­csak azt nyilatkoztatom ki, hogy új geometriai rendszert terem­tettem. De nem is arról van szó, hogy új való­ságot… Azt akartam elmondani, hogy másképpen látom  a világot, mint kortársaim, mint apám, mint Gauss, mint tiszt­társaim… De kortársaim nem értettek meg… Nem tudják felfogni a kortársaim azt sem, amit a Tér legfontosabb titkairól írtam. (Felkap egy papír­lapot az íróasztalról; olvas.) „A tér tudománya pedig mégiscsak elég szép marad. Éppen a dolog természetében rejlik, hogy ez logikai kö­vetkeztetések útján nem is­merhető fel, csak a közvetlen szemlélet alapján. Sőt még az angyalok számára is hozzá­férhetetlen marad, ha közvetlenül ki nem tapasztal­ják. Csak egyetlen olyan lény van, kinek szemlélete előtt az egész természet nyitva áll: Isten, a Tér mestere.” Legsúlyo­sabb gondom: a terem­téskor Isten mint a Tér mestere tökéletest alkotott, de a Teret – sem az Égi Teret, sem az e világi teret – az én századom embere már nem tudja felfogni, így nem tudja felfogni az élet értelmét. Ami az e világi, a könnyen érzékelhető tér legyőzése. Azaz az Égi Tér megtapasztalása… A tér legyőzése. A tér és az idő legyőzése.(Szü­net; higgadtan.) A tér legyőzése a geometriában könnyű, de az ember valódivá válá­sának elérése sem más, mint a tér és az idő legyőzése, mégpedig úgy, ahogyan a Hegyi Beszéd is megvilágosítja: az embernek, ha üdvözülni akar, akkor be kell lépnie a Szűk Kapun, aztán el kell indulnia a Keskeny Úton, az Úr Jézus Útján.  De a szűk kapun csak az léphet be, aki a teret és az időt legyőzi…  És miért nehéz minderről az én századomban beszélni? Mert e század embere nem képes megkülönböztetni a je­len idejű ént és az Időtlen Ént. A jelenben az én időben és térben létezik, látá­sát, érzékelését az idő és a tér meghatározza, az Időtlen Én világából semmit sem lát, ha a valódi látás ké­pességének megszerzése érdeké­ben nem győzi le még önmagát is. Alapkérdéssé vált tehát  számomra, hogy tulaj­donképpen mit jelent az embernek önmagát le­győz­ni.  Azaz mit jelent az embernek a teret és az időt legyőzni. Ó, az idő és a tér legyőzése  nem többet és nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy létezésünk kö­zéppontját földi létünkben is áthelyezzük Időtlen Énünk közép­pontjába. (Szünet; kiabálni kezd.) Nem önmagamnak írok! De kortársaim nem értenek! (Szünet; csendesen.) Nem, nem cso­dálkozom azon, hogy nem értenek… Hát ki vagyok én? Én va­gyok maga az anakronizmus… Hogy érthetné meg a mai ember az én gondolataimat, magatartásomat, ha nem tudja már felfogni az archaikus hierarchia és a hivatalos hierarchia közti hatalmas kü­lönbséget… Ha nem tudja felfogni, mit jelent az archaikus hierarchia bűvöletében élni… Én vagyok az, aki az archaikus hierarchia bűvöletében él… Már ifjúkoromban, már gyermekko­romban az archaikus hierarchia bűvöletében éltem. (Szünet; élénkebben.) A történelem egyik legnagyobb titkáról beszélek! Arról, hogy két hierarchia létezik a ritka pillanatoktól,  évez­redenkénti évtizedektől eltekintve: a hivatalos hierarchia és az archaikus hierarchia. (Szónokol.) Ma a hivatalos hierarchia csúcsán V. Ferdinánd király áll, a valódibb, az archaikus hierarchia csúcsán pedig Széche­nyi István! (Felnevet.) Vagy Bolyai János? (Ön­gúnnyal.) Ó, én főt hajtva tudomásul vettem volna, hogy az archaikus, a rejtőzködő hierarchia csúcsán Széchenyi István áll, de új keletű nagy magányombanönmagamat képzelem az archaikus hie­rarchia csúcsára?  (Nevetgél.)  Ó, a hierarchia csúcsára legelőbb természetesen édesatyámat helyeztem. Aztán letaszítottam mint méltatlant… Igen, ő méltatlanná vált,  mert a hivatalos hierarchiát fogadja el, és azt szeretné, ha fia méltó helyet foglalna el e hie­rarchiában! Ó, atyám azt szeretné, ha fia a Gauss nyomdokain járna. Én viszont nem tartom méltónak ezt az utat. Sosem arról volt szó, hogy nem tudnék járni rajta! Rálépni sem akarok! (Szünet; vidáman.) És ennek igen egyszerű a titka! Engedelmeskedni én már csak Istennek tudok. Nem  felfoghatatlan, nem rendkívüli, hogy én úgy élek, mint aki csak Istennek tartozik engedelmes­kedni… Ó, embernek is szívesen engedelmeskednék! An­nak az embernek, aki az archaikus hierarchiában nyilván­valóan fölöttem áll. Széchenyi Istvánnak, ha szólítana. (Szünet; komolyan.) Érthe­tetlen, hogy nem tettem semmit, az égvilágon semmit a karrierem érdekében?  (Szünet; csendesen.) Lehet, hogy nem is érdem, de tény: nem érdekel a karrier. A főcél érdekel. A főcél természetesen az üdv elérése. A legfontosabb: az ember csak önmaga legyőzése által üdvözülhet, de csak akkor győzheti le önmagát, ha lé­tezésének középpontját földi lé­tében is képes áthe­lyezni Időtlen Énje középpontjába, ami viszont elképzelhetetlen a tér legyőzése nélkül. Az Üdvtan központi kérdése is az tehát, ami a Geomet­riámé: a tér legyőzése.

     Leül a földre; csendesen.

    Tulajdonképpen csak azt nem képesek nekem megbocsátani, hogy megkövetelem embertársaimtól is, amit önmagamtól: győzze le önmagát… Nem képesek megbocsátani?… De hát megér­demel­ném, hogy szeressenek, tiszteljenek? Persze… Már a geometriám­mal kiérdemeltem!  (Vidáman.) Eukleidész, segíthetnél felhívni mun­káimra a figyelmet!… Kötelességed is felelni hívá­somra, hisz azon a kis küzdőtéren, a geometriáén legyőztelek... Euk­leidész, nagy geométer, két évezreden át nem győzött le senki, nekem adatott meg, hogy legyőzvén téged, elvegyem matematikusi királysá­god felét... Óriás matematikus vagy te, Eukleidész, de ugye te sem a matematikát meg matematikusi sikereidet tartottad legfon­tosabbnak... Szeretted volna ugye az embert is megoldani, meg­javítani, helyreállítani...  (Hir­telen indulatosan.) Nem mint el nem ismert matematikus szólítottalak meg, Eukleidész... Matematika! Nem a matematikára van az em­bernek szüksége, legalábbis nem arra, amit a mai ember matema­tikának hisz! Meg nem arra, amit a mai matematikusok, a Gaus­sok matematikának képzelnek... Száza­dunk öntelt tudósaira néz a sá­tán, és röhög! (Fáradtan.) Zenét akarok, pihentető ze­nét, a megnyugvásom zenéjét akarom.

       Feláll, feszülten figyel; csendesen, majd fanatikusan.

      Megnyugtató zenét akarok hallgatni... Olyan zenét, amely legyőzi indulataimat, vágyaimat... Legalább húszpercnyi ilyen zene kell egynapi megnyugváshoz... Hallgatni aka­rom... Valódit... Nem akarok gondolni semmire, hallgatni akarom a legszebb, legigazabb zenét, a megnyugvás zenéjét akarom hallgatni! Naponta legalább háromszor csak azért is a zenék zenéjét hallgatom, csak azért is... Akarom, nagyon akarom, semmi mást nem akarok már! (Szünet; megnyugodva.) Az embernek csak figyelve kell figyelnie, hallgatva kell hall­gatnia, és olyan zenét hall, amely a legnagyobb bol­dog­sággal, magával a megnyugvással ajándékozza meg... Azt hiszem, nincs szükség zeneszerzőkre; mindenkinek az ön­maga által szerzett zenére van szüksége, a mindenki más szá­mára érthetetlen zenére! (Feszülten figyel. Suttog.) Mindent jelentő mondat, varázslatos mon­dat, embert megold­ható egyenletbe egyszerűsítő mondat, embert igaz emberré bonyolító mondat: az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legne­hezebbet vá­lasztja... Igen, az ember akkor ember, ha összes választási lehe­tőségei közül min­dig a legnehezebbet választja. És abnor­málissá válik, mert születésétől haláláig minden alkalommal azt választja, ami könnyebb. Nem válhat normálissá, igazán emberré, mert alkalma sincs megtudni, hogy mit jelent mindig a nehezebbet választani.

 

   6. kép

    Ugyanott, egy év múlva. 1848. Mámorban.

     Ó, áldott legyen ez az esztendő! Áldott legyen az én népem! A világtörténelem legszebb küzdelmét vállalja! A legszebb küz­delmet a szakrális királyságért. Igen, a szakrális királyságért. A királyságért, ahol nem érvényesek a tér és az idő korlátai. Mikép­pen kezdő­dött? Nemzetem méltó képviselői rádöbbentek arra, hogy a király nem valódi király – nem Isten akarata sze­rint ural­kodik és csak hazudja, hogy Isten kegyelméből –, s hogy a szellemi központok, a szakrális király és a szakrá­lis királyság rejtőzköd­nek, azaz nem Krisztus útján jár az emberiség… A nagy kérdések: mit jelent most és itt, nálunk  a hűség, a szakralitás, a királyság?…  Ó, az én nemzetem már csak valódi királynak enge­delmeskedne!… Valódi királynak, szakrális királynak… Aki... Aki Híd a földi és az égi világ között! Ő az, aki képes méltóképpen fenntartani a kap­csolatot az Égi Világgal. Méltó­sá­gát megala­pozhatja a származás, de nem feltétlenül, mert ami nélkü­löz­hetetlen, az be­avatásának sike­ressége… Igen, a beavatás az, ami „megteremti a szakrális fejedelmet.” Ó, a szakrális király, a valódi király nem­­csak Isten akarata szerint ural­kodik, de Isten vé­dettjeként is. Sokan ezért nevezik Isten kiválasz­tottjának. És ezért tekintik legyőzhetet­lennek, sőt halha­tatlannak. Igen, abban is hittel hittek a régiek, hogy emberi kéz, emberi kézben levő fegyver a szakrá­lis királyt nem tudja megsem­misíteni. Ha megsemmisíthető, akkor nem igazi. Milyen próbákat kellett kiállnia, ha megkö­vetelték? Kiéheztetett oroszlánnal kellett például megküz­denie, és akármennyire hihe­tetlen, oroszlán valódi királyt nem támadott meg soha... A lényeg: Isten-ítéletnek kell alávetnie magát a szakrális királynak, mert ha a király  igazi és nem hamis, akkor az Élő Égi Igazság minden körül­ményben megvédelmezi... (Suttogva.) Az Igazság... Élő, Égi Igaz­ság? Kit választana Ő ki? Ki lenne  méltó? Ki? Széchenyi István? Vagy talán Bolyai János? Ó, nem a komolytalanko­dás­nak van most itt az ideje!

 

   7. kép

  Ugyanott, fél év  múlva. Fel-alá rohangál; kétségbeesetten.

     Át akartam venni negyvenezer szabadságharcos vezetését!… Negyvenezer kato­nával rendelkezett a haditanács, amely vissza­utasította az aján­latomat… Azt a negyvenezer honvédet nem lett volna szabad várostromra fogni, a várakat egyelőre hagyni kellett volna... Amikor megértettem a haditervüket, amelyet alig voltam ké­pes megérteni, annyira együgyű haditerv volt: azt a nagy sereget egyetlen vár, elég jelen­téktelen váracska elfoglalására akarták bevetni… (Kiabál.)Hiába figyelmeztettem őket, hogy vegyék te­kintetbe az ellenség csapatösszevonásait, különben bekerítik, majd szétverik szép sere­günket! Elkeseredésemben köve­telni kezdtem, hogy adják át nekem a hadvezetést… Nem adták át! Ó, ha nem követelem, ha bölcsen hallgatok, talán átadják! (Szünet; csen­desen.) Minden úgy történt, ahogy megjósoltam… A sze­rencsét­le­nek negyvenezer főnyi sereget hagytak bekeríteni, csodákat lehetett volna véghezvinni negyvenezer honvéddel. Én nem kel­lettem nekik. Miért nem kellettem nekik?!

     Az íróasztalhoz megy, leül; magába mélyed.

 Vesztésre állunk?! Ha vesztésre állunk, indulnom kell, akkor azonnal indulnom kell! (Szünet; vidáman.) Levelet írok Kossuth Lajosnak... Hátha megérti, kire van szüksége honvédségünknek!

  

8. kép

    Ugyanott, egy év múlva. Csendesen.

      Vége… Honvédő háborúnk vereséggel végződött… Kossuth nem válaszolt a levelemre… Mikor válaszolt volna? Menekülés közben?  (Kiabál.) Ki ez a Ferenc József?! Senki kedvéért nem hazudom azt, hogy elismerem uralkodónak Ferenc Józse­fet... Aki magyar elismeri, az vagy hülye vagyhazaáruló. Ki tekinthetné ezt királynak?!  (Suttogva.) Az Igazság... Élő, Égi Igazság? Ó, most már csak azért kellene imádkoznom, hogy Igazság-Isten felvegye velem a kapcsolatot... Ha felvenné? Mene­külnének az én orszá­gomból a sátáni győztesek koldusként. Meg nem történtté válna a világosi fegyver­letétel. Meg nem történtté válna a magyar alkotmány felszámolása. Átvenné ismét a hatalmat Magyarországon a Szent Korona... És uralkod­na egészen addig, míg meg nem jelenik a színen egy valódi szakrális király!

     Elhalványul, majd felerősödik a fény. Gyertyákat gyújt.

     Mi a titka az aradi 13-nak, mi a titka a magyar szabadság­harc nem magyar hőseinek, mártír­jainak? Mi magatartásukban a rend­kívüli? Rendkí­vüli, miért rendkívüli? Hűségesek voltak – még­pedig Istenhez. Ó, aki még tudta a nagy háború kezdetén, mit jelent a hűség, a magyar oldalra állt akkor is, ha nem volt magyar. Ennyi a titok. (Szünet.) Ki a hűséges? Aki képtelen megtagadni Istent. Hűséges az, aki felismeri a törvényekben, a parancsokban Isten akaratát, aki így engedelmeskedni csak Istennek engedelmeskedik. De kérdezem: va­lóban csak Istent illeti meg a hűség, vagy a királyt is? A királyt is, ha a király Isten akaratát közvetíti, azaz valódi szakrális király. Ha pedig a király nem szakrális uralkodó, akkor a hűség a Szent Koronának szól. Ferenc Józsefet bizonnyal zsenge kora akadályozta meg abban, hogy ezt felfogja. Szívesen figyel­meztetném arra, hogy milyen próbákat kell kiálla­nia egy szakrális királynak. Ó, a réges-régi törvények szerint a ki­rálygyil­kos­ság nem is számított bűn­nek. Hittek benne, hogy az igazi ki­rályt nem lehet megölni. (Szünet; indulatosan.) Király?  De hiszen ez a tacskó nemcsak hogy igazi királynak nem nevezhető, de hamisnak se! Hát mikor koronáztuk ezt meg? Ha továbbra is hangoztatják azt a képtelenséget, hogy ez a Ferenc József nevű fickó magyar király, próbát teszek. És ha kardomnak egyetlen suhin­tásával nem leszek képes fejét elválasztani törzsétől, ám legyen: legyen ő az ural­ko­dónk... A meg nem választott uralkodó így, e próbát sikeresen ki­állván, valóban törvé­nyes uralkodó lesz. (Szünet, majd csendesen.) Nem akartam ma másról beszélni, mint arról, hogy mi a hűség.

 

  9. kép

    Ugyanott néhány évvel  később. Fel-alá sétál. A Róza képéhez megy. Hosszú ideig nézi a képet.

     Kár, hogy el kellett válnom… Vagy nem kár? Teáltalad én nem találhattam meg a Fénybe öltözött Asszonyt, az Időtlen és Fényből való Égi Asszonyomat, ki az én másik felem, Beatricém, de nem azért, mert alkalmatlan voltál, hanem azért,  mert én vagyok alkal­matlan… Én tudva tudom, hogy csak az talál­hatja meg az Időtlen Égi Asszonyt, aki előbb megtalálta saját Időtlen Énjét. De én nem találtam meg… Én tudva tudom, hogy aki létezésének közép­pontját földi lé­tében is áthelyezi Időtlen Énje középpontjába, az valóban azzal az Időtlen Égi Asszonnyal találkozhat, aki az ő másik fele, de nekem nem sikerült áthelyeznem e földi létben létezésem középpontját Időtlen Énem középpontjába… Én Euklei­dész méltó követője vagyok, de Dantét hiába próbálom meg követni… Csak tudós vagyok és nem szent… Jogom se lenne talán a szakrális szerelemről beszélni…  Igen, én kamaszkoromban… Én méltatlanná váltam… A kegyelmi állapotot nemcsak hogy meg se köszöntem, de tudomásul se vettem…

     Leül a földre; zaklatottan.

     Kamaszkoromban, ó, emlékszem rá, hogy ne emlékeznék rá, Őrá, a fénybe öltözött asszonyra, aki eloszlatta félelmeimet, szo­rongásaimat… Ó, ismertem is meg nem is, de világított, valamit megvilágított… Ó, a legnagyobb titkot világosította meg, mégis elfe­lejtettem… Szerelmes férfiként néha eszembe jutott? Ami­kor azono­sítottam öntudatlanul? Mintha valóban azonosítottam volna néha… Ilyenkor „öltözött fénybe” a földi asszony? Ilyenkor  nem csodálkoztam volna, ha földi asszonyom fénybe öltözése után föle­melkedett volna és bele­ol­vadt volna a csil­lagos ég aranyába? De jaj, kamaszkori szerelem-élményemet később szégyelltem, büszkeségnek  büszkeségével kellett volna emlékeznem rá, de én szégyell­tem… Jött felém – ó, mintha varázserdőből lépett volna ki! –, jött felém Időtlen Égi Asszony, ó, a csoda oly nyilvánvaló volt, hogy soha semmi nem volt nyilvánvalóbb: különös fény árasztotta el a helyet, ahol megpillantanom megadatott, de rövidesen tova­szállt fény­be öltözötten a házak fölött – és én…  És én képtelen voltam felfogni, hogy mi történik! (Szünet; továbbra is zakla­tottan.) Ó, az anyag és a fény megkülönböztetésének a képes­sége… Nem, nem rendkívüli képesség, ha kamaszkoromban még nekem is megadatott…  Ó, az anyagot és a fényt megkü­lönböz­tet­jük akarva-akaratlan, mégpedig mindennapjainkban is! És min­denben: ember­ben és természetben. Tettben, szépség­ben, asszony­ban… Minden nagy vállalásban, de a legszelídebb mo­soly­ban is… Igen, igen, mintha mindig is bizonyos lettem volna én is abban, felnőttkoromban is, nemcsak kamaszkoromban, hogy a valósá­gosabb valóság Fény-valóság. Hogy ez az igazibb valóság… Ke­res­tem is, bi­zonnyal kerestem is… De öntudatlanul és nem tu­datosan… Igen, biztosan így van: mindenütt és mindenkiben felis­merjük a fényt: ez határozza meg a vonzódásainkat. Önma­gunkban is megkülön­böztetjük, fel is ismerjük… Ámde ha nem tudatosan keressük önmagunkban, akkor szétválasztását nem ké­szít­jük elő.  (Szünet; suttogva.) Ó, a bizonyosság az én éle­temben is ott volt, és én hagytam, hogy homályosodjon, elho­mályosodjon.  Pedig gyakran láttam fénybe öltözöttnek, fény-asszonynak szerel­me­met… És nem mertem felismerni, hogy Beatricét, az én va­lóságos Beatricémet tükrözi vissza… Láttam, igen, én is láttam fénybe öltözöttnek szerelmeimet, sokszor jelen­létükben, sokszor távol­lé­tükben… Sokszor azt is éreztem, hogy távollétében valósá­go­sabb a szerelmem je­lenléte… És vajon emiatt bizonytalanodtam el?… Ahelyett, hogy meg­nyugtatott volna engem, hogy különleges, a megszokott fényhez nem hasonlítható fény jelenlétét tapasztalha­tom  meg… Ó, olyan képességről beszé­lek, amelyet elsor­vasz­tot­tam magamban… Felnőtté vál­ván ve­szítettem el a látás ké­pessé­gét?… Igen, így történt, csak így tör­ténhetett… Kamaszko­romban még felismertem az erdő sötétjét eloszlató Fény-Asszonyt, az én Be­at­ricémet…  Ha valóban Őt láttam, akkor arról van szó, arról van szó, arról van szó bizony, nem másról, mint arról, hogy a férfikorom közeledtével sorvadni kezdett az a képességem, ame­lyet képtelen voltam megbecsülni… Áldottnak kellett volna neveznem, de én fel sem ismertem! Meg sem neveztem, fel sem ismertem, de megtagadtam!… Férfikorom: alásüllyedés az anyag­ba?… Alásüllyedés az anyagba… Ez bizony a felnőtté válás nagy veszélye, és én e veszéllyel nem néztem méltóképpen szembe… Ó, kamaszkoromban nagyon gyakran éreztem – és szé­gyelltem, igen, szégyelltem, hogy érzem –,  szé­gyelltem, hogy társaságban nem tudok feloldódni… Ó, annyira nem tudtam feloldódni, hogy kör­nyezetembéliek is észlelték különös zárkózottságomat, meg is szól­tak ezért, ki is csúfoltak, meg is szégyenítettek… Én  pedig nem találtam a méltó választ környezetem kihívására, mert nem tudtam, hogy a bennem fölösen jelen lévő fény az, ami zavarja a kör­nye­zetemet… És zavart aztán engem magamat is… Igen, igyekeztem fejem tetejéig alámerülni az anyagiban, a fénytelenben… Ó, sikerrel hajtottam végre a fordított műveletet: a fényt változtattam anyaggá, holott az állt volna érdekemben, hogy növekedjék, elha­talmasodjék bennem a fény. Ó, nem voltam képes felfogni, hogy a szakrális szerelem mit jelent. Nem vol­tam képes felfogni, mit je­lent  Időtlen Énünk és Időt­len Égi Asszo­nyunk meg­találása… Hogy az egységet állíthatjuk hely­re­­ Önma­gunk­ban… Nem tudtam, ó, jaj, nem tudtam, hogy a szakrális szerelem kegyelmi álla­pot… És a legnagyobb kegyelmi állapotért bizony nemcsak hogy nem mondtam méltóképpen köszönetet, de fel sem ismertem… Igen, a Fény valóságos jelenlétét nem fogtam fel, és – mintegy „ellen­alkimistaként” – mindent elkövettem, hogy a bennem meg­lévő szellemit: a romolhatatlan és halhatatlan Fényt mulandó Anyaggá változtassam… Nem tudatosan tettem, ó nem. Nem óhajtottam megsemmisíteni Fény-Önmagamnak azt a részét, amely jelen idejű létezésemben is jelen volt, bizony nem óhaj­tottam megsem­misíteni, de megsemmisítettem… Igen, min­dent elkövettem, hogy megsemmisítsem, mert egyedüli valóságnak a mulandó anyagi valóságot tekintettem. Így volt! (Szünet; kiabálva.) Nem igaz! Nem sikerült fejem tetejéig alámerülni az anyagiban, a fénytelenben! Nem sikerült… Nem sikerült! Nem rajtam múlott, de nem sikerült! Látásom elhomályosult, de megmenekültem… Kinek, minek kö­szönhetem?!  (Hosszú szünet; csendesen.) Írjak erről az Üdvta­nomba egy fejezetet?

    Feláll, előrejön; ingerülten.

     Nem, nem írok többet erről se! Minek?! Nem kell az em­be­reknek egyetlen gondolatom se, még a geometriám se… Szerencsétlen környeze­tem­bé­lieket, városom lakóit mindazonáltal most illendőképpen felmentem: azért vesznek engem semmibe, mert nem tudják nekem megbocsátani, hogy negyvenkilencben nem haltam hősi halált... Hát mit válaszoljak nekik? Hogy nem engedtek hősi ha­lált halnom? Mondjam nekik, hogy vonják felelősségre azokat, akik nem engedték, hogy hősi halált haljak... Hogy mondjam el mindezt nekik? Menjek most oda mindenkihez, mindenkihez külön-külön, és próbáljam megma­gyarázni, hogy nekem nem volt szerencsém, nem adatott meg nekem a hősi halál lehetősége...

     

 

  Folytatjuk...

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap