A Tér - Monodráma két részben Bolyai János hitéről, küzdelméről és szerelmeiről (2001–2002) 1/5

Kocsis István, sze, 08/22/2012 - 00:05

 

 

 

 
 

    1. „A tér tudománya pedig mégiscsak elég szép marad. Éppen a dolog természetében rejlik, hogy ez logikai következtetések útján nem is­merhető fel, csak a közvetlen szemlélet alapján. Sőt még az angyalok számára is hozzáférhetetlen marad, ha közvetlenül ki nem tapasztal­ják. Csak egyetlen olyan lény van, kinek szemlélete előtt az egész természet nyitva áll: Isten, a Tér mestere.”

2. „… midőn szellemileg külerőszak s hatalom nélkül, csupa tanítás, művelés által mint általános Világ-Vezér, nem ugyan politikai rang­­gal és külhatalommal s erőszakkal, de bel- vagy szellemi, lénye­ges valódi vagy erkölcsi hatással – úgy lépek föl.”

 3. „…van bennem is két fő- és tetemes hiba. (…) Az első s fő hiba az igen szerelmesség, s bár is másfelől mind amellett tani s tervi műkö­désem gyönyöre is annyira fölemelt: hogy csakugyan szerencsésen kiváltam a testiségben egészen elsüllyedt, -merült s szinte minden nemesre ez életben alkal­matlan számos áldozatok­tól, úgyhogy vég­kép­pen végcélomat csak­ugyan még istennek hála! nem feledtem el, s néha hónapokig, sőt éve­kig is  mind tisztán (szüzen) éltem: időről időre mégis nem tudtam egészen meggyőzni a némberi báj ostromát s néha minél tovább tartot­tam fönn magamat viaskodva: végre annál lejjebb estem, míg végre megint elérkezett a szent lélek (…), s jobb irányú, jobbféle tűz gyúlván ismég meg: az kapott megint egy darabig erőre.”

                                                                                                                                                              

                                                                                                            Bolyai János

 

 Idő: 1823–1859

   A szín gyakran változik, de a játék hatását nagymértékben erősítheti a falak megfelelő részeinek beépítése megfelelő szögbe beállított tükrökkel.

  

ELSŐ   RÉSZ

  

1. kép

 Szín: Bolyai János temesvári szállása. Baloldalt íróasztal, mögötte nagy fekete tábla az Appendix néhány mértani ábrájával. A falon Bolyai Farkas képe és egy kard. Életvidám,  magabiztos. Levelet ír. Abbahagyja; atyja képére néz,  vidáman.

       Édesatyám, nem fogod elhinni! Elájulsz örömödben… Egy hor­dó bort megiszol örömödben! A te fiad sikerrel fordult szembe az euklideszi geomteria „egyedülvaló helyességének” előítéletével, és ezzel megte­remtette az absztrakt tér megismerésének a feltételeit… Bizony, drága édesapám, felfedezett a te fiad egy új geometriát… Hogy fogják ezt hívni néhány év múlva? Ó, inkább néhány évtized múlva? Hát másképpen nem hívhatják, mint így: a nem-euklideszi geometria!  (Atyja képét nézi.) Szebben is el lehet mondani, hogy mi történt, tudós és drámaköltő édesatyám? Hát ha én is oly fennkölt lélek volnék, mint te, azt mondanám, azt bizony, hogy sem­miből egy új, más világot teremtettem… Szóval, édes­atyám, mindaz, amit eddig küldöttem kedves fiadba vetett rendíthetetlen bizalmad erősítésére, mindaz csak kár­tyaház a toronyhoz képest. (Szünet; elbizonytalanodik.) Vagy nem is olyan rendkívüli, amit „alkottam”? Nem illik szerény alkotásomhoz a magasztos hang­vétel? Megpróbálok szerényebben fogalmazni: a gömbi trigo­nometria a XI. axiómától független megala­po­zást kapott. (Szünet; ismét vidáman.) Jó, jó, de miképpen? (Játékosan, szigorú tudósi arcot erőltetve.)  A sík s sugarú körének geometriai kvad­ra­tu­rá­ját végrehajtottuk egy egyenesvonalú idom és azonos fajtájú unifor­mis vo­naldarabok megadása útján, amelyek összeha­sonlítás szem­pont­jából az egyenes szakaszokkal ekvivalensek. Ugya­nígy végez­hető el az F-felület körtartományának komplaná­ciója is. Így tehát vagy érvényes Eukleidész XI. axiómája, vagy pedig lehet­séges a kör geo­metriai kvadraturája…  És ez bizony azt jelenti, hogy  a tér geometriai tulaj­don­ságainak olyan rendszeréhez jutottam, amely a XI. axi­ómától független! És ez azt jelenti… Azt jelenti, hogy – ó nem lehet ezt a szerénység szép köpenyébe  burkolni, nem lehet, hiába igyekszem, nem lehet! –, mert azt jelenti, hogy megterem­tettema tér abszolút igaz tudományát… Na, mit fog szólni ehhez a te Gauss barátod, édesatyám?! (Elkomo­rodik.) Atyám, bevallom neked, én azért aggódom is néha… Mert felteszem a kérdést: mit fog kezdeni  az ember az én geomet­riámmal? Félre fogja érteni, mint mindent. Jobb is, ha az ember menekül a nagy igazságoktól? Eukleidészt meg tudom cáfolni. De minek? Van értelme? Nem túlozzuk el a jelentőségét a mi meg­szokott világunknak? Isten egy olyan láthatatlan és felfoghatatlan világ­ban van, amelyben a mi törvényeink nem érvényesek. Ott van, ahol megszűnik a mi fogal­maink szerinti tér és idő... Tér és idő, tér és idő, tér és idő. A tér és idő nagy kérdéséhez szóltam hozzá. Nem, nem biztos, hogy méltóképpen. A teret és az időt nem elméletben kell legyőznünk, hanem valóságosan. Krisztus sem mást kér az embertől, mint azt, hogy győzze le a teret és az időt. (Ismét vidáman.) El kell dön­tened, édesatyám: filozófus lett a fiad, vagy matematikus? A katona fiad… Ó, meg kellene, hogy nyugtassalak, hogy méltó va­gyok tiszti rangomhoz… Főleg a kardomhoz… Nemrégiben a zászlóalj minden tisztjét dölyfösen párviadalra hívtam ki, s a kora déltől késő estig tartó viadalon egyenként legyőztem őket, s két győzelem között a tisz­ttársaim bosszantására annyi szünetet tartottam, amennyi alatt egy bosszantó nótát kicsalhattam a hegedűmből. Hölgyek is voltak a nézők között!  Hej, hogy csüggött rajtam minden asszony szeme!

       Leakaszt a falról egy kardot, néhány másodpercig nézegeti, majd hir­telen megperdül, suhogtatni kezdi.

        A következőt kérem! Na, hadd lám, ki lesz a következő! (Vívni kezd egy láthatatlan ellenféllel.) Jól van, jobban vívsz, mint a többiek! Csak több önbizalommal, te, engem is anya szült! (Le­hajol, mintha leejtett kardját dobná vissza ellenfelének, to­vább vív, fél perc múlva mutatós vágás után leereszti a kardot, kicsit lihegve a fáradtságtól, de nagy önbizalommal.) Gyönyörű találat volt, mi?!

       A kardot tovább suhogtatva sétálni kezd, élénken.

       Nem hiszem, hogy volna olyan korombéli a világon, aki annyit párba­jozott, mint én... Néhány paprikás vérű ka­tonával, mert a becsület, igen, a becsület, azaz amit a katonatisz­tek becsületnek neveznek, úgy kívánta, életre-halálra kellett kiállnom. (Élénken.) Ej, de nehéz dolgom volt ilyenkor, órákig kellett forgatnom a kardot, mert mozdulatlanságba kellett fárasz­tanom az ellenfelemet, különben a segédeink követelték volna, hogy a kardot beleeresztve tegyem mozdulatlanná. (Rövid szü­net, majd diadalit­ta­san.) Mert legjobb párbajozó vagyok, elke­rülhetem, hogy embert öljek pár­bajban. (Játékosan.) A legerősebbnek megadatik az, hogy vérontás nél­kül védje meg becsületét. Ha gyönge és ügyetlen lennék? Aki nagyon gyenge, az sajnos kénytelen megölni erős ellenfelét, ha alkalma adódik rá. (Szünet; komolyan.) A nagyon gyen­géknek talán meg is lehet bocsátani, ha ölnek, mert a nagyon gyenge nem szalaszthatja el a vágásra kedvező alkalmat, nem adhatja meg nagylelkűen a lehetőséget ellenfelének, hogy újra feléje sújtson, mert nem lehet biztos abban, hogy ki tudja védeni azt a sújtást… Az erőseknek nem az ölni akaró mozdulatot, de a simogatásnyi ütést sem lehet megbocsátani. (Rövid szünet; ismét vidáman.) Minden sértést kíméletesen torolok meg. Ha a vágást nincs türel­mem elkerülni, mert úgyis csak első vérre megy a játék, kézfejbe vágok, bravúrosan fület hasítok meg vagy orrhegyet. (Nevet.) Ezután se fület, se orrhegyet. Kiét?! Nem lesz több sér­tés… Igen, las­san-lassan elmaradoznak a sérteni merészkedők. (Szo­morkásan.) A becsületem így marad meg olyan makulátlan­nak, mint a frissen hullott hó! (Öngúnnyal.) Van megoldás! Ha nagyon unni fogom magam párbaj nélkül, más városba helyez­tetem magam. (Felnevet.) Sohasem a becsületemért vívtam, hanem a nőkért. Azt hiszem, mióta világ a világ, senki se a becsületéért vívott. Ha a nőket nem kápráztatta volna el kardom fennhéjázó csillogása, ott ette volna meg a kardomat a rozsda. (Komolyan.) Hát azért nem így van.  Mert mindazok számára, akik  még nem felejtették el a régi idők szent hagyományait, mindazok számára mi is a párbaj, a bajvívás? Az Igazság villámcsapása minden találata a vívásnak! (Suttogva.) Az Igazság... Élő, Égi Igazság? Mit tud erről a legtöbb mai ember... Mit tudhat? Ki az Igazság? Az Élő Égi Igazság?... Az Igazság Isten Önvédő megnyilvánulása. A legna­gyobb Erő, a legszilárdabb Hata­lom, igazságosztó, szeretetol­tal­mazó Hatalom... És én hiszem, hogy a harcban csak az győze­delmeskedhet, akinek a párt­ján az Igazság áll... Hiszem! (Vidáman szónokol.) És a jövendőt az én hitem fogja meghatározni! Mert én vagyok az, aki a semmiből egy új, más világot teremtett!

  

2.  kép.

   Ugyanott, egy év múlva. Az íróasztalnál ül. Ír, töpreng; felnéz.

    Mit jelent a tér legyőzése? A tér legyő­zése, igen, a tér legyő­zése... Aki a teret le­győzte, az már uralkodhat hatalom nélkül is, győzhet fegyver nélkül is. Ő az, akit ha börtönbe zárnak, bilincseit egyetlen mozdulattal lerázza, és kilép a börtön kapuján. Őt nem bántja a kiéheztetett oroszlán. Ő üti ki tekintetével ellenfele kezéből a kardot... Mi mindennek a titka? Mi lett az emberrel? Ó, a metafizikai világ nagy kérdéseit már nem képes felfogni... Furcsa időket élünk! A mai ember – ó, a mai tudós férfiak elsősorban! –, a mai nagyokosok mintha még büszkék is lennének arra, hogy a metafizikai világ nagy kérdéseit már nem képesek felfogni. (Szünet; csendesen.) Sejtem,  mi a baj. Tudósnépségünk  beleszé­dült az em­beri faj fej­lődőképessége tetszetős, de hamis elméletébe!  Hittel hi­szi, hogy az emberi faj va­lóban fejlődésre ítéltetett… De milyen  ve­szélyekkel jár ez a tévhit, nos, milyen veszélyekkel jár?  Az  ember fölényesen leegyszerűsíti a régi idő­ket – és magabiztos mo­sol­lyal fordul el Istentől... Milyen ítéletet mond így ki önmaga felett?

        Feláll; atyja képéhez megy. Vidáman.

     Nem leszel könnyű helyzetben, amikor a nagy kérdéseket felteszem neked, nem leszel könnyű helyzetben, nem bizony… S tudod, mi a legnagyobb baj?! Az a legnagyobb baj, hogy annak ellenére nem fogsz tudni válaszolni a kérdéseimre, hogy te vagy korunk legokosabb embere… Hát milyen lehet a többi nagy tudós? (Elfordul a képtől; öngúnnyal.) Ó, a nagy, híres tudósaink hitvány büszkeségét, önelégültségét  ezután mégén is erősíteni fogom! A geometriámat én kifejtettem, édesapámnak elküldtem, ő a világ legnagyobb tudósainak elküldi, ó, szerintem már el is küldte, s ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb komolyan fogják venni... S az ember az én térelméletem alapján persze hogy ki fogja kalkulálni magának a csillagok közé ve­zető utat. De ezzel sem közeledni fog Istenhez, ha­nem távolodni Tőle...  Ó, máris úgy él az ember, mintha igen távol lenne tőle Isten ítélőszéke. (Apja képéhez, harag nélkül.) A lét nagy titkairól ezután is  hiába faggatlak?… Nem, nem fogok neked ezután könyörtelen kérdéseket feltenni! Csak a geometriáról fogunk beszélgetni… Így hálálom meg, hogy a  geo­metriámat komolyan veszed… A hatalmas tudósoknak, meglátod, hiába küldted el. (Játékosan.) Hát jó,elismerem a kedvedért, hogy legeslegjobb barátod, Karl Friedrich Gauss professzor úr kivétel! (Szünet; nagyon komolyan.) Remélem, valóban kivétel.

     

3. kép

 Ugyanott néhány hónap múlva.Fel-alá sétál; ingerülten.

    Mit válaszolt Gauss professzor úr, na, mit válaszolt? Megálla­pította, hogy zseniális a geo­metriám, de rögtön hozzátette: zse­niális, de használhatatlan, és így bizonyított: ha nem lenne hasz­nálhatatlan, ő is kidolgozta volna, amit én kidolgoztam. És hisznek neki, mindenki, mert ő a felkent matematikuskirály! Még édes­atyám is hisz neki… Nem bosszankodom. Fontosabb dol­gom van. (Atyja képét nézi, ellenségesen.) Lehet, hogy te sem tar­tod hite­lesnek Gauss  különös válaszát – öntelt mentegetődzését! –, de nem mersz szembefordulni leghíresebb barátoddal. (Szünet; játékosan.) Haragudni mégsem tudok rád… Hogy haragudnék éppen tereád, az egyetlenre a világ tudósai közül, aki a geo­met­riámat komolyan veszi! Miképpen hálálhatnám ezt meg méltó­képpen? Elismerem, hogy nagyobb matematikus vagy, mint én! (Szünet; elérzékenyül.)  Szegény, szegény Bolyai Farkas… Nem­csak nagy matematikus ő! Ő mindenben nagy… Ő a legnagyobb ezermester… De talán költőnek a legnagyobb! (Szünet, majd kedé­lyesen.) Bolyai Farkas, a költő?…  Tudod, milyen költő vagy te? Haragszol, mert azt hiszed, nem vagyok hajlandó elol­vasni hatal­mas műveidet! Nem, nem vagy ennyire szerencsés! Olvasom remekeidet, még a szomorújátékaidat is… Szomorújátékaid! (Sze­re­tettel mosolyog.) Ha jókedvű akarok lenni, akkor előveszem szomorújátékaidat, a legszomorúbb szomorújátékod­ból kívülről is tudok. A Pausaniasból.

        A nézőtér felé fordul, majd ahogy a sztárokat jelentik be a könnyűzene-fesztiválokon.

      Pausanias, a legyőzhetetlen spártai hadvezér, a rettenthetetlen hős, miközben szembekerül a szintén legyőzhetet­len szerelemmel, mely a legyőzhetetlen hős szívében természe­tesen a legyőzött perzsa király csodaszép leánya iránt gyulladt, és illette eme rettenthetetlen hős eme csodaszép lányt ily sza­vakkal. (Pa­rodizálva.) Ah, Szélima, mily szívesen levenném én a perzsa foglyokról bilincseiket, ha te is levennéd rólam az engem szorítót, csodaszép tekinteted sugaraiból fonottat. Ah, ha haj­landó lennél engem rabszolgává alázó varázslatodat megtörni, legnagylelkűbb úrnőnek neveznélek. De ah, szerelmedtől szabadulván mit sem ér számomra az élet. Egy utolsót lehellenék akkor mint szabad spár­tai, s téged áldva halnék meg, mert szerelmem teirántad legyőz­hetetlen! Ah, egyetlen tekinte­tedtől a legérzéketlenebb férfiúkebel is vulkánná gyullad, mennyei szépséged közelségében elolvad a hősök hőse is, és meglá­gyulnak a kősziklák. (Könnyezve a kacagástól.) Így tudsz te írni, apám, ilyen csodálatosan, hogy az embert gyönyörű szavaid hatására megfojtja a kacagás. (Apja képe felé fordul; pajkosan.) Változtattam a szövegen, apám? Ha változtattam, ügyesen vál­toztattam, ugye? Talán csak nem kívánod el tőlem, hogy szóról szóra betanuljam? (El­komorodik.) De te nem nevettetni akarod az embereket, apám, ennyire jó még te sem vagy, te költőként azt követeled embertársaidtól, hogy minden körül­mények kö­zött, mindvégig maradjanak hűek önmagukhoz, hitük­höz, ma­gasztos céljaikhoz, hogy magánéletüket hivatásuknak ren­deljék alá... Ha pedig magánéletük és hivatásuk nem fér össze, a tragi­kus bukásba kergeted őket, mint Pausaniasodat, akinek megoldásként a kardját dobtad oda, hogy abba dőljön bele, mert így találtad szépnek és méltó­nak. (Élesen.) De te vajon a  hőseid­hez méltóan élsz, apám? (Rövid szünet, majd csendesen.) Ó, me­gint milyen igazságtalanul bántom szegényt… Így akarok most bosszút állni, mert Gaussnak mert szegény igazat adni?

 

  4. kép

    Néhány évvel később. Marosvásárhelyi otthonában. Baloldalt íróasztal, mögötte nagy fekete tábla az Appendix néhány mértani ábrájával. Jobboldalt heverő, felette a falon a Bolyai Farkas képe, a kard és a hegedű. Az íróasztalnál ül. Kéziratokat rendezget. Egy részüket idegesen összegyűri, és a szín előterébe hajítja. Fél perc múlva felnéz, töprengeni kezd, majd színtelen hangon.

     T betűvel kezdődik a neve. Nem, nem t-vel. Kár, hogy nem jut eszembe, eléggé ismert nevű matematikus. (Rövid szünet, majd kicsit élénkebben, a kéziratokat tovább rendezgetve.) Egyesek szerint századunk legna­gyobb matematikusa. Hogy nem jut eszem­be a neve, még nem jelenti azt, hogy nem nagy matematikus. S betűvel kezdődik a neve…  Nem, nem s-sel. Nagyon fontos len­ne tudnom a nevét… Z-vel kezdődik a neve. (Ingerülten.) Nem, holt­biztos, hogy nem z-vel, akármivel, csak nem z betűvel. (Megnyu­godva.) Akinek nincs neve, az nincs. Bizony, akinek a nevére nem emlékszünk, az nem is léte­zik. (Rövid szünet, majd élénkebben.) Azért kellene tudnom annak a matematikusnak a nevét, mert ő az, aki a világ összes em­berei közül a legjobban fél tőlem. (Elcso­dálkozva.) Lám, az ember még olyan állapotba is juthat, amelyben rendkívül fon­tossá válik számára az az ember, aki legjobban fél tőle...

     Feláll, fel-alá rohangál; kiabál.

      Sürgősen szerezzenek nekem egy egylo­vas kordét, amelyikre feldobhatom a táblámat, és ha már nem olvashattam fel sem egyetemi katedrán, sem akadémiai székfog­lalón az euklideszi geometriát legyőző dolgozatomat, hirdetni fogom vásárosbódék között. Ha arra úgysem képes senki, hogy megértse, mindegy, hol hirdetem, nem?!

     A tábla elé áll. Tovább kiabál, mintegy vásári rikkancs.

     Fekete táblával és fehér krétával járom hát a vásárokat, hogy itt a finom új geometria, elsőrendű minőség, mióta világ a világ, ember ilyenbe nem harapott, itt látható az első osztályú táblán, mindenki megértheti, és hasz­nálhatja csillagokkal társalkodásra, mindenki megértheti, ki eszét még nem adta el tanácsosi, pro­fesszori, akadémikusi satöbbi mél­tóságért, alig kerül fáradság­ba, hogy meg­értsék, ki nem érti, úgy­sem érti!

     A krétával hadonászvaés az ábrákon mutogatva szónokol, magyaráz.

     Hölgyeim és Uraim! Aki itt áll önök előtt, az nem másvalaki, mint az a férfiú, aki sikerrel fordult szembe az euklideszi geo­metria „egyedülvaló helyességének” előítéletével, és ezzel megte­remtette az absztrakt tér megismerésének a feltételeit.   Tanulják meg címét dolgoza­tomnak, és ismételgessék! Zene ez, a legtisztább zene, csak ismételgessék: „A tér abszolút igaz tudománya: a XI. Euk­leidész-féle axióma a priori soha el nem dönthető helyes vagy téves vol­­táról, független tárgyalásban: annak téves volta esetére, a kör geomet­riai négyszögesítésével”… Mi is van ebben, drága höl­gyeim és uraim? Egy új geometria felfedezése… Megtörténhet ugyan, hogy egy sem akad önök között, aki meg is érti az én geometriámat. (Szünet; kiabál.) Mindazonáltal én továbbra is joggal mondhatom, hogy a semmiből egy új, más világot terem­tettem, így van, vagy nincs így?! (Szünet; öngúnnyal.) A legmeg­becsültebb férfiúnak kellene lennem a világon, ha egy új, más világot teremtettem, nem igaz?!

       Leül a földre; fáradtan.

     Annak az embernek a neve, aki legjobban fél tőlem: Karl Friedrich Gauss. Neki van félnivalója tőlem. Őt a matematika királyává koronázták, és most fél, hogy a koronát leütik a fejéről, és az én fejemre helyezik. (Harag nélkül.) A geometriámtól fél. Félelmében döntött úgy, hogy elhallgatja a geometriámat. (Hosszú szünet, majd kedélyesen.) Nem haragudnom kellene rá, hanem meg kellene köszönnöm neki, hogy nem vett pártfogásába. Ugyanis mi­atta nyugdíjaztak a lóistállókat és kaszárnyákat és kaszárnyák kerítéseit tervező hadmérnökök közül: ha ő lelkesen nyilatkozik a geometriámról, nem mertek volna nyugdíjazni olyan nevetsé­ges indoklással, hogy nem vagyok képes lóistállókat tervezni.  (Rövid szünet, majd felnevet.) Karl Friedrich Gauss... Nem mer velem vitatkozni, nem mer velem megküzdeni. Érzi a legnagyobb  élet­művész, hogy semmivé foszlik látszat-király­sága, ha az igazság fényével belevilágítok, hát menekül előlem... Nem tudja megbo­csátani, hogy megoldottam a geometria legnagyobb problémáját. (Fáradt mosollyal.) Azért hallgatja el a geometriámat, mert meg­értette... Lenne egy kicsit butább vagy egy kicsit lelkiisme­retesebb... Féltené lelkének üdvét nevetséges népszerűsége helyett, akkor...(Szünet; nyugodtan.) Ki fogom hívni párbajra… (Szünet; kiabálva.) Nem! Az emberekítéletével nem helyezkedem szembe, nincs nekem már erőm ahhoz, hogy az emberek ítéletével szem­behe­lyezked­jem. (Hadarja.) Elismerem Gauss dicsőségét, mert min­denki elismeri. A meg nem érdemelt sikert, dicsőséget jám­boran, va­kon tisztelni kell, hiszen nincs más létalapja a jámbor, vak tisz­teleten kívül. (Legyint.) Az igazság az, hogy azért ismerem el Gauss dicsőségét, mert nincs már erőm harcolni ellene. Gauss képének tehát az én szobámban is a falon a helye. (Rövid szünet.) Megvan nekem a képe, itt kell lennie valahol, apámtól kaptam ajándékba. Hova is tettem? Szégyen és gyalázat, hogy még nem függesztettem ki a falra. Nem függesztettem ki a falra, de el se éget­tem! Ebben a szobában adta át apám, s én nem vittem ki in­nen... Az lett volna természetes, ha elégetem a képet, de egészen biztos, hogy nem égettem el. Valahova eltet­tem... Az íróasztal fiókjaiban nem fér el, tehát az ágy alatt kell lennie.

   Előhúzza a képet az ágyalól, karjával letörli, nagyon izga­tottan.

        Hová függesszem, valahova ki kell függesztenem, eljött az ideje annak, hogy kifüggesszem, nem halogathatom to­vább.

     Az íróasztal fiókjából kalapácsot, szeget vesz elő, nagyon izga­tottan felszegezi a képet a falra, majd sokáig méregeti.

      Amikor Piazzi olasz csillagász felfedezett egy új csillagot, Gauss­nak természetesen azonnal hozzá kellett látnia azon csillag pályájának kiszámításához. (Gúnyosan.) Miért nem bízta vala­melyik tanítványára ezt a semmiséget? (Rövid szünet; ingerülten.) Én sohasem akartam kisebbíteni ennek az embernek az érde­meit. Semmit nem aka­rok elhallgatni! Ez a nagyra hivatott ember már tizenhét éves korában felfedezte a legki­sebb négyzetek módszerét, megszerkesztette a szabályos tizen­hét­szöget. Ő dolgozott ki eljá­rást a földmágnesség nagyságának mérésére, megszerkesztette az ehhez szükséges műszereket, ő alkotta meg az ab­szolút fizikai mértékrendszert, megszerkesztette az első elektromágneses táví­rót… Félórán át sorolhatnám a találmányait. Alkotásaiért  én tisz­telném is, ha nem tudnám, hogy ezeket a kisujjá­ból rázta ki. Egy nagyon nagyra hivatott ember csak azt végezte el, amit egy-két évtized múlva mások is elvégeztek volna he­lyette... Ez az ember képes lenne na­gyobbat alkotni a geometriá­ban, mint én!... Nem életében, ha­nem életének egyetlen évében... Ha rászánna legalább egy évet, legalább fél évet... De nem szán rá semmit, nem is szánná rá egy hónapját sem, mert a tér tudományának a megalapo­zása nem jár azonnali sikerrel. (Felkacag.) Neki van igaza, per­sze hogy neki van igaza... Ha a pillanatért cserében képesek vagyunk lemondani az örökkévalóságról, akkor úgy kell él­nünk, ahogy ő él... Ha a Föld csodás káprázatai elfedték volna az én látásom elől is a valódi fényt: az Ég fényét, s az Eget képes lettem volna megtagadni, ak­kor úgy éltem volna én is, ahogyan ő! (Szünet, majd kiabálva.) Úgy akarok élni, most már úgy akarok élni! Gauss szeretnék lenni! Gazdag szeretnék lenni és hatalmas... A Tudomá­nyos Akadémia elnöke szeretnék lenni. Hadsereg-főparancsnok szeretnék lenni!... Olyan jó lenne jelentéktelen, méltatlan, de teljhatalmú királyocská­nak, királyhamisítványnak  lenni... Vagy akármilyen bűnös kis dik­tátornak, köztársasági elnöknek vagy mit tudom én, hogy minek!… Akinek az emberek hűséget hazudnak, a nők szerelmet hazudnak félelmükben... (Lázasan.) Ó, azért függesztettem ki en­nek az embernek a képét, mert neki van igaza, úgy kell élni, ahogyan ő él, szánom és bánom végre, hogy acsarkodtam rá ahelyett, hogy pél­dáját követtem volna.  (Szünet; suttog.) A Gauss-féle élet  diadalát meg kellene énekelnem, zenét kel­lene szereznem a Gauss-féle diadal témájára.

        Leemeli a hegedűtokot, kiveszi a hegedűt, játékra készülődik, majd idegesen leereszti.

       Nem, ezt azért mégsem. (Hosszasan nézi a hegedűt.) Nekem nem lett volna feltétlenül szükségem a matematikára ahhoz, hogy élősködő sikerember legyek, elég lett volna ez a hegedű is. Ki­lencéves koromban tartottam az első koncer­temet, húszéves ko­romban csak úgy virtusból felléptem a bécsi színpadokon. (Fáradt mosollyal.) Ha a Gauss-féle élet életem egyik elszalasztott lehe­tősége, akkor a hegedűművészi a máso­dik. (Élénken.) Nem, a kardom a második, a hegedű csak a harmadik… Igen, a kardom segítségével nőhettem volna legkönnyebben az emberek feje fölé. Hadvezérként? Ó, nem… A kardommal én nem csaták kimenetelét döntöttem el, hanem nőket hódítottam meg… Mindig azért pár­bajoztam, hogy a nőket elkápráztassam! A legsikeresebb  nőcsá­bász  lettem a kardom segítségével… Sikeres nőcsábász? (Hosszú szünet; indulatosan.) Ha sikeres nőcsábász vagyok, hol a rengeteg szeretőm? Miért vagyok én most egyedül?… Egyedül vagyok, hát könyvet fogok írni a szerelemről… Nem könyvet, hanem doktori értekezést! Akadémiai székfoglalót! Szerelem… Szerelem… Akár­mennyire megdöbbentő, az én korom embere keveset tud a szere­lemről… A szakrális szerelemről már nem is illik beszélni. Ide jutottunk! 

     Feláll, a szín közepére jön; szónokol.

     Akadémikus urak, most figyeljenek! Most fogják megtudni, miért olyan szánalomra méltó a magánéletük… Figyelnek már?! Ha figyelnek, akkor mondom is, hogymi az, ami legnyilvánvalóbb, de az önök számára felfoghatatlan!… Legnyilvánvalóbb, hogy a szerelmes ember képes felülemelkedni önmagán, s mint földi hívságok legyőzője, földi önmaga legyőzője megtapasztalja azt az Időtlen Énjét, aki egyébként felfoghatatlan számára. Ó, nem egészen rendkívüli ez… A szerelmes ámultan tapasztalja, hogy sze­relme szeméből forrás fakad; fölé hajol, szomját olthatja. Ki is mondhatja: „Szemében forrás van. Ha belenézek, elmúlik a szomjam.” De szerelme szemének forrásvize táplálja is: éhét oltja. Van ennek egyszerű magyarázata:  szerelme szemébe nézve – anél­kül, hogy tudná – oda kerül a szerelmes, ahol nem számít a szom­júság és az éhség… Kilép a terünkből és időnkből. Legyőz­hetet­lennek ér­ezheti magát a szerelmes. Beavatottnak, szakrális sze­mélynek... Átélheti, hogy nyitott számára az Ég kapuja, belép­het rajta… Igen, a szerelem is megvilágosíthatja azt a láthatatlan és fel­fog­ha­tatlan Világot, amelyben a földi törvények nem érvé­nyesek: amelyben meg­szűnik a tér és az idő: amelyben az emberi szemmel érzékelhe­tetlen Fény-Út, maga az Út, a Teremtőhöz vezető Út érzékelhetővé, járha­tó­vá válik… A szerelem segít le­győzni a Föld vonzását, a földi lét von­zá­­sát és korlátait. A sze­relmes úgy érezheti, hogy képessé vált szerelme segítségével átváltozni, újjászületni... Ó, mintha a nagy, igazi szerelem vala­milyen nagy, fontos, de felfoghatatlan be­ava­tásnak a része volna...  Mert a szerelmes ember valóban megtapasztalja az Eget – a sze­re­lemben megtisztítván jelen idejű énjét? Valóban döbbe­ne­tes, ami történik: énjét feladja egy másik énért; egy másik ént Időtlen Énnek, Égi Énnek, Szellem-Énnek lát; azon keresztül jut fel rövid időre abba a láthatatlan és fel­foghatatlan világba, ahol saját Időtlen Énjével is ta­lálkozhatna… Ta­lálkozik is vele? Találkozhat, ha a szerelem segít­sé­gé­vel legyőzve jelen idejű énje minden visszahúzó erejét, kiállja az ön­­megtagadás legnagyobb próbáját… A szerelmes saját Időtlen Énjét így találja meg szerelme közvetítésével? (Szünet; gúnyosan.) Nem könnyű ezt felfogni, különösen önöknek nem könnyű, akadémikus urak!  Annak ellenére nem könnyű fel­fog­ni, hogy a szerelem valójában a szakrális legmindennapibb megtapasz­ta­lása. Legmindennapibb, de ugyanakkor legrejtélye­sebb? Akadémikus urak! Az önök számára bizonnyal nemcsak leg­rejtélyesebb, de leg­felfogha­tat­lanabb is! Mi van?! Fölényes mo­sollyal hitetlenkednek, ha a szerelem metafizikai megközelítését valaki meg meri kísérelni?!  Képtelenek komolyan venni a metafizika világát, s a metafizikától ez esetben is azzal a hamis érveléssel fordulnak el, hogy a metafizika a megismerhetőn és a megtapasztalhatón is túl van?… Nem hiszik el, hogy Dante valóban találkozott az Időtlen Égi Asszonnyal, Beatricével?… Sze­retnék elérni, hogy senki se merje megkísérelni a szerelem me­tafizikai megközelítését? Hogy senki se merjen foglalkozni a nem mindennapi, a nem szokványos szerelem kérdéseivel? (Szünet; csendesebben.) Szakrális szerelem…  Elismerem, hogy évezredes titokról van szó… Legkevésbé természetesen éppen azt képesek önök tudomásul venni, akadémikus urak,  hogy olyan  szakrálisnak nevezhető szerelemről is tudunk, amely mintha  valamilyen nagy, fontos be­ava­tásnak a része volna. Pedig egyáltalán nem lehet véletlen, hogy Platón vagy a hindu meta­fizikusok vagy később Dante vagy bármelyik templomos lovag nem­csak arról tudtak, hogy a szerelmes saját Időtlen Énjét megtalálhatja szerelme közvetítésével, hanem arról is, hogy a szerel­mes férfi, ha ké­pes „legyőzni önmagát”, azaz ha létezésének közép­pontját földi lé­tében is áthelyezi Időtlen Énje középpontjába, akkor találkozhat az Időtlen Égi Asszonnyal… Éppúgy, mint Dante Beatri­céval.  Miről van szó? Milyen titokról? (Ismét szónokol.) Ha be merünk tekinteni a szerelem metafizikájának a világába, akkor a régi korok rejtélyes, mára felfoghatatlanná vált szerelem-esz­ményének a titka is megfejthető… Nagy titokról van szó, annyi bizo­nyos… De a nagy titok legkönnyebben felfogható kérdése: a köz­napi szerelmen kívül létezik a szakrálisnak nevezhető szerelem. Már Platón is kétféle szerelemről beszél… Arról beszél, hogy Erósz nélkül nincs Aphrodité. És arról, hogy ha Aphrodité egy volna, egy lenne Erósz is, de mivelhogy kettő van, szükségképpen Erósznak is kettőnek kell lennie. A két Aphrodité? Az egyik az Égi, a másik a közönsé­ges… (Szünet; elbizonytalanodva.) Az Időt­len Égi Asszony megta­lá­lása... Beszélni mily könnyű erről… Csak az talál­hatja meg, aki előbb megtalálja saját Időtlen Énjét? Az egység bizonnyal csak mind­kettő megtalálása utánállhat helyre, hisz az Időtlen és Égi Asszony a férfi Időtlen Énjének a másik fele… A két fél egyesül: a harmónia megszületik? A helyreállított Én pedig termé­sze­tesen Örökkévaló. A lovagi sze­relem és a középkori szerelmi költészet rejtélye… Felfoghatatlan? A lovagi szerelemnek is az a lényege, hogy a lovag asszonya Égi Asszony, és ennek csak helyettesítője egy földi hölgy, egy meghó­dít­hatatlan földi hölgy. A szeretett hölgy meghódíthatatlansága ezért alap­feltétel a lovagi szerelem­ben? Ha ezt tudomásul vesszük, rejtélyes ellentmon­dásokra talál­juk meg a magyarázatot. (Szünet, majd ismét szóno­kol.) A Dante titkát kellene elsősorban megfejtenünk.  Vegyük nagyon komolyan mindazt, amit Dante az Isteni szín­játék­ban elmond a szakrális szerelemről.  A nagy kérdés: ki Dante Beatricéje? Az Égi Beatrice kicsoda? Az Égi Beatrice nem a jutalomképpen Égbe került Beat­rice… Ő az, aki létezett a földi Beatrice születése előtt millió esztendővel is… Fény­ből való, fénybe öltözött Asszony, Időtlen, nem a mi időnkben és terünkben létezik. És ha így van, akkor megfejthetetlen, hogy ki Beatrice, ez a fel­foghatatlan Égi Lény, Időtlen Égi Lény? Dehogyis meg­fejthetetlen! Ő hasonlít ahhoz, aki a lovagok számára az Időtlen Égi Asszony volt… Beatrice Dante beavatásának utolsó szakaszában, az Út végén jelenik meg, mert csak akkor jelenhet meg… És látja őt Dante, amint magára az örök Sugárból  koronát és takarót fon… Ó, következtetést kellene le­von­nom abból is, hogy Dante nem tudta elviselni Beatrice pillan­tását? Mit is mondott ekkor Beatrice?  Hogy a jövőben földi asszonyon csak akkor akad meg a Dante szeme, ha azon az  Örök Sugárzás, az Időtlen Égi Asszony, az Égi Beatrice sugárzásának nyo­mát véli átderengeni.  (Szünet; töpreng.)  Ó, Dante a szakrális szerelem legfon­to­sabb rejtélyét is elmondja. Azt hangsúlyozza ő, azt bizony, hogy a szakrális szerelem­nek e világi értelme is van. Aki képes megtapasztalni a szakrális szerelmet, az általa beava­tottá, megvi­lágosodottá válik, de nem öncélúan. Nem bizony, hiszen ma­gasztos küldetés teljesítésére válik alkalmassá. Az Égi Aka­rat méltó köz­vetítőjévé válik. (Szünet; ismét nagyon lelkesen.) Igen, akiről Dante ír, az Időtlen és Fényből való Égi Asszony, aki „az Örök Sugár­zás”… És aki valóságos! Senki sem valóságosabb Dante számára, hisz az ő Időtlen Énje eggyé is válhat Vele, az Égi Beatri­cével… Hason­lítható ehhez az eggyé váláshoz a földi sze­relem legmagasztosabb pillanata? (Ismét elbizonytalanodik.) Ha­son­lít­ható… Bizonyára, hiszen a leghétköznapibb szerelem-élmény is összeköti a két vi­lá­got, a jelen idejű énünk és Időtlen Énünk világát… Kaput nyit min­den való­di szerelem, az Ég kapuját?  Ó, majd ha tapasztalatból is tudni fogom e kérdésre a választ, akkor méltóképpen válaszolok. (Szünet; nyugodtabban.) A legfontosabb, hogy az Időtlen Égi Asszony valóságos… Való­sá­gos, nem káprá­zat, senki sem valóságosabb. És ha valóságos, akkor meg­ismer­hető. Miképpen? Hát éppen ezt tudhatjuk meg Dantétól és a középkor más köl­tőitől! Azoktól, akik megtapasztalták a „meg­tapasztal­ha­tatlant”.  Titkos és kevésbé titkos gyakorlatok­kal?…  Ó, az elfelejtett gyakorlatok… A régiek mily természetes­ség­gel be­széltek például a  szüzességi fogadalomról mint beava­tásról. A férfiakéról elsősorban, de nemcsak a férfiakéról… Igen, a szü­zesség… Mit jelentett, mit jelent elsősorban a férfiúi szüzesség, ön­meg­tar­tóz­tatás? Mindenütt – Indiától Nyugat-Európáig – a férfiúi mag vissza­tar­tását, illetve visszafordítását. (Szünet; töp­reng.) A szakrális szerelem és a szüzesség vállalásának össze­függése… Igen, ezt kell méltóképpen tanulmányoznom… Vagy méltóképpen megtapasztalnom?… Aki a szüzességet vállalja, mit is tesz tulajdonképpen? A Fénybe öltözött Asszonyt annak ismeretében keresi, hogy neki magának is fénybe kell öltöznie, hogy megtalálja. (Szünet; tovább töpreng.) És mi volt az alkímia is? Kísérlet a Fény-valóság megteremtésére? Kí­sérlet „az anyagi anyagtalanítására”, fénnyé „varázsolására”?…A Fény szétválasz­tá­sára, elkülönítésére? Ó, nyilvánvaló! A gyémánttest, illetve a dicsfénytest megalkotásának fel­­tétele – akkor is, ha régen „arany­csinálásról” beszéltek álcázásképpen –, ó, mindenképpen leglé­nyegesebb feltétele: földi létünk­ben át kell helyeznünk jelen idejű énünk középpontját Időtlen Énünk középpontjába. Azaz le kell győznünk a teret… Világos, nem?  Le kell győznünk a teret…  És ezután a „legnagyobb csoda” is bekövetkezhet: a fér­­fi, aki előbb saját Időtlen Énjét tapasztalja meg a beavatás útján – jelen idejű énjét legyőzvén –, megtalálja Időtlen Égi Asszonyát is, aki valóságos. (Apja képére néz; öngúnnyal.) Mit szólsz mindezekhez, édesapám?! Vajon azért nem nősültem meg eddig, mert ilyen sokat tudok a szerelemről?!  (Szünet; csendesen.)  És az megbocsátható-e, hogy én annak ellenére szívesen prédikálok a szakrális szere­lemről, a Dante és a többi nagy megvilágosodott hatalmas és fel­foghatatlan élményeiről, hogy én magam nem voltam még képes átélni, amit Dante átélt. (Szünet; határozottan.)  De én mégis biz­tos vagyok benne, hogy Beatrice létezik, hogy Beatricék léteznek, hogy valóságosak… Biztos vagyok benne, de nekem nincs Beat­ricém… Mintha kamaszkorom­ban láttam volna egyszer…

    Fel-alá sétál; csendesen, harag nélkül.

     Nyugdíjaztak… Mert hozzáfogtam az üdvnek tanához? A geometriám és az Üdvtan, az üdvösség igazi, alapos útjának meg­ta­lálása szét­választhatatlanok: egymás nélkül tulajdonképpen értel­mez­hetetlenek…

   

   

  Folytatjuk...

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap