„Sok sikert!?”

Jókai Anna, k, 02/05/2013 - 00:01

 – Te sikerember vagy – mondta egy lelkes riporternő, kilenc-tíz évvel ezelőtt. Jót akart. Én megdöbbentem. Tiltakoztam. Hiszen én megvetem a „sikerembereket”. Szerencsére tisztáztuk hamarosan, ezen a ravaszul csengő fogalmon ki mit ért. Beszélgetőpartnerem pusztán azt kívánta kifejezni: lám, nekem eléggé gyorsan és eléggé látványosan sikerült valamit a pályámon elérnem… Az állítólagos népszerűségemre gondolt, az aránylagosan tisztességes szakmai fogadtatásomra. Én pedig azt tartom „sikerembernek”, aki mindent a siker érdekében tesz; úgy forog a világban, príma radarral, hogy abból lehetőleg mindig előnye származzon; témáját és társaságát, hivatalos és köznapi modorát is úgy váltogatja, ahogy a siker reménye diktálja. Nem őszinte. Nem kockáztat. Álbátor. Legfeljebb szenveleg, de nem szenved. Az „aktuálist” a könnyű befogadás érdekében szívesen váltja aprópénzre. Persze a sikerember nem csinál abszolút rosszat. A mesterségét ismeri, az eszközöknek többnyire a birtokában van. Csak éppen eljátszódik a felszín fodraival, a mélység titkait kerüli. Csak éppen papírmasé súlyokat emelget, divatos jelmezben, talpig flitteresen. Moccanthatatlan teher próbája alatt ő nem fog soha megszakadni. Ő az egy tál lencsét választja – s másokat is arra inspirál, hogy ez a választás a praktikus, ez a választás a helyes! Nem mindenki szolgája, hanem mindenki bohóca, még ha olykor úgy tűnik is, talapzaton áll, körülrajongva.

Akkor is elmondtam, ma is elmondom; ha csak a végletes döntésre lenne módom: inkább a teljes csönd, inkább a túlságosan sűrű szellemi magány, inkább a visszajelzés híján leküzdhetetlen örök kétely (magamban), mint a tiszavirág-életű tündöklés, a tiszavirágok sorstragikumának felismerése nélkül. Inkább a bevallott tanácstalanság, a konok kérdés, mint a demagógia… Persze, azért a dolog nem egyszerű. Ha az ember nem rendeli is alá az életét, az eszmerendszerét, a céljait a siker bűvöletének, ha az eredményeit nem külsőlegesen méri is, mégis van a lelkében egy kínzó pontocska, amelyik folyton-folyvást azért sóvárog, hogy másokkal is megértesse, amiért megszállottan míveli ezt az egészet: vágyik arra, hogy befogadják a gondolatait, hogy azonosuljanak vagy saját rangján vitatkozzanak vele… Nekem ez a siker. A zajos, külső sikerek nem egészen az enyémek: befolyásolják a körülmények, a véletlen, a mindenkori „helyzet”, bizonyos manipulációk – s természetesen mindezek átlátása segít elviselni az esetenkénti külső kudarcot is. Mert aki azt állítja, hogy neki mindig csak taps és közigenlés jutott, az vagy hazudik, vagy a szembenézésre gyáva. Ugyanakkor ki tudná – még éltében – megítélni, hogy nem éppen a bukásnak ítélt esemény lesz-e az, ami a hiteles mérleg serpenyőjét lehúzza? De még így is – a napi birkózás nehéz. Az ember, s a művész kiváltképp, ne tagadjuk, hiú. A hiúság ronda kis sebei nagyon tudnak fájni. „Szeretném, ha szeretnének…” Hogy csak árassza a szeretetet, és ne várja vissza, talán a legnagyobb művész erejét is meghaladja. Aki „sikeres”, azt sokan irigylik. A régi bölcsesség: „inkább ezer irigyed legyen, mint hogy egyszer sajnáljanak” – csak félig igaz. Az irigység gyűlöletet szül – ok nélküli gyűlöletet, holott még az „okkal” támadt gyűlöletet is nehéz elviselni. Volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor az irigység engem is megkínzott, azóta az „én irigyeim” iránt megbocsátóbb és türelmesebb vagyok. Én akkor – butácskán – Domján Editet irigyeltem. A labda című tévéfilmem utolsó kockáit forgattuk, én a saját gondjaimmal, borúra hajló alkatommal küszködtem, félrevonulva, egy sarokba. Domján, aki a főszerepet játszotta, búgó, csorduló nevetéssel libbent ide-oda, maga volt az életöröm, a diadal… Annak látszott. Én pedig szívfájdítóan irigyeltem azt a Domján Editet, aki két héttel később bevégezte, olyan borzalmasan, ahogy. Nem érdemes a „sikeres” embert irigyelni. A siker álarcnak is jó: a szenvedő arcot takarja.

Egyáltalán: aki a sikerről beszél, tegye óvatosan. A külső siker nem mérce sem pozitív, sem negatív értelemben. Nem minden agyonajnározott, földíjazott produkció kitűnő – de valamennyi félretolt, nem méltányolt művész sem üldözött zseni. S van, amikor a „nagy siker” és a valódi érték mégiscsak egybeesik – s van, amikor a lángelme valóban úgy hal meg, „nevezetes névtelenségben”.

Mesélhetnék színes, pompázatos eseteket. Beszámolhatnék forró tömeghangulatról, színházban, találkozókon. Elmesélhetném, ötszáz ember hogyan fogadott. Elmúlt: s hogy később is maradt-e hatása, nem bizonyos. De valódi sikerként köszönöm meg azt az éjszakai telefont, amikor egy idegen közölte: a Jákob lajtorjájá-t most fejezte be, és mégiscsak megpróbál egy kicsit még tovább élni… Sohasem feledem el a labdagyár normában dolgozó asszonyait, akik – amíg én beszélni kezdtem – varrták a labdát, majd lassan, egymás után letették a tűt, kezüket ölükbe ejtették, visszanéztek rám, nem szégyellték a könnyet, s egy bőrlabdát adtak emlékül az előre csomagolt piros protokollszegfű helyett…

Veres Péter, közvetlenül halála előtt, ezt írta nekem: „Az olcsó sikerekben elázik az író. Jobb keménynek lenni!”

„Sok sikert!” – ezt a konvencionális „rosszkívánságot” sem üdvözlőlapon, sem búcsúfordulatban nem igénylem. Annyi minden mást kívánhatunk egymásnak – kölcsönösen. Például erőt, hogy vállalt és kapott dolgainkat az utolsó szusszanásig, képességeink szerint tehessük – és hagyják is számunkra tenni!

(1984)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap