Rendszerváltás kérdőjelekkel 2/23

Bogár László, v, 09/16/2012 - 13:06

 

 

 

 

De mi is az a „szocializmus”?

Folytatás...

   
Ugyanígy képtelenek voltak annak felfogására is, hogy a 70-es évek konstruált olajárrobbanása már az új „fegyver” megjelenését jelzi, és így az ennek nyomán kialakuló adósságcsapda 1978-82 között végleg rázárult Magyarországra és Lengyelországra. Hiábavaló volt tehát a demonstratív, igaz, most már hazai „nemzetmentőkre” bízott fegyveres rendteremtés, mert Lengyelország szuverenitásának meghatározó része már a globális birodalom fegyelmező hatalmainak kezében volt. Ugyanez vonatkozott Magyarországra is, ahol a váltás, a „szuverenitásgazda” lecserélése, Valutaalapba történő a belépéssel megtörtént, és 1988-ig a szocietális teret ellenőrző új hatalomgazdaság is kialakult. 1988 és 1990 között már csak azoknak a részletkérdéseknek az egyeztetése zajlott, hogy milyen lejátszási- és látványtechnikával rendezik be a közvetítő teret, most már „igazi” piaccal és „igazi” demokráciával.
A szovjet birodalmi haditársadalom azonban ekkor még – a 80-as évek első felében – a globális világbirodalmi pozíciók hagyományos fegyverekkel történő megőrzésének és kiterjesztésének illúzióiban él. Az afganisztáni expanziós kaland és az új közép-hatósugarú rakéták telepítése Nyugat-Európa fenyegetésére már csak arra lettek, lehettek volna jók, hogy a nyugati peremvidék „kiürítésének” árát megkérjék. A Brezsnyevet felváltó Andropov talán meg is értette valamelyest a feladatát és hajlandóságot is mutatott annak teljesítésére. Ám sem a – csak jelentéktelen epizódfigurának bizonyuló – utóda, sem a záró alkut végül is lebonyolító – egyébként Andropov által protezsált – Gorbacsov nem volt alkalmas egy ilyen „rendezett visszavonulást” fedező alku létrehozására.
Gorbacsovot, akit egyébként a Nyugat globális birodalma sokáig médiasztárként, ma pedig mint a világtörténelem legbölcsebb államférfiját tartja számon, saját hazájában néma gyűlölet és megvetés veszi körül. Figyelembe véve azt a civilizatorikus zuhanást, amit a belső birodalom alávetett társadalmai az elmúlt évtized során átéltek, ezen nincs túl sok csodálkozni való. Oroszország ma a globális térben relatíve gyengébb pozíciót foglal el, mint a cári birodalom száz évvel ezelőtt. Csakhogy rövidlátó elitjei közben globális világbirodalom-építési ámokfutásuk során elképzelhetetlen méretű anyagi és emberi áldozatot sajtoltak ki a lehető legbrutálisabb eszközökkel azért, hogy sikerüljön mindezek árán némileg rosszabb pozícióba jutni, mint ahonnan ez az egész elindult. A katasztrofális mortalitási és morbiditási mutatók, az összeomló demográfiai potenciál, a bűnözés, a drogfogyasztás exponenciális emelkedése jól jelzi a szocietális tér széthullását és azoknak a decivilizációs folyamatoknak az elindulását, amelyek a hanyatlás további tereit nyithatják meg a jövő Oroszországa alatt.
Az eastern modernizációnak a western modernizáció történelmi zsákutcáján belül megkonstruált saját zsákutcájának epizódja tehát véget ért. A történelem azonban folytatódik, és egyelőre a Nyugat nem rendelkezik semmilyen használható válasszal arra a kérdésre, hogy mi történik akkor, ha a volt szovjet birodalom lakóinak vesztes többsége számára visszavonhatatlanul bizonyossá válik, hogy „kilakoltatták” saját történelméből, vagyis ha a „rendszerváltozás rendszere” végleg megbukik. 
 

2. Amagyar „szocializmus” rendszerének kiépülése. 

A balti államoktól Lengyelországon át Horvátországig húzódik Európának az a sajátos régiója, amely civilizációs szempontból mindig is a Nyugat szociokulturális szövetrendszerének része volt, de ahogy Bibó István fogalmaz, már a modernizációt megelőző évszázadok során is kissé „vidékies szövedékben” jelent meg benne az univerzális szakralitás létszerveződési módja. A kevésbé elmélyült megformáltság így valószínűleg eleve sérülékennyé tette e vidékek szociális szerkezetét, emiatt a modernitás első időszakaitól kezdve a folyamatos leszakadás, sodródás, majd végül a Nyugatnak való alávetettség és kiszolgáltatottság – egyfajta fél-perifériális helyzet – volt a sorsa.
A régió országait egyre inkább kettős társadalomszerkezet jellemezte. A megcsonkított és kifosztott tradicionalitás nyomorúságának tengerén a modernitás szigetei sokáig inkább csak sajátos „enklávéként” léteztek. A két világ határfelületén pedig számos – újabb tehertételt jelentő – bonyolult társadalom-lélektani interferencia alakult ki. A magyar társadalom esetében e különös, zavaros térben végül is a XX. század elejére nagyjából három, létminőségét tekintve tektonikus elkülönülést mutató „társadalom” alakult ki. E társadalmak közül kettő uralkodó társadalom volt, állandó rivalizálásban és együttműködésben egymással. Az egyik az „úri társadalom”, a másik a „polgári államnemzet” társadalma. Talán az elnevezésből is kitűnik, hogy az első a tradicionális uralmi csoportokat fogta össze, egy meglehetősen zavaros és sok szempontból inkoherens entitásban. E társadalom egyes csoportjai, létezésük materiális alapjainak és szociokulturális beállítódásaiknak minőségét tekintve, számos – időnként kissé groteszk – jelét adták annak, hogy többnyire nem tudják és nem is nagyon akarják kezelni ezt a sajátos „határhelyzet” létezést a tradicionalitás és modernitás érintkezési felületén. A parazita „kitartottságtól” a nemzet létezésének alapkérdéseivel is bátran szembenézni képes (bár ritka) attitűdökig számos szociális karakterelem jellemzi e társadalom viselkedésmintáit.
A másik uralkodó társadalom a modernitás hatalomgazdaságának szocietális konstrukciója volt. Éppen a megkésettség és szervetlenség okán eredetét tekintve „nyugati” entitás. Ebben a „köztes Európában” és benne Magyarországon is a western modernizáció kapitalizmusa ontoszociális import, vagy inkább „implantátum”. A „polgári államnemzet” társadalma a kezdetek idején a XVII. századtól indulóan Németország felől „importálta” a tőkét, a tőkést, sőt sok esetben még a (szak)munkást is. A helyzet érzékenységét fokozta, hogy a zsidóság döntő része eleve ehhez a hatalomgazdasági szempontból domináns, bár dominanciáját csak az úri társadalommal kötött szövetségeinek védő fedezete mellett gyakorolni képes társadalomhoz tartozott.
És végül az uralkodó pozícióba ugyan soha nem jutó, de létformáló erejét tekintve mégis meghatározó „harmadik rend”: a „nép-nemzet” paraszt-kézműves társadalma. Ez a sajátos szocietális képződmény azért maradhatott fenn mindmáig, mert a „megkésettség” (mármint a western modernizáció megkésettsége) többek között azzal a következménnyel is járt, hogy a tradicionalitás felszámolása később indult és szervetlenebbül zajlott, mint a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban. A tradicionális közösségek és intézmények szétrombolása ugyan folyamatos volt, és tart ma is, de az, hogy tarthat, ez azt is jelenti, hogy még ilyen történelmi pályaív után is maradt léterő ebben a társadalomban. Ez a komplexum hordozta azokat a történelmi készségeket, képességeket, amelyekkel egy végül is minden alkalommal megakasztott és szétroncsolt „szerves átmenet” megvalósítható lett volna. Egy olyan „modernizáció”, amely az univerzális szakralitásból átmentett létkarakterrel a külső és belső természet készleteit kevésbé brutálisan felélő jelleget hordozott volna.
Sajnos a magyar történelem minden fontos elágazási pontján a két uralkodó társadalom – régi sérelmeit és konfliktusait zárójelbe téve – összefogott annak elkerülése érdekében, hogy a „nép-nemzet” szocietális szegmense meghatározó szerephez jusson. (Mint az utolsó fejezetben majd látni fogjuk, ennek a roncsoló, hamis kiegyezésnek az alapjaira épült az ún. „rendszerváltozás” rendszerének uralmi struktúrája is.)
E rövid társadalomszerkezeti vázlatot azért láttuk szükségesnek előrebocsátani, mert az ún. „szocializmus” magyarországi története feltevésünk szerint valójában egy tektonikai erejű összeütközésként is leírható a western modernizáció előbbiekben leírt szerkezete és az eastern modernizáció brutális gyorsasággal megszerveződő párttársadalmainak belső struktúrái között. A mai többszörösen összetett magyar társadalom valószínűleg csak e konfliktustér történéseiből vezethető le. Az angolszász globális birodalom hatalomszerkezete számára nem okozott komoly dilemmát, hogy az eastern modernizáció szovjet impériuma messze előretolta a háború után nyugati határait. Valószínűleg megnyugtathatta őket, hogy legfeljebb a Nyugat történelmi „gyepű” zónáját, vagy ahogyan ők a két világháború között nevezték, a „cordon sanitaire” szigetelő sávját veszítették el. Nagyjából abban is biztosak voltak, hogy ez a veszteség is csak ideiglenes. (Amiben igazuk is lett, bár feltehetőleg egy kicsit rövidebb időszakra gondoltak.) Sőt történelmileg „produktív” veszteségről van szó, hisz az eastern modernizáció brutalitása mind a birodalom belső övezeteit, mind a „friss szerzeményként” tételeződő nyugati „közel-külföld” szocietális szerkezetét „fogyaszthatóbb” állapotba hozza majd. S tegyük hozzá, ez a számításuk is bevált.
1945 után néhány éves színjáték következett, mert a szövetségesek közötti alku alapján kezdetben formálisan vissza kellett építeni a „mutatványos bódét” a zsákmányként kapott országok politikai szerkezetébe. A piac és a demokrácia tehát néhány évig itt is kitöltötte a hatalomgazdaság és a családüzem ontoszociális mélyszerkezete közötti közvetítő mezőt. Ennyi időre egyébként a szovjet birodalom rezidentúrájának, alapintézményeinek és komprádor-szálláscsináló elitjei uralmi struktúráinak kiépítéséhez is szükség volt. Elkerülendő a kellemetlen meglepetéseket azonban, a hatalomgazdaság fő pozícióit, a nyers fegyelmező erő belügyi, karhatalmi és állambiztonsági pozícióit, valamint a csupán kezdetleges technikai színvonalú, de mégis nagyjelentőségű korabeli „média” fő pozícióit azonnal megszerezték a birodalom helyi társadalmának reprezentánsai.
Mivel az első fázisban a stratégiai céljuk az addig uralkodó társadalmak szétverése és lehetőség szerinti megsemmisítése volt, így logikusnak látszott, hogy ennek elérése érdekében a „harmadik renddel”, a nép-nemzet társadalmával igyekeztek stratégiainak látszó szövetséget kötni. Ügyes és félrevezető taktikákkal, fenyegetéssel és édesgetéssel sikerült viszonylag rövid időn belül jelentősen meggyengíteni az uralkodó társadalmak politizációs intézményeit. S miután 1947-ben, nyílt csalásoktól sem visszariadva, sikerült elérniük, hogy a Magyar Kommunista Párt lett – igaz, csak 22%-kal – a legerősebb parlamenti párt, nyitva állt az út az ellenfelek parlamentáris eszközökkel való kiszorítására, és ezt követően, most már „demokratikus” döntésekre építve, hatalmi bázisuk felszámolására.
Mindez azonban nem egyszerűen csak egy politikai konfliktussorozat volt, hanem egy új uralkodó társadalmi valóság alapjainak létrehozása és hatalmi építményének kiformálása. E konstrukció lényegének megértéséhez rövid kitérőre van szükség, hogy kifejthessük annak a narratívának a lényegét, amelynek segítségével az ún. magyar szocializmust, illetve annak „rendszerváltását” leírhatjuk. Eddig ugyanis kicsit metaforaszerűen – a hatalomgazdaság és a családüzem összecsapásaként – csak a kapitalizmus és a szocializmus közötti ontoszociális mélyszerkezeti különbséget igyekeztünk jelezni, de nem fejtettük ki a szocializmus hatalmi szerkezetének részleteit.
Feltevésünk első eleme, hogy a magát szocializmusnak nevező rendszer valójában politikai kapitalizmus, nyílt brutális hatalom-gazdaság. Egy olyan konstrukció, amelynek lényege, hogy benne a hatalmi célfüggvény nem – vagy nem elsősorban – az anyagi értelemben vett profit elérését és növelését fogalmazza meg, hanem a politikai-hatalmi profitét. Nem gazdasági, hanem politikai nyereség elérése a fő cél: több „szocializmusnak” és vele az uralkodó társadalommal való azonosulásnak, valamint az alattvalók lojalitásának az eléréséhez volt szükség a többlet-termékre. Bizonyos politikai profit eléréséhez képest kevésbé számított az, hogy piaci-gazdasági értelemben veszteséges az adott tevékenység. A politikai profitot előállító hatalomgazdasági komplexum tehát valamiféle „politikai ipari művek” szerepét töltötte be.
A második fontos megállapítás, hogy az ún. szocializmus történelmileg nemcsak hogy nem számolja fel az ontológiai értelemben vett „magán” intézményét, hanem még inkább elmélyíti azt, mint a western modernitás. Csupán annyi történik, hogy átalakul a magántulajdon belső természete. A „politika-ipari művek” hatalomgazdasági komplexumában a személyes magántulajdon új létminőséget vesz fel, politikai magántulajdonná válik, nem közvetlenül a materiális tőkéhez, hanem politikai érdemek és lojalitások közös politikai tőkestruktúrájához kapcsolódik. S minthogy a személyes teljesítményekből előálló politikai profithoz való hozzáférés jól elkülöníthető politikai csoport privilégiuma, a szocializmus magántulajdonosi osztálytársadalom, a politikai tőkések domináns osztályával és az alávetett politikai bérmunkások osztályával. Az így kialakuló osztálytársadalom azonban, mint komplex szocietális univerzum, uralkodói pozícióban van más alávetett társadalmakkal szemben. Ezek kezdetben – a klasszikus „párttársadalom” megformálódása idején – még csak a „fordulat éve” után belső gyarmattá tett történelmi társadalmak megcsonkított derivátumai, később azonban magán az uralkodó társadalmi valóságon belül is egymással rivalizáló párttársadalmak jönnek létre, és az alávetettségi viszonyok közöttük is létrejönnek.
A párttársadalmakon belüli politikai bérmunkások – noha saját társadalmukban alávetett státusban vannak – más, nem az uralkodó társadalmi valósághoz tartozó, tehát „belső gyarmatosított” társadalmakban élőkhöz képest mégis „uralkodó” pozícióban. Ez abban is tükröződik, hogy a redisztribúció jóvoltából akkor is magasabb bérekhez jutnak, mint a „belső gyarmatokon” dolgozó kollégáik, ha tevékenységük gazdasági értelemben veszteségtermelő.
És végül mindezekből az is következik, hogy a mindenekfelett álló „egypárt” is több párt hatalomszerkezeti értelemben. Három fő strukturális elemből tevődik össze, amelyeket hierarchikus viszony kapcsol egymáshoz. A hierarchia csúcsán áll a testületi párt „meritokráciája”, amely kizárólag a hatalomépítésben és megtartásban nyújtott kiemelkedő teljesítmények nyomán kivívott „érdem” alapján kooptálja tagjait. A második hierarchikus szint a redisztribútor bürokraták apparátusi pártja, ahol az igazodási hajlandóság és megbízhatóság a hatalmi „vehiculum”. Mivel a redisztribúció bonyolult folyamatát technikailag ez a csoport üzemelteti, ezért noha alávetettek a testületi pártnak, de viszonylag komoly szervezeti hatalom koncentrálására képesek, így kritikus pillanatokban akár manipulálhatják is a testületi pártot. És végül a hierarchia legalsó szintjén a politikai páriák „alapszervezeti” pártja áll. Számukra már csak az egész oligarchikus képződmény szervezeti idiotizmusának meta-nyelve és verbális bűvészmutatványai maradnak, plusz az ígéret és remény, hogy az uralkodó párttársadalom belső terében való létezésük kellő lojalitás és érdemek esetén megnyitja az utat a vertikális mobilitás pályáin a magasabb hierarchikus szintek felé.
Ez a konstrukció volt az a hatalmi gépezet, amely 1948-ig csak a színfalak mögött, ám ezt követően s főként a nagyjából 1951-ig tartó teljes kiépülése után brutális nyíltsággal a minden közvetítés nélküli hatalomgazdasági terrort üzemeltette. A korlátozás nélküli párttársadalmi erőszak társadalom-újratermelési következményei azonban olyan súlyosak voltak, hogy 1953 és 1956 között lényegében a térség minden országában válságba jutottak és folytathatatlanná váltak. Így az 1956 és 1968 közötti időszak az uralkodó társadalmi valóság párttársadalmi korrekcióját hozza magával szinte mindenütt.
Mielőtt azonban e korrekciókat részleteznénk, vissza kell térnünk a fejezet alapkérdéséhez. Nevezetesen ahhoz, hogy a szocializmus önlegitimációs eredetmítoszában magát, mint a western modernizáció kapitalizmusának alternatíváját tételezte. Mint azt az előzőekben jeleztük, e váltás ontológiai minősége azonban már a klasszikusoknál (Marx és követőinél) is tisztázatlan volt, és ezt követően még inkább az maradt. Végül is a sztálini szovjet birodalomban egyszerűen végtelen hatalomgazdasági felhalmozás-maximalizációs céltételezéssé degradálódott. Kicsit leegyszerűsítve egy spirituális lepusztulási folyamat során a létharmóniából bizonytalan ontológiai talapzatú „társadalmi fejlődés” lett, aztán ez anyagi gazdasági növekedéssé egyszerűsödött, és végül kvázi végtelenbe tartó felhalmozási rátává, hadiipari célú akkumulációs lavinává alakult át. S mivel ez az egyre nyersebb „lemeztelenedés” egyre durvábban sértette fel a külső és belső természetet, a végén már súlyosabban, mint a legszélsőségesebb manchesteri kapitalizmus, így érthető módon erősödött a vele szembe való ellenállás, ami fokozta a terrort és ez végül is tébolyult konfliktus-eszkalálódáshoz vezetett.
A gazdasági felhalmozás-maximalizáció és nehézipari gazdasági növekedési hisztéria valójában a rendszer egész fennállását végigkísérte. Elemzéseinkből az a kép bontakozik ki, hogy nagyjából hét éves ciklusokban ez a növekedés elemi újratermelési korlátokba ütközik. A hétéves ciklus talán abból adódik, hogy a háború utáni első ciklus, vagyis maga az újjáépítési periódus éppen ennyi időt igényelt. Jánossy Ferenc híres trendelméletében, amelyet csak a 60-as évek végén engedtek publikálni, úgy véli, hogy már a sztálini rendszer 1937-es Nagy Terrorja is összefüggésben lehetett a háborús pusztítást követő rekonstrukciós periódussal. Szerinte a politikai hisztériát a következő félreértés-lánc okozza. A hétköznapi logikát magáévá tevő politikusi „észjárás” szerint az újjáépítés akkor ér véget, amikor a termelés színvonala eléri az utolsó békeév szintjét. S ha netán ezután is ugyanolyan gyors marad a növekedés, mint az újjáépítés során volt, akkor ezt rendszerük felsőbbrendűségének, saját zsenialitásuknak vagy más hasonlónak tulajdonítják, és biztosak benne, hogy ez most már az idők végezetéig így lesz. Csakhogy – mondja Jánossy – az újjáépítés nem akkor ér véget, amikor az utolsó békeév szintjét éri el a termelés, hanem akkor, amikor utoléri azt a trendet, amelynek mentén akkor haladt volna, ha nincs is háború. Ez pedig értelemszerűen néhány évvel később következik be, mint az utolsó békeév utolérése. Ezért az önnön zsenialitásától megittasult politikai elit számára súlyos mentális traumát jelent az a frusztráció, amikor egyszer csak azt észleli, hogy a növekedés lendülete megtörik. A trendelméletből levonható következtetések ismerete hiányában úgy véli, hogy ennek oka kizárólag belső összeesküvés vagy kívülről irányított diverzió, esetleg mind a kettő.
A világháború és a polgárháború iszonyú pusztítása nyomán Oroszország csak kb. 1934-35-ben érte utol azt a trendvonalat, amelyet az utolsó békeévtől – 1914-től – lehetett megrajzolni. Sztálin tisztogatási tébolyát tehát jelentősen fokozhatta a növekedés hirtelen megtorpanásának értelmezhetetlen rejtélye. Jánossy szerint ugyanez vonatkozik Rákosira is, aki már 1949-ben deklarálta, hogy a termelés túlszárnyalta az 1938-as utolsó békeév szintjét, vagyis az újjáépítés befejeződött. Csakhogy a trendelmélet alapján az újjáépítés csupán 1951-ben fejeződött be. Így aztán az 1950-es és 1951-es év kétszámjegyű növekedésétől mámoros elit számára igen kínos volt a növekedési ütem hirtelen jelentős csökkenése 1952-ben. És valószínűleg a magyar terrorhullámot is – egyetlen év alatt kb. félmillió (!) gazdasági bűncselekményt „lepleztek le” – jelentősen ösztönözhette a trend félreértéséből adódó frusztráció kiváltotta agresszió.
Az ezt követő évtizedek során tehát viszonylag szabályos hétéves ciklusokban zajlik a gazdasági felhalmozási arány növelésének történelmi trendje. A ciklusok „lefutása” sajátos nagy M betűre emlékeztető alakzatot formáz. Vagyis a ciklus mélypontról indul, ahol a növekedés, a felhalmozás, a fogyasztás és az import (mint „külső fogyasztás”) egyaránt mélyponton van. Ezt követően két év nekilendülés megy végbe, majd kisebb megtorpanás a ciklus közepén, majd újabb nekilendülés és a hetedik évben újra a válság mélypontja. A gazdaság felhalmozási rátájának átlaga ciklusról ciklusra emelkedik: míg az ötvenes években csupán 15% körül van, a 70-es évek végén, 1978-ban eléri minden idők legmagasabb felhalmozási arányát, a 38%-ot. Ezután egy évtized alatt visszaesik a háború előtti trendek 12%-os szintjére. A folyamat nagytávú képe tehát azt látszik kirajzolni, hogy közel harminc éven át mindent a felhalmozási ráta növelésének oltárán áldoz fel a rendszer, majd egyetlen évtized alatt feláldozza azt, amiért előtte mindent feláldozott és megbukik. A továbbiakban e ciklusokban zajló társadalmi, gazdasági és politikai változásokat, illetve ezek feltárható mélyszerkezetét tekintjük át. 

Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap