Rendszerváltás kérdőjelekkel 23/23

Bogár László, k, 03/05/2013 - 00:09

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

14. A forradalom és szabadságharc belső ellentmondásai.

 

A 2010 áprilisában uralomra jutott elitek számára, és persze mindennek következtében az ország számára is a döntő kérdés az, hogy a Fidesz kormány a megbukó rendszer utolsó, vagy a felépülő új rendszer első kormányaként kerül-e be a történelembe. A kormány első évének mérlegét megvonva, a kérdés ma még nem válaszolható meg egyértelműen. Az bizonyos, hogy az új kormány számos döntő fontosságú kérdésben komoly lépéseket tett az ország legalább relatív szuverenitásának a visszaszerzésére. Van azonban néhány olyan stratégiai jelentőségű komplexum, ahol a kép meglehetősen ellentmondásos. A továbbiakban ezek közül elemzünk néhányat mintegy tanulságul.

A még ellenzékben lévő Fidesz, és az általa létrehozott új kormány egyik alapvető gazdaság-stratégiai törekvése a radikális adócsökkentés. Tegyük hozzá, retorikai szinten valójában az elmúlt húsz év valamennyi politikai pártja és a kormánya mindig adócsökkentésre törekedett, úgy fest tehát, hogy ez, azon igen csekély számú kérdések egyike, amelyben teljes egyetértés van a politikai rendszer minden szereplője között. A kép azért nem ennyire idilli, mert a mindenkori ellenzék rendszeresen azzal vádolta/vádolja a fennálló kormányt, hogy csak ígérgeti az adócsökkentést, de valójában inkább adót emel, ami mindentől függetlenül főbenjáró bűn. A jelek szerint azonban a magyar társadalom egésze elfogadható és vonzó programnak tartja az adócsökkentést. Ráadásul most nemcsak a radikális adócsökkentés valósulhat meg, hanem valami olyan dolog is, amely bár felmerült időnként, de mindig le is került a napirendről, és ez az egykulcsos adó, vagyis az, az adórendszer, amelyben jövedelme nagyságától függetlenül mindenki azonos arányban adózik. Bár persze egy fontos kérdésben való teljes egyetértésnek örülni kell(ene), ám van itt néhány dolog, amin érdemes lenne elmerengeni.

Az természetes, hogy, ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy akarod-e kedves nép, hogy csökkenjen az adód, akkor persze a válasz evidens módon harsány igen. Sőt valószínű, ha a népet kérdeznék, ő minden adó teljes eltörlését szeretné igazán. És végül is, miért ne? Ha annál versenyképesebb egy adórendszer és egy ország, minél alacsonyabbak az adók, és az országok abban versengenek egymással, hogy ki tudja jobban csökkenteni az adóit, akkor ezt a versenyt egyszer és mindenkorra meg lehetne nyerni azzal, hogy minden adót eltörlünk. De, merül fel joggal a kérdés, akkor miért nem tette meg senki ezt a radikálisan versenyképességet ösztönző lépést? (Pedig ebben az esetben még az adókulcsokkal sem kellene bíbelődni, hiszen minden adókulcs értelemszerűen nulla volna.) Az erre a kérdésre adandó válasz visszavezet minket a népnek felteendő kérdéshez. Mert amikor a nép üdvrivalgás közepett az harsogja, igen, akarom minden adó eltörlését, egy ettől elválaszthatatlan másik kérdést is fel kellene tenni neki. És ez úgy hangzik, hogy hát azt akarod-e, hogy akkor viszont ezután a mentőnek, tűzoltónak, rendőrnek, tanárnak, orvosnak piaci árat fizess minden olyan szolgálatáért, amelyet eddig “ingyen” kaptál. (Legalább is ami a közvetlen pénzbeli hozzájárulást illeti) Mert erre a kérdésre viszont megdöbbent és még harsányabb NEM volna a válasz a magyar társadalom legalább 85%-a részéről. Ennyien vannak ugyanis azok, akik több ingyenes állami juttatást kapnak, mint amennyi adót befizetnek, ha és amennyiben fizetnek adót egyáltalán. Logikailag nyilvánvaló, hogy a két kérdésre csakis azonos válasz adható.

Ez a paradoxon drámai módon hívja fel a figyelmet arra, hogy az adóról szóló diskurzus, és nem csak Magyarországon, veszélyesen egyoldalú. Kizárólag az alacsony (akár nullaszintű) adók nagyszerűségéről hallunk, a „kockázatokról és mellékhatásokról” semmit. Csak abból kellene/lehetne ugyanis kiindulni, hogy az adó, az egy szerződés az állam és polgárai között arról, hogy az állam a neki befizetett adókat közszolgáltatások keretében visszajuttatja a polgárainak. Például azért, mert a közösség egésze számára ez a „legversenyképesebb” megoldás, ugyanis szemben az unos-untalan hangoztatott liberális mantrával, lehetnek helyzetek, amikor igenis az állami rendszer a hatékonyabb. Az adó tehát nem alacsony és nem magas, mert minden attól függ, hogy mit kapunk a befizetett pénzünkért cserébe. Ez azon is látszik, hogy Svédország és Dánia 55%-os adózási szinttel is gazdag és sikeres ország, miközben persze Hong Kong és Szingapúr az 5%-os adószintjükkel szintén azok. És persze fordítva, nagyon alacsony és nagyon magas adószinttel egyaránt lehet nyomorúságosan is élni. A jólét és sikeresség tehát egyáltalán nem függ az adók szintjétől, így önmagában a radikális adócsökkentéstől jólétet és sikerességet várni, megalapozatlannak látszó dolog. Röviden térjünk ki arra a 15%-ra is, akik kevesebb közszolgáltatást kapnak vissza, mint amennyi adót befizettek, neki tehát valóban jobb volna az adók teljes eltörlése. Nos, ők viszont egy olyan „szimbolikus jószágot” kapnak cserébe, ami talán társadalmi stabilitásnak nevezhetnénk. Azt kapják cserébe, hogy a feneketlen nyomorúság nem vált ki permanens polgárháborút, „befektetnek tehát a társadalmi békébe”.

És mi a helyzet az egykulcsos adóval? Bármilyen különösen hangzik, ezt egy amerikai példa igazolja a legmegrendítőbb módon, pedig az USA a legliberálisabb legversenyképesebb országok egyike. Az 1929-33-as válság után a Roosevelt elnök által felvázolt új társadalmi szerződés, a New Deal, egyik lényegi eleme egy olyan rendkívül progresszív adórendszer volt, amelyben az ezt követő 30 év során általában 10-12 adókulcs volt (az egy helyett) és a legnagyobb adókulcs 90% közelében volt (a tervezett egyetlen kulcsú magyar rendszer 16%-ákal szemben). Ez a harminc év Amerika legsikeresebb időszaka volt, óriási társadalmi energiákat volt képes mozgósítani ez a mai liberális szemmel képtelenül „vállalkozás és verseny ellenes” adórendszer. Ha a Nemzeti Együttműködés Rendszerének lényege a nyílt és őszinte vita, ahogy a Fidesz a frakcióvezetője mondta jogos büszkeséggel, a „kételkedés jogának visszaadása” akkor itt lett volna a nagyszerű alkalom, hogy az adó és azon belül az egykulcsos adó ügyében is „elkezdődjön a jövő”. Ám erre nem került sor, ami azért is kár, mert akkor széleskörben lett volna megvitatható a kormány idevágó alapfilozófiája. Ez úgy hangzik, hogy igaz ugyan, hogy az alacsony és egykulcsos adó igazi nyertesei a leggazdagabb rétegek, de ennek van megalapozott logikája. Ha ugyanis a gazdagok ezt beruházásra és ezzel új munkahelyek megteremtésére fordítják, illetve többlet gyermekvállalással hozzájárulnak a demográfiai egyensúly helyreállításához, akkor a 16%-os egykulcsos adó nemzetstratégiailag jó döntésnek bizonyulhat. Lássuk be ez akár igaz is lehetne! Ám végig gondolva az elmúlt 30 év elitjeinek “állagát” legalább is kételyeinknek és gyanakvásainknak kell hangot adnunk. Ha ugyanis az elmúlt évtizedek elit-csoportjait valóban ilyen erejű felelősségvállalás hatotta volna át, akkor az ország aligha kerülhetett volna arra a lepusztulási lejtőre, amelyen most már igen régóta halad.

 

A kormány stratégiai törekvései közül éppen a fentiek miatt talán az egyik legfontosabb az egy millió új munkahely létrehozása. Mivel tartós anyagi jólét csak munkából eredhet, ezt a célt csak üdvözölni lehet. Van itt azonban néhány nem jelentéktelen kérdés, amelyet alaposan szemügyre kellene venni, mielőtt cselekedni kezdünk. Az első mindjárt az, hogy mivel a munkahelyek száma 3,8 millió, így minden évben van átlagosan 1%-os tehát kb. 38 ezres „természetes fogyás”. Ha tehát azt akarjuk, hogy tíz év múlva egy millióval több munkahely legyen Magyarországon, akkor valójában kb. 1,4 millió munkahelyet kellene létrehozni. Még ezzel is csak azt tudnánk elérni, hogy hazánk foglalkoztatási szintje az Európai Unió legrosszabb mutatót produkáló országai közül a gyenge közepesek csoportjába kerülne. Ezek után vizsgáljuk meg, milyen feltételeknek kellene teljesülnie ahhoz, hogy ez grandiózus terv megvalósulhasson.

Az elmúlt hónapok során hatalmas beruházások Magyarországra telepítéséről hallhattunk. A hírekből az látszik kiderülni, hogy ezek a gigantikus multinacionális vállalatok kb. 100 millió forintból tudnak egy munkahelyet létrehozni. Vagyis, ha az 1,4 millió új munkahely megteremtését kizárólag a nagy transznacionális vállalatok beruházásaiból szeretnénk megvalósítani, ehhez több mint 400 milliárd eurónyi külföldi tőkére volna szükségünk, vagyis évente legalább 40 milliárd euróra. Tekintettel azonban arra, hogy az elmúlt 20 év során összesen is alig érkezett az országba ennyi külföldi tőke, így tökéletesen kizárható, hogy most majd tíz éven át minden évben képesek leszünk arra, amire az elmúlt húsz évben összesen. A külföldi tőke tehát, akár csak eddig is, valószínűleg ezután is jelentéktelen szerepet játszik majd a munkahelyteremtésben, bármilyen látványosak és „jól kommunikálhatók” is ezek a mega-projektek. Lássuk, mi a helyzet akkor, ha belső erőforrásokból kívánjuk megvalósítani az 1,4 millió munkahelyet. Egy átlagos magyar vállalat, az elmúlt évtized trendjei alapján számolva, kb. a multinacionális vállalatok egy negyedéért, vagyis kb. 25-27 millió forintból, nagyjából százezer euróból tud létrehozni egy munkahelyet, így az évente szükséges többlet-beruházás 14 milliárd euró, ami nagyjából az egy évi teljes nemzeti jövedelmünk 15%-a. Ez azért érdekes, mert az utóbbi évek során a belső erőforrásokból megvalósított beruházások aránya kb. ugyanennyi volt, vagyis, az ambiciózus terv megvalósítása minimálisan is a magyar beruházási hányad tartós, egy évtizeden át tartó, megkétszerezését igényelné.  Az eddigi 15-20%-ról 40%-ra kellene emelni a beruházások arányát a nemzeti jövedelmen belül. Ha áttekintjük az elmúlt 65 év magyar gazdaságtörténetét, azt látjuk, hogy összesen hét olyan év volt, amikor elértük ezt a szintet, utoljára 32 évvel ezelőtt 1978-ban volt a beruházási ráta 40%-ot enyhén meghaladó, ám1980 óta egyetlen évben sem kerültünk a 25%-os szint fölé. Azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy az elmúlt 15 év során a munkahelyek száma annak ellenére stagnál Magyarországon, hogy az átlagos felhalmozási ráta összességében elérte a 20%-os szintet, így ez is azt a feltételezést erősíti, hogy a jelentős munkahelynöveléshez ennek legalább kétszeresére volna szükség. Az elmúlt évtizedek során azonban 40% körüli beruházási arányokat kizárólag a kétszámjegyű növekedést produkáló kelet-ázsiai siker-országok voltak képesek elérni. És azt sem árt mindehhez hozzátenni, hogy ez utóbbi forgatókönyv esetén belső megtakarításból kellene előteremteni e gigantikus összegek fedezetét. (Tíz év alatt összesen 140 milliárd eurót, vagyis több mint 40 ezermilliárd forintot kellene a fogyasztástól elvonni) Tekintettel arra, hogy a mai magyar társadalom legalább 70%-a semmilyen megtakarítással nem rendelkezik, és a kifosztottsága legvégső fiziológiai határaihoz érkezett, így a belső felhalmozásra épülő munkahelyteremtés lehetőségét is kizárhatjuk, és ezzel a kör bezárul. Pontosabban, azt kell még hozzátennünk, hogy ráadásul mindez még mindig csupán az „in-put”, tehát a tőke felhalmozási oldal, de azon is el kellene gondolkodni, hogy mi lesz az „out-put” oldalon, tehát az óriási kibocsátás-növekedés többletét ki fogja elfogyasztani.  Ehhez ugyanis igen jelentős új export-piacokra, és/vagy igen jelentős belső jövedelem-növekedésre épülő fogyasztás-emelkedésre volna szükség, és a világ, valamint Magyarország jövő évtizedére nézve mindkét lehetőség csak igen bizonytalanul prognosztizálható.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy akkor nem is remélhetjük, hogy 2020-ban mégis egy millióval több munkahely lesz hazánk gazdaságában, vagyis a jelenlegi 3,8 millió helyett 4,8 millió. Ám ez a csupán nagyon vázlatos áttekintés is jól jelzi, hogy a dolog még nincs minden elemében végig gondolva. Ez nem baj, hisz a kormány rendelkezik azokkal a lehetőségekkel, amelyek e végig gondolást lehetővé teszik, bár kétségtelenül sokat segítene ebben, ha létrejönne egy olyan stratégiai elemző intézet, amelynek „főhivatása” éppen az ilyen meglehetősen komplex kérdések megválaszolása volna.

 

A nemzetstratégiai ellentmondásokat hordozó ügyek közül végül, de nem utolsó sorban az alkotmányozás ügyét kell említenünk. Az alkotmányozás egy emberi közösség életében igen fontos történés, bekövetkeztében többnyire drámai okoknak kell közrejátszani. Ez nyilván így van a mai magyar társadalom esetében is, ezért érdemes talán alaposabban szembesülni azzal, hogy melyek ezek az okok. A ma érvényben lévő alkotmány egy eredeti dokumentum többszörösen módosított, mára már a felismerhetetlenségig átalakított változata, amely 1990-ben „ideiglenesnek” deklaráltatott, nyilván azzal a szándékkal, hogy a politikai eliteket mihamarabb alkotmányozásra bírja. A rendszerváltás rendszerének elitjei azonban képtelenek voltak erre, talán, éppen azért mert nem volt „kép”-ük arról, hogy mit is kellene tenniük.

A történelmi alkotmányokkal szemben a közösség legfőbb várakozása mindig is az volt, hogy védje meg és gyarapítsa a szakrális felelősségére bízott nemzet-testet. Történeti alkotmányunk a legsúlyosabb megpróbáltatások idején is eleget tett e hívatásának, és a nemzet-test ennek ellenére bekövetkező lepusztulása mindig brutális külső agresszió következménye volt. A rendszerváltás rendszere során is érvényben lévő 1949-es alkotmány azonban, még békeidőben és szuverenitás feltételei között sem tudta nemcsak, hogy gyarapítani, de még megvédeni sem a nemzet-testet. Sőt a lelki, erkölcsi, szellemi, anyagi és fizikai lepusztulás olyan tereit nyitotta meg, amelyek eddig ismeretlenek voltak a magyarság előtt. És az alkotmányozás súlyos történelmi kényszerének legfőbb és legmélyebb oka éppen ez. Ahhoz tehát, hogy ezen a helyzeten változtatni tudjunk, arra van szükség, hogy a magyarság alkotmányát tekintve is visszahelyezze önmagát arra a talapzatra, ahonnan brutálisan letépték, vagyis arra a szakrális alapra, amely esélyt kínál arra, hogy alkotmányunk betöltse eredeti hivatását. Ezért nem „új” alkotmányra van szükség, hanem arra, hogy megtaláljuk a „régi” történeti alkotmányunk visszaépítésének feltételeit és eszközeit. Arról nem is beszélve, hogy a történelmi alkotmányunkat senki nem helyezte hatályon kívül, erre egyébként a megszállókkal kollaboráló struktúrák nem is voltak (lettek volna) feljogosítva, így az alkotmányozás csak ebből a helyzetből indulhat ki. Mindenekelőtt azonban meg kellene értenünk, hogy milyen hagyományrétegekre is épül a mai magyarság világértelmezési logikája. Ez azért fontos, mert csak egy olyan alkotmány lenne képes igen hosszú időn át talapzatul szolgálni a nemzet önújrateremtési folyamatai számára, amely az adott emberi közösségben létező valamennyi hagyományréteg pontos felismerésére épül. S bár a rendelkezésünkre álló értelmezési keret és fogalom-készlet csak nagyon korlátozottan alkalmas e feladatra, bármilyen kínos és kényes is, meg kell próbálni felvázolni és megérteni ezeket a hagyományrétegeket, hiszen lét-értelmezési logikájuk alkotmányba való beemelése nélkül a most nekiinduló alkotmányozási folyamat értelmezhetetlenné válik. Ám, és ez a legkényesebb probléma, e hagyományrétegek között ma olyan súlyos belső ellentmondások feszülnek, amelyek, mint azt jelezni próbálom, áthidalhatatlanok.

A magyarság legmélyebb hagyományrétegét az, az ősi kultúra adja, amelynek gyökerei messze a kereszténység előtti időkre nyúlnak vissza. Hangsúlyoznunk kell, hogy jelenléte a mai magyar nemzetben nem valamilyen „neo-pogány” mitológia tovább élésére utal, hanem a kereszténység előtti szakralitás olyan kulturális mélyrétegére, amelyet, az ezt leginkább megtartó nyelvünk, és erre épülő „észjárásunk” annyi rombolás után is híven megőrzött. Nemcsak, hogy pogányságról nincs szó, hanem éppen, hogy a szakralitásnak ez a mélyszerkezete tette egyáltalán lehetővé, hogy népünk a kereszténységet ne egyszerűen csak „felvegye” hanem, hogy annak „védőpajzsa” legyen, hisz ez a „katonainak” látszó funkció valójában ennek a spirituális mélyszerkezetnek köszönhető. A második fő hagyományréteg az a kereszténység, amely a Szentkorona szakralitására épül, így számára elfogadhatatlan a reneszánsztól a felvilágosodásig húzódó ív, és mindaz, ami eközben és ezek után a kereszténységgel történt. A felvilágosodás, a nyugatias modernitás erre épülő, és eufemisztikusan „szekularizációnak” nevezett pusztító folyamata ugyanis a kereszténységet lényegében üres vázzá tette. Önmaga olyan emlékművévé, amely legfeljebb formálisan lehet a szakralitás őrzője, ehelyett valójában a nyugatias modernitás de-szakralizációs rombolásának engedelmes eszköze. A harmadik hagyományréteg éppen ez a kiüresedett kereszténység, amelynek széleskörű elterjedése és ma is uralkodó volta a fő oka annak, hogy a magyarság olyan védtelennek bizonyult a jakobinus, a bolsevik és most a neoliberális globálnyik pusztításával szemben. Ez a kereszténység hivatalos formában ugyanis az elmúlt évtizedek folyamán „haladásként és fejlődésként” értelmezte/értelmezi a „birodalomnak” Magyarország felszámolására tett meg-megújuló kísérleteit. És végül a negyedik „hagyományréteg” az, amely lényegében már minden hagyomány büszke tagadása „a múltat végképp eltörölni” logika, amely az emberi létezést csak az anyagi fogyasztás, és az erre épülő élvezetek állandó fokozásában látja, és amely a globális média hamis valóság-gyárainak terméke. Az elmúlt évtizedek végzetes manipulációi nyomán a mai magyar társadalom többsége sajnos ma már csak legfeljebb ezen a „hagyományrétegen” keresztül képes érzékelni saját létét és jövőjét. Amikor tehát alkotmányozni kezdünk ebből az összezavart, egyelőre kommunikáció- és cselekvésképtelen „elegyből” kellene kiindulnunk, és eldönteni, hogy vajon mit és hogyan építhetünk erre a talapzatra.

 

 

És végül, mint e könyv nyomdába kerülése előtti legfrissebb fejleményről szólnunk kell a Széll Kálmán néven nyilvánosságra hozott struktúrális csomagtervről is. A tervvel kapcsolatban a kormány kommunikációs csatornái ugyan görcsösen tagadni igyekeznek annak megszorítás mivoltát, de a szómágia ellenére látható, hogy értelemszerűen erről van szó. Kövér Lászlóval 25 éve tartó barátságunk során számos vitám volt már. Egyszer egy beszélgetés közben azt mondta, hogy akárhogy is van, akkor is az a legfontosabb, hogy mi nyerjük meg a következő választást. Igen, így van, válaszoltam neki, ennél csak egy fontosabb van, hogy pontosan tudjuk, hogy ki az a "MI" aki győzelmünkkel megnyerte a választást. Ennek az első hallásra némileg talányos mondatnak a jobb megértéséhez érdemes felidézni a 2010-es választások előtti félév sokszor elhangzó gondolatmenetét, amelynek lényege valahogy így hangzott: „Most nem szabad vitatkozni, előbb nyerjük meg a választásokat, aztán tegyük rendbe az országot, és üsse kő, utána akár vitatkozhatunk is.” Kérdezném, legalább így utólag, hogy ugyan miről vitatkoznánk már akkor, mikor „valaki” megnyerte a választásokat és „rendbe tette” az országot. Persze mindnyájan tudtuk, hogy választások előtt politika-technikailag ez az egyetlen követhető logika, de mint mindennek, ennek is vannak kockázatai és mellékhatásai. És most éppen ezek a hatások kezdenek a felszínre törni. A Széll Kálmán terv kiindulópontja aligha vitatható, Magyarország legsúlyosabb gondja az eladósodottság. Tegyük hozzá, az ország pénzügyi eladósodottsága csak a jéghegy csúcsa. Ennél sokkal súlyosabb és mélyebb azoknak az ökológiai szociális és kulturális „belső adósságoknak” a rendszere, amelyek a magyar társadalom lelki, erkölcsi, szellemi, fizikai és anyagi testét egyre lejjebb lökik azon a lepusztulási lejtőn, amit éppen a „demokrácia és piacgazdaság” fedőnéven ünnepelt rendszer épített ki nagy műgonddal az elmúlt húsz során, és ebben kivétel nélkül valamennyi politikai elitcsoportot súlyos felelősség terheli. Még a terv második eleme is logikusan illeszkedik az elsőhöz, hogy tudni illik, szigorú számonkérésre van szükség. Még hozzá azért, hogy tisztázódjék a felelősség, hogy ki juttatta ide az országot. Ám innentől már több ponton is megbicsaklik a Széll Kálmán terv belső logikája. Ugyanis most azt játsszuk, mintha nem tudnánk, hogy az országot a „megnevezhetetlen” globális erő fosztotta/fosztja ki, lokális kollaboránsai segítségével és ez az oka a növekvő adósságnak. Ám akkor ebből automatikusan az következik, hogy jobb híján a vétlen, sőt e folyamatot már eddig is veszteseként megszenvedő többségre hárítjuk e folyamat minden terhét? (A vesztes többség vétlenségét látszik alátámasztani az a tény is, hogy az egy keresőre jutó reálbér ma lényegében azonos a 33 évvel, ezelőttivel.) A Széll Kálmán terv kiegészítő anyagának egy grafikonja magyarázatot ad arra is, hogy miért ezt az utat választották a terv készítői. Ezen a grafikonon azt látjuk, hogy 2002-ben még 53% volta államadóssági ráta, és 2009-ben már 83%, és a kormány 2016-re akarja visszavinni erre a szintre. Csak hogy a világ nem 2002-vel kezdődött. A ráta 1994-ben már 89%-os volt ezért mielőtt belefogunk az újbóli csökkentésbe, le kellene vonni e drámai folyamat tanulságait. Az 1994 és 2000 közötti 6 év során ugyanis a 26%-os GDP növekedéshez 6%-os reálbér csökkenés kapcsolódik, plusz számos egyéb olyan brutálisan antiszociális intézkedés, tandíj, segély, nyugdíjcsökkentés, a gyógyszerkasszát és a közösségi közlekedés érintő elvonás, stb. amiből következik, hogy lényegében csak annyi történt, hogy szociális adóssággá változott a pénzügyi deficit, és ezen nem nagyon van ünnepelni való. A 26%-os GDP növekedés versus 6%-os reálbér csökkenés azt jelenti, hogy a magyar társadalom „kifosztási rátája” hat év alatt folyamatosan emelkedve (összesen 33%-kal nőtt) 2000-ben érte el minden idők legmagasabb szintjét. Igaz Orbán Viktoré a történelmi érdem, hogy ezután elkezdte minden idők legmagasabb reálbér növelési programját. Medgyessy Péteré pedig, hogy folytatta ezt, majd ismét Orbán Viktoré, hogy ellenzékből is képes volt Medgyessy programját megszavazni, és ezt az érdemét csak növeli, hogy e programot az óta is elátkozza a jobboldali és baloldali közgazdászok döntő többsége, tisztelet a kevés számú kivételnek.

Tovább árnyalja a helyzetet, ha ehhez még azt is hozzá tesszük, hogy a GDP akkoriban gyors növekedést mutatott, így az államadósság GDP-hez mért aránya ezért csökkenthetett olyan látványosan, a tényleges eredmény valójában sokkal szerényebb. Ráadásul igen jelentős állami vagyon eladás is végbement, és a befolyt összeget mind adósságcsökkentésre fordították. Vagyis a „negatív vagyonként” felfogható adósság ugyan csökkent, de ezzel párhuzamosan a „pozitív vagyon” is csökkent, így a valóságos adósság helyzetünk 2002-ben összességében alig volt jobb, mint 1994-ben, legfeljebb prezentációs szempontból „jobban mutatott”. Mindezt azért kellene őszintén feltárni, mert nem árt tudni, hogy a mai magyar társadalom összehasonlíthatatlanul szétroncsoltabb állapotban van, mint akkoriban volt, így talán nem kellene „tesztelni” legvégső fiziológiai határait. Vagy aki mégis tesztelni próbálja, ezzel mérhetetlen történelmi felelősséget vállal magára. És talán ez a mondat fejezi ki legjobban 2011 tavaszának bizonytalan, borongós távlatait.

 

Epilógus 2011 tavaszán

 

Az emberi világ tehát lefelé bandukol azon a lepusztulási lejtőn, amelyet e könyv lapjain megjeleníteni igyekeztem. Számos jel utal arra, hogy bármennyire is szeretnénk is ezt, már nincs visszafordulás sem az emberiség, sem a magyarság számára. Hogy a termodinamika nyelvén fogalmazzuk meg a lényeget, ez a lejtő az entrópia, tehát az egyre rendezetlenebbé válás felé halad, és jut el a lét legbelső logikája alapján a teljes rendezetlenség állapotába, amit az ősi görög nyelv káoszként nevezett meg. Persze az ő derűs létszemléletük ezt véget, a káoszt, egyben a létezés újra-felépülése kezdetének is tekintette. Erre utal az is, hogy az egyetemes létezést kozmosznak hívták, ami azt jelenti, hogy a káoszból jövő, káosz-mosz = kozmosz. És valóban a földi élet legmélyebb csodája éppen ez a legalább három milliárd éve zajló szakadatlan körforgás, amit a legnagyobb iszonyatok sem tudtak elpusztítani. Létezik tehát az entrópikus lejtőn való a teljes rendezetlenségbe alábukás után egy rejtélyes vissz-áram is, egyfajta “negatív-entrópia”, amelynek során a Teremtés spirituális élet-energiái az öntudatlan anyagot újra visszaviszik önmaga tudatára ébredéséig, az emberi agyig, ami legjobb tudásunk szerint az anyag általunk ismert “legrendezettebb” formája. És remélhetőleg újra-felépítik majd az összekapcsolódó emberi agyak olyan szeretet-energia-mezőit, amelyek a most széthulló emberi világot új életre keltik. Bíztatás adhat, ha felidézzük Hamvas Bélának azt a mondatát, miszerint „ A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne.” Legyen ez a mondat az útravalónk, és higgyük el neki, hogy, amint ő fogalmaz, „az embert nem kell félteni”.  Másrészt éberségre int az a módfelett aktuálisnak ható üzenete, hogy „Fölösleges politikáról, szociális, gazdasági reformokról beszélni, mert ez olyan, mintha valaki recepteket ragasztgatna a súlyosan beteg ember különböző testrészeire, gyógyulást remélve mindettől.”.

Az entrópikus lejtő lényegének a megértése azért olyan fontos, mert az, amit gonosznak, lét-rontásnak látunk, az éppen e folyamat során tárulkozik fel igazán előttünk. Ha ugyanis a káoszból újra-felépülő lét a Teremtés spirituális energiáiból építkezik, akkor, ha a lét-rontás erői tudatosan lefelé rugdalják az entrópikus lejtőn a létezőket, akkor okkal feltételezhető, hogy a belőlük ilyenkor felszabaduló spirituális energiák erőszakos kinyerése lehet a gonosz legmélyebb “szándéka”. A kísértés pedig nem más, mint a gonosz kísérlete arra, hogy ezt “ön-működővé” tegye, vagyis magát a létezőt bírja rá valahogyan arra, hogy a beléje kódolt ön-pusztító késztetésekkel előzékenyen ő maga rugdalja lefelé magát e lejtőn. A manipulatív kísértés legmélyebb lényegének a megértése éppen ezért kulcs lehet a helyzetünk értelmezéséhez és megváltoztatásához. A gonosz ugyanis a mesterséges hamis valóságok tetszőleges felépítésének olyan eszközeit szerezte meg az elmúlt évtizedek során, amelynek megértéséhez egyelőre nincs elég sötét képzelőerőnk. A Menj el, menj el szegény magyar  kezdetű népdalunk ezt a drámát már háromszáz évvel ezelőtt is olyan hihetetlen pontossággal, szépséggel és drámai erővel volt képes megjeleníteni, hogy idézzük fel az a sorát, mely így hangzik: “Vezetessed magadat szem-bekötve, vakon, elfajult testvéridtűl csinált ál-utakon...” A létrontás mindhárom elemét felismerhetjük itt. Az “elfajult testvéreket”, akik szakrális feladatukat feladva, nem szolgálják, hanem kiszolgáltatják a felelősségükre bízott közösséget. Az általuk “csinált ál-utakat”, ami az a manipulációs univerzum, és egyben a lét-rontás legfőbb fegyvere. És végül a saját ön-pusztító tudatlanságunkat, “lét-feledettségünket”, amivel mindezt önként lehetővé tesszük.

A “feladat” tehát adott! Ebből a végzetes lét-csapdából kell kiszabadulnunk,bármilyen áron. Nekünk magyaroknak különösen drámainak ígérkezik az előttünk álló évtized. Ennek a végén ugyanis 2020 áll, ami Trianon századik évfordulója lesz, rá hat évre pedig Mohács ötszázadik évfordulójára emlékezünk. Amíg magyar él a földön mindíg pontosan ugyanazt éli át e két szó hallatán. E két évforduló, mint spirituális torlasz áll előttünk. Azt üzenik, hogy egy évtizedeünk maradt “rendezni végre közös dolgainkat”. Hinnünk kellene tehát abban, hogy ennek az évtizednek a végén valóban emelt fővel üzenhetjük majd őseinknek: “Megcselekedtük, amit megkövetelt a Haza”. Úgy legyen!

 

Vége

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap