Szeretet és hűség

vivien9107, sze, 02/06/2013 - 00:05

 

Egy kis falu, ahol mindenki ismer mindenkit, az emberek tudják a többiekről szóló pletykákat, az igaz és a hamis történetet is a családjukról. Talán mindenkinek ismerős ez a helyzet, vagy legalábbis el tudja képzelni milyen az, ha egy ember olyan helyen él, ahol a szomszéd rögtön értesülést szerez az aznapi dolgainkról. Hogy ez jó vagy rossz? Ezt mindenki maga döntse el!

 

Ez a történet is egy ilyen kis faluban történt. Az emberek a reggeli munkába menet hatalmasakat köszöngettek egymásnak, egymás egészsége iránt érdeklődtek, jókívánságokkal látták el egymást. Egy Józsi nevű bácsika is pont így élt, élvezte az emberek társaságát, szívesen járkált az utcákon még azokban az időkben is, mikor éppen semmi dolga sem akadt. A munkás éveit letöltötte, egy öröme volt az életben, a virágoskertje. Az övé volt a legszebb a faluban, mindenki irigykedve figyelte az utcáról. A virágok színpompásak voltak, az árvácska, rózsa, tulipán, ibolya, hóvirág és a többi növény mindig tündökölt, mikor eljött az idő a virágzásukra. Hogy hogyan? Mikor megkérdezték tőle mindig csak mosolygott és ezt válaszolta:

- Hát hogy máshogy? Ráérek gondozni, mi dolgom van? Még szóljanak meg a népek, hogy itthon vagyok egész nap, és egy gyufaszálat sem teszek keresztbe? Ugyan...

De amint az érdeklődés alábbhagyott a színvilág iránt a mosoly eltűnt. Ilyenkor mindig elgondolkodott. Nem hazudott, dolga felől ráért kapálgatni és gyomlálni a virágokat, de hogy azért tette volna, hogy ne szólják meg?

Józsi bácsi az alig kihajtott gazocskákkal piszkította a kezét, mikor a szomszéd János odaszólt neki:

- Hej szomszéd csak nem megint a kerttel piszmog? Mit csinál ember? Hiszen tegnap óta nem nőtt ki a gaz. De megéri, magáé a legszebb kert a faluban, talán még a falun túl is. Büszke lehet rá!

- Tán elmaradt a minap, én sem tudom, de mégis látok egy kettőt. A dicséret meg a virágaimnak jár, ők nőnek ilyen szépen. – mosolygott a bácsi.

De mint mindig, a mosoly most is elmúlt. Bement a házba, levette a kertészcipőt és a szobába ment. A polchoz sietett, ahonnan egy képet emelt le. Egy fekete fehér, kissé megbarnult és megkopott kép, amin két fiatal állt egymással szemben. A lány egy egyszerű, ám annál gyönyörűbb fehér ruhát viselt és kezében egy csokor virágot fogott. Ám az a virágköteg… nem ám egy egyszerű rózsacsokor volt. A „világ összes virágja” ott ékeskedett egy hatalmas csokorba zárva. Ezt emelte le minden alkalommal a polcról Józsi bácsi, amikor csak megdicsérték a kertjét.

- Látod Rózsa? Az emberek is imádják a virágaidat. Ezen a képen milyen gyönyörű vagy! Szeretlek simogatni még így is, hogy itt áll köztünk ez az üveglapka.

Mennyire elleneztem itt a virágaidat, emlékszel? A házasság előtti napon a legfőbb vitatémánk, hogy mekkora legyen a csokrod. Hogy összekaptunk, de össze ám! Azt hittem vissza is adod a gyűrűt. Aztán úgy megijedtem, hogy beleegyeztem ebbe az óriási csokorba. Pedig már akkor is csak a baj volt vele. Szépen elrendezted őket, de túl nagy lett, nem tudtad szépen megfogni. Aztán ha megfogtad, nem tudtál belém karolni. Ha belém karoltál, úgy a ruhád vagy a zakóm lett virágporos, összefogott mindent. És látod milyen igazam volt, hogy nem kell ekkora csokor? Nem tudlak simogatni és csodálni téged most sem, teljesen eltakar a virág a képen. Csak az arcod látom, édes egyetlenem. Azt tudom csak megérinteni drága Rózsám. Még a neved is egy virág, a legszebb virág a világon! Emlékszem, mikor te gyomláltad a kertet és ültettél újabb és újabb virágokat én mindig mérges voltam, hogy minek már megint. De tudod miért zavart? Szép volt, csak amit te csináltál… az volt túlzás. De már bánom, hogy nem örültem neki veled együtt. Ezért is teszem azt, amit. Ez rád emlékeztet. Ez a sok virág… ez mind te vagy. Elég kimennem és ránéznem a színpompás kertre, az arcodat látom. Az elégedett mosolyt, hogy virágot hozott a rózsa, hogy nem fagytak meg az egyes növények. Bárcsak itt lehetnél és látnád!

 

Egy napon a boltból hazafelé jövet egy kutyát látott. Éppen a pékség előtt járkált, a járdán lévő morzsákat nyalogatta fel. Szerencsétlen kóbor jószág, aki már több hete járhatta az utcákat. A bordái már kilátszódtak, az egyik lábára sánta is volt. Józsi bácsi megsajnálta, odament a pórul járt állathoz.

- Hát te szegény kutyus mit ártottál a világnak, hogy ilyen sorsod van? Na gyere, kapsz egy kis kolbászt. – és elővette a táskájából az ételt.

A kutya egy kicsit félve bár, de elfogadta az élelmet. Vágyakozó tekintetet vetett rá, hátha akad ott még valami neki. Józsi bácsi simogatta, nagyon megsajnálta. Szívből gyűlölte azt, aki kitette az utcára az állatot. A kutya is egyre nagyobb bizalommal kezdett viselkedni a számára eddig ismeretlen emberrel. Hiszen csak jó lélek lehet, ha neki ételt ad! Körbetáncolta, szívesen fogadta a már percek óta tartó dögönyözést. Valakinek azonban szemet szúrtak.

- Héj maga! Csak nem idecsalja ezt a ronda dögöt, hogy aztán itt kuncsorogjon ételt és elüldözze a vevőim? Vigye innen a pokolba a korcs kutyáját! – üvöltötte a pék.

- Hát maga ne zsörtölődjön!  Itt fekszik szerencsétlen állat, maga meg elüldözi? Szégyellje magát! Pár száraz kenyér, amit nem vittek el a napokban biztos akad, igazán adhatott volna ennek a szerencsétlennek!

- Vigye innen a kutyát, ha már ennyire a szívén viselni!

- Gyere Jámbor, otthon keresünk még valami neked valót!

Jámbor… így nevezte el a kutyát. A kutya követte őt, örömmel csóválta a farkát, hogy valaki kedvesen szólt hozzá. Hazaértek. Józsi bácsi kinyitotta a kaput, azonban az állat itt megrettent. Nem mert bemenni a kerítésen belülre. A bácsi bement és úgy próbálta meg becsalogatni. Hívta, de semmi. Csak állt a léceken kívül megriadva, fülét farkát behúzva. Az új gazdája leguggolt, úgy csalogatta.

- Jámbor, édes kiskutyám gyere! - csapott a combjára.

A kutya berontott, szinte már nem is sántított, úgy örült. Szó szerint mosolygott. Végre bízhatott valakiben.

- Te itt maradsz egy kicsit, kihozom neked a tegnapi maradékot. Remélem ízleni fog. Egy kis paprikás. Még jó, hogy félretettem a csontokat is. A szomszédnak akartam átvinni, neki van kutyája. De már van, aki elfogyassza itt is igaz?

Még a kiéhezett kutya csak úgy falta az elé került ételt, Józsi bácsi leült az ajtó előtti lépcsőre és mesélni kezdett neki.

- Tudod Jámbor, utoljára kisgyermekkoromban volt kutyám. Golyónak neveztem. Egy kistestű eb volt, mint te is. Ő is keverék. Na persze semmi baj ezzel! Ugyan olyanok vagytok, mint a nagy tenyészállatok. Talán szebbek és különlegesebbek is. Hiszen hol akad még egy ilyen kutya a világon, mint te? – mosolygott a bácsi Jámborra.

Az állat egykettőre eltűntette az ételt. Gazdája elé állt, a beteg lábát a bácsi térdére helyezte.

- Egészségedre kiskutyám! Látom elnyerte a tetszésed. Holnap veszek neked tápot is, ma még kihúzod azzal, ami van. Ugyanis van ám itt még paprikás kettőnknek is!

Józsi bácsi felállt, a lakásba igyekezett egy kis vízért.

- Nézd, mit hoztam neked. Friss víz, én is ezt iszom ám. És már az edénykéid is megvannak. Ugye tetszik? Pár fazék, amiben odaégettem az első ételeket. De örülsz neki ugye?

Jámbor tekintete olyan volt, mintha értené az új gazdája minden szavát. Örömmel tekintett a tálkára, a vízre, az udvarra de legfőképp a bácsira, aki befogadta.

- Na mutasd a lábad kiskutyám! Miben sántikálsz te itt?

A kutya nyüszített, sírt, amikor gazdája óvatosan a lábát nyomkodta.

- Csak jót akarok, nyugodj meg, mindjárt vége. Megvizsgállak, és utána mehetsz pihenni. Nincs eltörve szerencsére. Hipp hopp helyre fogsz jönni. Aztán majd játszunk, és jó nagyokat sétálunk a faluban.

 

A délelőtt és a délután első fele azzal telt, hogy a bácsi kutyaházat eszkábált. Egy fantasztikus kis lak lett falécekből. A tetejét régi cserepekkel rakta ki, hogy ne ázzon be. A belsejébe párnának és melegítésnek régi takarók kerültek. Józsi bácsi elégedetten tekintett a házra és örült, hogy ilyen jó helye lehet a kutyájának. Jámbor rögtön ki is próbálta, kényelmesen feküdt be új otthonába. A ház helye végül a teraszon lett, közel az ajtóhoz és a gazdájához.

- Remélem jól fogod itt érezni magad kiskutyám! Most bemegyek kicsit, én is eszem valamit. Meg aztán eléggé elfáradtam a házad építésében. Azt hiszem, lefekszem egy kicsit délután. De este még kijövök, ne félj!

A bácsi bement, a piszkos ruhát levette magáról, megtisztálkodott. Egy vastag szelet kenyér és egy darabka kolbász kíséretében a szobába igyekezett. Levette a polcról a képet és mesélni kezdett:

- Tudom, tudom Rózsa, hogy csak a konyhában szabad enni, de most muszáj, sürgős mondanivalóm van. Na szóval képzeld csak mi történt: hazafelé jöttem reggel nyolckor a boltból, és mit láttam a pék előtt? Egy szegény kóbor kutyát. A csontjai kilátszódtak, az egyik lábára sántított, alig állt a lábán a gyengeségtől. Rögtön megsajnáltam és odaadtam neki a kolbászt, amit akkor vettem. Örömmel elfogadta és körbetáncolt. Kistestű kutya, még a térdemig sem ér. Szerintem elég öregecske már, vagyis a szőrén lévő pár fehér szálból erre következtetek. De hát én sem vagyok már mai darab a 70 évemmel nemde? És ráadásul az én hajamon és bajszomon is látszanak már az ősz foltok. Azt hiszem, jó barátok leszünk. Kicsit félek, hogy mi lesz, de csak a virágok miatt. Bár ha nem olyan fiatal már, akkor nem fogja kiásni őket ugye? Na majd megnevelem, jó kutya lesz ő, nem kell félni! És legalább nem leszek egyedül, lesz egy társam az életben, ha már gyermekeink nem születhettek. Rossz volt egyedül ennyi évig. De téged nem pótolhat semmi!

 

Ez volt az első nap 10 éve, a felesége halála óta, hogy nem csak a virágokról és a napi teendőkről mesélt. Valami új volt az életében, valami más, valami olyan, ami kisgyermekkorában volt utoljára.

 

A kutya nem bántotta a virágokat, éppen ellenkezőleg. Megvédte! Ha a szomszéd kutyája beszökött a hiányos kerítés egy-egy résén, játszani kezdtek. Talán barátok voltak, ha lehet az állatoknál ilyet mondani. Ha átszökött, akkor együtt hajkurászták a macskákat, együtt futkároztak az udvarban. De amint a blöki a kert irányába vette az útját, Jámbor elé állt, és ugatni kezdett ezzel jelezve neki, hogy nem mehet oda. Józsi bácsi mindig megdicsérte ezért, büszke volt az állatára, aki tiszteletben tartotta a „tiltott területet”.

 

Ahogy telt múlt az idő, a bácsi és a kutya egyre közelebb kerültek egymáshoz. Jámbor mindenhova elkísérte, ahová csak tehette. A reggeli bevásárlásra rendszerint együtt jártak, ilyenkor mindig kapott egy-két „ínyenc” falatot. Hogy mit? Amit az első találkozásuk alkalmával. Kolbászt. Jámbor nagyon szerette ezt a meglepetést, ami csak kezdetben volt az, a későbbiekben megszokássá alakult. Ha a gazdája elfelejtette odaadni neki a boltból kifelé jövet, úgy azt Jámbor mindig idejében jelezte egy hangos vakkantással.

 

 

Évekkel később a kert ugyan úgy ragyogott, mint ahogy mindig. Az őszi munkálatokat befejezve már csak a téli hóleplet várta, hogy betakarja tavaszig, amikor is szép hóvirágok növekedhetnek. A bácsi boldog volt, ám eljárt felette az idő, nehezebben mozgott már, mint előtte. Jámbor sem hajkurászta már a macskákat. De neki egy volt a lényeg! A gazdája kedvence lehetett, aki megbecsülte, megetette, megsimogatta és szerette. Jó dolga volt nála! És már nem a teraszon lévő kutyaház volt az otthona. Öt év után eljött az ideje annak, hogy mindkettőjük öregségére beköltözött Józsi bácsihoz a házba. Hiszen okos kutya volt ő, tudta mit szabad és mit nem. Egy kényelmes kis kosarat kapott a kályha mellett, hogy a téli időben meleg helyen legyen.

- Rózsám már megint eljött a téli időszak. Cudar hideg időjárás van kint, de a hó még nem esik, hiába van már november vége. Jámbor itt lakik bent velem, nem akarom, hogy baja legyen kint. Egyikünk sem fiatalodik, hát legalább legyünk együtt, egymást szórakoztassuk. Minden nap megnézünk egy műsort a televízióban. Hát a címe az persze nem jut eszembe, de kutyákról szól. Jámbor is nagyon szereti. Az ágyban fekszünk, fejét az ölembe hajtja, és úgy figyeli. De rólad sem feledkeztem meg. Szárítottam neked virágokat minden féléből, ami csak virágzott a kertben. Tudom, hogy nem szereted a művirágokat, de valami mindig kell neked, hogy könnyebb legyen várni az új virágokat tavasszal. Hát itt vannak! Minden vázádban egy-egy csokor, összesen húsz a lakás különböző pontjain. Szépek ugye? Tetszenek? – beszélt Józsi bácsi a képhez.

Jámbor odament gazdájához és megnyalta a kezét. A bácsi elvette a képről, hogy letörölje a nyálat. Amint a kéz eltűnt a lány arcáról, a kutya megnyalta azt is és bámulta.

- Hát te kiskutyám mit akarsz? Még sosem volt ilyen, hogy ezt csináltad volna. Te hallod, biztosan jól kijöttetek volna egymással. A feleségem is szerette az állatokat. Csak a virágok… azok miatt nem tartottunk soha. De te okos vagy, nem teszed tönkre a kertjét. Na de most gyere szépen, menjünk az ágyba! Hozok még egy kis rágcsálnivalót nekünk, talán van még itthon egy kis csokis nápolyi. Azt nagyon szereted igaz? Aztán megnézzük a műsorunkat.

Lefeküdtek, együtt nézték a sorozatot. A nápolyi szépen fogyott, mindketten szerették az édességet. Egy óra múlva a sorozatnak vége lett, ám ezzel együtt egy számukra szomorú hírt közöltek: ez volt az utolsó epizódja. Mindketten elkeseredtek. Mivel fogják ezentúl eltölteni az estéjüket?

 

A bácsi kezébe vette felesége fényképét, és nézni kezdte. A kutya is közelebb húzódott, mintha ő is vele együtt szerette volna bámulni. Akit ábrázol, talán várja őket. Egyszer találkozhatnak, és akkor Jámbor is megismerheti a gazda feleségét, akinek éveken keresztül a kertjét őrizte. A szemek súlyosakká váltak és lecsukódtak. Ezekben a gondolatban hajtották le nyugalomra fejüket. Örökre…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap