A szerencse fia

Csomós Róbert, sze, 10/19/2011 - 03:14

 

 

 

    Levelet kaptam Izabellától! A kékesfehér, illatos boríték távol fiatalságom szerelmes leveleit idézte vissza. Nem volt türelmem ollóhoz, késhez nyúlni. Egy kamaszdiák vágyódó hevességével, izgatottan, csak úgy kézzel téptem fel. Iskolás szépírással, megható helyesírási hibákkal, bocsánatos fogalmazással volt megírva a levél, hanem a tartalma kifogástalan volt. Magasröptű, szentimentális, már-már megható. Várt rám Izabella. Azt írta megértő, jólelkű embert keres, magának szerető férjet, apát a kisfiának. Telefonszámot adott, címet írt, arra kért látogassam meg.
    Éppen akkoriban kaptam egy jókora pofont az élettől, majdnem kiütéssel végződött a menet, és ha nem is tanultam éppen belőle, de alaposan lehiggadtam. Emberséget, nyugalmat, otthont kerestem, mint mindazok a kalandorkedvű hőbörgők, akiknek nyargalás közben a lábuk törik, vagy éppen a fejük szakad be. Lelki sebeimet nyaldostam, és titokban abba reménykedtem, eljön értem egy tündérkirálynő, és segít rajtam.
    Izabellába már csak a neve miatt is látatlanul beleszerettem. Hevült képzeletemben aranyhajúnak, csillagszeműnek hittem. Erotikus fantáziám gyönyörűbbnél gyönyörűbb képet festett róla; magas homlokú, kislányos mellű, hosszúcombú, hárfahangú szex bálványról álmodoztam.
    Egy, a fővárostól nem messze eső, hajdan csendes kisvárosban lakott Izabella. Cserkészkorom kedvenc kirándulóhelye volt, emlékeztem ódon hangulatára. A folyami kaviccsal kövezett szűk kis utcákat kékre-zöldre meszelt, földbesüppedt, földszintes mézeskalács házikók szegélyezték, apró ablakszemeik mögött mesebeli anyókák húzták félre a függönyt, a furcsa, szlávos templomok kupolás tornyaiból csengettyű hangú harangocskák jelezték az idő múlását. Jó hely ez annak, aki menedéket, megbékélést keres. A fák zúgását, a szél muzsikáját, növények illatát nem nyomja el a nagyváros ezernyi zaja, bűze. Úgy képzeltem, közel a hömpölygő nagy folyamhoz, kedves magányos házacskában lakik Izabella. Az öreg fákon mókusok kúsznak, harkályok kopácsolnak, a falakra felfutatott folyondárban énekesmadarak, rigók, verebek fészkelnek, és az elvadult kis kert kóbor macskáknak nyújt menedéket. Valami rég volt, ma már nem is létező idilli álmot kergettem.
    A valóság már az elején kissé elrémített. Látogatásom napján őszi verőfényben fürdött minden. Vasárnap volt, ám a felkapott, divatba jött város főutcája kalmárzsivajban zúgott, zajlott, morajlott. Turistanyájak nyüzsögtek, giccseket cipeltek, vásároltak, a szűk kanyargós utcákon gépkocsik hömpölyögtek, a vendéglőkben nagyüzem volt. Elkeseredetten törtettem a vízpart irányába, de felvilágosítottak, hogy a cím, amelyet keresek a műút túloldalán, az újonnan épült, zsúfolt városnegyedben van.
    Okkersárgára festett vagy egérszürke, sokemeletes falanszter házsorok meredtek fel előttem. Itt lakott Izabella. Visszafordulni már késő lett volna, telefonon időre bejelentettem magam, és már túl messze ragadott álmaim fénye, szárnyas képzeletem is. Noha már szimatoltam a veszélyt, bensőmben féltem, húzódoztam, mégis mindenáron látni akartam Izabellát. Próbáltam lebeszélni magamat a látogatásról, arra gondoltam, hogy talán egy kétségbeesett apa adta csúnyácska lányának ezt a fenségesen szép nevet. Sejtettem, hogy Izabella férje abban a gyanús betegségben halhatott meg fiatalon, amelyben a kenyércsaták hősei hullnak el, ha szívük nem bírja a harácsolás diktálta tempót. Nem, nem hiányzott a lelkiállapotomnak még egy csapás, csalódás, de én még mindig csodában reménykedtem.
    A televízióban a koraesti bárgyú sorozat műsorok mentek, ám az ereszkedő sötétedésben a sokemeletes társasház minden ablakszemén villogott a kékes fény. A tenyérnyi teraszokon fehérnemű hintázott, és a hűvösödő szélben, kereküket vesztett biciklik, bicegő gyermekkocsik, vásott vasalódeszkák, kitett kacatok koccantak össze. Az épületek előtt a zsúfolt parkolóban újnál újabb kiskocsik villogtak, hivalkodtak. Elment a kedvem, elszálltak a reményeim Jobban szeretem az igazi szegénységet a panel lakótelepeknél. Az igazi szegénységnek van hangulata, színezete, egyedisége. A legmélyebb nyomornak is van hullámverése, vannak tragikus napjai, csillagos órái. A beosztó polgári törekvés sokkal szürkébb és nyomasztóbb. Az nem ismer ünnepnapokat.
    A szűk lépcsőházban a lift előtt állva már-már meghátráltam, de valaki rám kérdezett, hogy kihez megyek. Valamit hebegtem-habogtam zavaromban és most már akarva-akaratlanul mennem kellett. A címjegyzék szerint a legfelső emeleten lakott Izabella, madarakról, macskákról szó sem lehetett.
    Becsengettem. Éles női fisztulahang kiáltott igent, aztán ajtót nyitottak. El voltam veszve. Valamit mondhattam bemutatkozásul, talán a nevemet, átadtam vagy letettem valahová szerény virágcsokromat, és zavarodottan, félálomban, saját lábaimban botladozva eljutottam a szalonig, hogy mély sóhajjal berogyjak az első karosszékbe. Izabella szép volt! Másképpen szép, mint álmaim királynője, de szép! De lehet inkább csak az, amit úgy mondanak: ápolt?!
    Jó idő után tértem csak magamhoz annyira, hogy visszanyerjem az érzékeimet. Körülöttem ragyogó tiszta volt minden Túlságosan is tiszta! Pedáns! Előttem a dohányzóasztalon mértani pontossággal középre helyezett nehéz ólomkristály váza meredt rám, a szoba két sarkában is vázakolosszusok álltak talmi művirágokkal kitömve. A vitrinben tányérokra, tálakra festett idilli tájképek, sőt csipketerítőn hajlongó, táncoló porcelán rokokó figurák. Hideg verítékcseppek gurultak végig viszketően a hátamon. Nem szerettem volna gyerek lenni ebben a lakásban.
    Ám minden ólomkristálynál keményebben villogott felém Izabella szemüvege. Úgy lapultam a fotelben, mint kígyó bűvölte tengerimalac, szemeimmel a polcokon egy jó könyvet, egy ismerős írót, a falon egy feszültségoldó csendéletet keresve, amiről talán beszélgetést indítani, kérdezni lehet.
    Ám Izabella nem váratott soká. Minden kérdése egyirányú volt és telibe talált. Intelligenciáján erősen átütött a rutin. Éreznem kellett nem én vagyok okos kérdéseinek első áldozata, már sokan felmondták előttem a leckét ebben a fotelben. Megpróbáltam körmönfontan tagadni, hazudozni, eltagadni, hogy nyomorult kitaszítottságomhoz keresek társat. Szerettem volna belekapaszkodni Izabellába, de ő átlátott rajtam. Csak megvillantotta a szemüvegét, és kicsúszott belőlem a vallomás. Igaz, úgy is lerítt rólam minden. Látta elesettségemet, szegénységemet és kidobott.
    Kidobott! Még csak egy jó szót, egy szokásos formulát sem tartott érdemesnek utánam dobni, nemhogy teával, süteménnyel, üdítővel kínált volna.
    Mint egy megrúgott varangy úgy gurultam, bukdácsoltam le a lépcsőkön. Az utolsó emelet magasságában letapostam egy kölyökmacskát, és az rám jajgatta a házat. Átkozódva felrúgtam és rohantam, menekültem kifelé. Aztán elszégyelltem magam, visszasomfordáltam és felvettem a kis nyomorultat.
    Egy városszéli büfében kötöttünk ki, én meg a macskám. Jobb helyre, meleg, főtt ételre már nem futotta, csak egy szendvicset ettem, de bort azt ittam bőven. Kinn az útszélen vacak kis nők árulták magukat, a legkopottabbat odaintettem az asztalomhoz. Olyan sötét lélekkel, mint az enyém volt akkor, nem lett volna tanácsos egyedül maradni éjszakára. Olcsó kis veréb volt, nem kért sokat, mégis úgy alkudtam, mint egy kupec. Valakire vissza kellett, hogy üssek és csak ő volt a közelemben. Végül megegyeztünk és egy üveg vodkát is vittünk magunkkal szíverősítőnek.
    Tüskés, bozótos kisudvaron át vezetett az út a szobájáig. Összevisszaság, vetetlen ágy, csepegő csap, nyirkos falak fogadtak. Egy benyílásban, vagy alkóv félében kócos, hatéves formájú kislány aludt ruhástól. A zajra, fényre felemelte a fejét, és sírni kezdett.
    Érte teszem, próbált mentegetőzni, miközben csitította. Fejedelmi mozdulattal vettem elő a macskám, és a kislány mellé fektettem az ágyba. Összebújtak, és rögtön elaludtak. Alkalmi barátnőm vénecske arca felragyogott, egy percre majdhogynem szép lett. Félhomályban vetkőzött le, de így is láttam, piszkos volt a fehérneműje. Az ágyban megkérdezte, van-e valami különösebb kívánságom?
        Csak az, hogy Izabellának akarlak szólítani!
    Vállat vont, még csak nem is furcsállotta. Edzve volt az aberrált kéjencek kívánságaihoz, és úgy látszik a bolondok szeszélyeihez is.
    Másnap reggel zsúfolt munkásvonaton vitorláztam ki a városból. A töltés a folyam mentén vezetett és túloldalt ókori vízvezeték, akvadukt futott párhuzamosan a sínekkel. Felnyitottam az ablakot, és fényes lélekkel harsányan régi római üdvözletet aevoe-t kiáltottam felé.
    – Mégiscsak a szerencse fia vagyok! Kényeztetett kegyeltje a sorsnak, Fortunának és az összes többi antik isteneknek, hogy nem egy évvel korábban, gazdag emberként, a csillogó amerikai autóval jöttem meglátogatni Izabellát!

 

 

Megjelent: Napút, 2005. júni.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap