„A szó, mely visszhangot ver az időben”

Turcsány Péter, cs, 01/31/2013 - 00:02

 

Tavasz van! Talán emiatt vált 1964-től Magyarországon a Költészet napjává József Attila (és Márai Sándor) születésnapja: április 11-e. Nekem így együtt, kettejükre emlékeztetve szép ez az ünnep, mert a költészet és az elbeszélés – egyfajta átszellemesített hőfokon – egyként a görögség Szépszavú főmúzsájának, Calliopénak hódol. (A magyar „szépszavú” kifejezés tükörfordítása a múzsanévnek.)

Tavasz van. A galambok, a gólyák és sorra a többi madár visszaszáll régi fészkére, vagy keresi régen volt fészkét, hogy ott párjával újat rakjon. Fészekrakó tavasz. Költőket ihlető április – „minden csínyre friss” írta már közel nyolcvan esztendeje a lágyszavú Tóth Árpád, s mint a reggeli, párját csalogató rigófütty, úgy harsan ma is át e verssor lelkünk öröktavaszának kertjei alatt. A „költészet világtényének” kifejezői, költők minden új olvasóban kivirágzó szavai, strófái…
De kik is a költők? Egy 20. századi költőtársunk véleménye volt, hogy a mindenkori „gáz”- vagy „házmesterek” lelkében több banális érzés lakik, mint a legnagyobb költők versei mögött. Weöres Sándor is erre utalt, mikor ódát írt a mindenkori kispolgárhoz: „Te vagy a mindenkori lírai lélek; / a hivatásos poétákban / nyoma sincs költőiségnek.” De igaza volt-e? Ilyenkor tavasszal minden bizonnyal… Ilyenkor minden érzés kivirágzik, mint vadvirág a réteken, és személye válogatatlanul, mindenkiben…
Kik is hát a költők? Nációként, koronként, kultúrákként változik-e az emberiség véleménye a költőkről? S a költőknek változik-e véleménye magukról és a költészetről? Van-e a sokféle önkép, én-kép és költői önreflexió mögött valami örök meghatározottság, állandó magatartás?
Horatius a Kr. utáni 1. században – Augusztus császár oltalmában! – a vidéki megelégedett élet szépségeiről, az „arany középszer” megálmodójaként dalolt, áténekelve magát kétezer év távolába is. Örök emberi vágy, örök emberi szó. A görögségtől általa először átvett latin versformákban. Horatius, a költői öntudat nagy poétája. Horatius,Vergilius és Ovidius, Európa első reneszánsza…
A 17. századi japán költő, Macuo Basó, szerzetese a költői szónak, az elődeitől megverselt hegyi tájakra és tengeröblökbe zarándokolt, hogy ott pillantsa meg és énekelje ki újra a különböző égtájak jegyében gyöngyszemként kiérlelt költői szépségeket. A japán tradíció tankáinak és haikuinak „kagylóiban”…
Ha már említettem írásom elején a kispolgári érzelembőség megnyilvánulásainak hömpölygését, akkor a szigetország hegyi távolának tavaszi magasságaiból nyíljon ki előttünk a japán vers csodája is:

„Nagy bánatomban
magányomat éreztesd,
te hegyi kakukk!”

És lássunk egy költői alkotást a tavaszi természet megújulásának és az ember megújulásának párhuzamáról (mindkét vers Kolozsy Kiss Eszter fordításában):

„Lenyírtam hajam.
A Kurakami-hegy is
új ruhát öltött.”

Petőfinek A XIX. Század költői című versében tett felszólítása már túl hangosnak tűnik, de gondolati ereje mégis szánalomra és tettre szólítja fel a ma emberét is:

„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni.
Saját fájdalmad s örömed;
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félre tedd.”

Korunkban, és már a 20. századi világháborúk és béke-diktátumok okozta  társadalmi traumák idején is, inkább lelki gyógyírt keresünk az irodalomban, mint mozgósító korparancsokat. A lelkiismeretvizsgálat és a részvét, a közösséghez tartozás új formái szólalnak meg legjobb költőink versvilágában. S milyen különös, a szívemhez és értelmemhez egyként szóló ars poétikát éppen a formaművész (és -bűvész) Kosztolányi egy szabad versében találtam meg. A rímtelen és metrikailag öntörvényű költemény záró strófájából idézek:

„Most ezt vallom utolszor: csak a betű, csak a tinta,
nincs semmi más, csak a szó, mely elzeng
s visszhangot ver az időben, csak a szó,
mely példázza az időt,  – – –
(…)
Légy is mellettem, örökre, te csodák csodája,
aki azt műveled, hogy az életem
másoké, és másoknak élete az enyém,
és kézről-kézre forog a titkos ajándék,
örök cserében, az enyém a tiéddel,
s te tarts meg erősen, mindig, eleven lánc.”

Olyan ember írta ezt a halk szavú ódát, aki tudja, mivel tartozik az anyanyelv, a magyar szó évszázadainak, évezredeinek. Költők, költőtársak! Kik, örökké adózó polgárai maradtok az Istentől elnyert léleknek, rólatok emlékeztünk ezzel az ünnepi írással.

Turcsány Péter 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap