Szomszédi viszonyok

Kondra Katalin, p, 07/08/2016 - 00:14

Néhány napja összefutottam a sógorral, na nem az osztrákkal, hanem azzal, amelyik nőül vette a húgomat.

— Te, nem ruccannál át velünk Ausztriába fürödni? — kérdezte váratlanul. — Azt mondják a kollégák, szinte ingyen van és jobb, mint Bükfürdő. — Felőlem mehetünk — vontam meg a vállam. — Persze, ha van fölösleges euród, mert nekem nincs. Szerencsémre volt neki. Valamikor kint dolgozott, de jött a migrációs válság és elkezdte aláásni a jószomszédi viszonyt. Ennek tudatában volt bennem valamiféle kisebbrendűség-érzés, amikor a húgom, Jancsi és én elindultunk fürödni a szomszédba. — Biztos, hogy nem néznek ránk furcsa szemekkel, ha itthonról visszük a rántott húst? — Mit izgulsz? — győzködött a sógor.— Az osztrákoknak is két lábuk van. Hidd el szívesen ennének házilag készített rántott húst a Snitzel-Haus-os helyett, ha az asszonyok tudnának főzni. Erre nem tudtam mit mondani, úgyhogy inkább az utat figyeltem. Sopron felé haladva egyre több osztrák rendszámú autót láttam az út mentén parkolni. — Biztos vadászni jöttek, mert odaát nem lehet — jegyezte meg Jancsi jókedvűen, amikor nagy meglepetésünkre az út menti bokorból egy csupasz fenék villant ránk. — Nahát, ezek vécének használják a drága magyar földet! — kiáltottam fel döbbenetemben. Sógoromat semmi nem tudta kibillenteni veleszületett optimizmusából. — Attól csak jobban fog teremni. Képzeld azt a tápanyagmennyiséget, amihez így ez a sovány föld jut! Máskörülmények közt ez pénzbe kerülne — mondta. A húgom ekkor sikítozni kezdett. — Az utat figyeld te szerencsétlen, mert mindjárt belénk jön egy terepjáró! Na János erre bevadult, és úgy beletaposott a gázba, hogy a határig meg sem állt, ott is csak azért, mert belefutottunk egy sebességmérőbe. Eléggé megbírságoltak ahhoz, hogy utána a sógor óvatosabban vezessen, így volt lehetőségem szemrevételezni az osztrák tájat. Gyönyörű látvány tárult elénk, ahogy Alsó-Ausztriában kocsikáztunk. — Egyértelműen látszik a magasabb életszínvonal — mondtam ki, amit gondoltam. Jancsi egész úton szótlan volt. Valószínűleg a bírság fejében kifizetett pénzt gyászolta. Mikor azonban megérkeztünk St.Pöltenbe a Viehofener-Seen közelében, már hívogatóan tárult fel előttünk a strand. Úgy tűnt korán jöttünk, mert csak néhány kutyás embert láttunk az árnyas fák alatt. Kissé gyanakvóan néztem körül, de amikor kiderült, hogy a strand ingyenes, már nagyon gyanússá vált a dolog. — Hisz ez fantasztikus! — élénkült fel Jancsi. Megtérül a károm. Nem sokkal később már fürdőruhában süttettük hasunkat a napon, majd megmártóztunk a kellemesen langyos vízben. Körülöttünk vidám emberek és még vidámabb ebek pancsoltak. Mikor kellően megéheztünk, és árnyékba vonulva ebédhez készülődtünk, egy aranyszőrű spániel szegődött hozzánk. Sóvárgó tekintete azt sugallta, hogy szereti a rántott húst. — Sicc innét! — kiabált rá Jancsi, de a kutya meg se moccant. — Te, ez nem tud magyarul — jegyezte meg halkan a húgom. — Hogy kell németül elkergetni egy kutyát? — fordult felém sógorom kétségbeesetten. Több nyelven is próbálkoztunk, de valahogy az is mind magyarul hangzott, a kutya pedig nem tágított. Ezek után nem volt kedvünk tovább maradni. Kifelé menet a bejáratnál felfedeztem egy táblát, ami befelé valahogy elkerülte a figyelmemet. Nem kellett hozzá komoly nyelvtudás, hogy megfejtsem az értelmét. — Ez itt kutyastand! — állapítottam meg. — Viccelsz? Ilyen nem létezik — hitetlenkedett a húgom. — Ide van írva — biccentettem a tábla felé. — A mindenit! — kiáltott fel a sógorom. — Értem már, hogy miért viszik a kollégák nyaralni a kutyájukat. Ráadásul az ingyennél nincs olcsóbb. Ebben mindannyian egyetértettünk. Hát ilyen volt az első és talán az utolsó fürdőzésünk Ausztriában — gondoltam csalódottan. — Nem fura, hogy az osztrákok külön strandot üzemeltetnek a kutyáknak? — kérdezte a húgom útközben hazafelé. — Muszáj, ha nem akarják bezárni — nevette el magát Jancsi. — Mire célzol? Hiszen nincs is bevételük. — Arra, hogy a gazdik, akik nem tudnak meglenni a drága kutyuli-mutyuli nélkül, egésznap a strandon esznek-isznak, és a környéken létező összes kereskedő ebből a kutyaimádatból él. Hiszen a kis drágának enni kell, nem beszélve a kutyáknak gyártott fürdőruhákról. Hát nem tündériek? Ezen aztán hazáig mulattunk. El kellett ismernem, hogy nem rossz üzletpolitika, és igencsak leleményesek az osztrákok. Gyerek helyett kutya, úgy tűnik ez a jövő! Valamit azonban sehogy sem értek. Magyarországon miért nincs hasonló? Itt nincs elég kutya?

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap