Rendszerváltás kérdőjelekkel 22/23

Bogár László, h, 02/25/2013 - 00:06

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

13. Satuk és szivattyúk.

 

Ahogyan azt már jeleztük, a globális hatalmi rendszer a választások előtt és a hatalmas Fidesz győzelem után is jelezte, hogy nincs különösebb kifogása a történések ellen, sőt bizakodással tekint az “erős felhatalmazású” kormány tevékenysége elé. Mindez azért figyelemre méltó,mert a “birodalom” 2002-ben és 2006-ban minden különösebb nehézség nélkül meg tudta akadályozni a Fidesz “egyszerű” győzelmét is, így aligha okozhatott volna gondot számára, hogy ezt 2010-ben is megtegye. Ha tehát a minket kifosztó birodalom és a kifosztott magyar társadalom is ugyanazt akarta, ez mindenképpen felhívja a figyelmet arra a régi bölcsességre, hogy, ha ketten akarják ugyanazt, az nem ugyanaz. A Fidesz kormány tehát végzetes satuban van. A globalo-gazdi azt várja tőle, hogy minden eddiginél töb erőforrás kiszívását tegye lehetővé, a kifosztottsága legvégső fiziológiai határaihoz érkezett magyar társadalom meg értelemszerűen ennek az ellenkezőjét. Azt, hogy mindent tegyen meg azért, hogy a kifosztás szintje csökkenjen.

A magyar társadalomra a globális birodalom három szivattyút “szerelt” rá az elmúlt évtizedek során. A hetvenes évek közepén az adósságcsapda kamat-szivattyúját. A nyolcvanas évek végétől a külföldi vállalatok hazautalt nyereségeinek profit-szivattyúját. És végül a kilencvenes évek végén a magánnyugdíjrendszer járulék-szivattyúját. A három szivattyú minden évben a teljes GDP több mint egynegyedét szívja ki az országból, egyre növekvő mértékben. Teljesen érthető volt tehát a várakozás, hogy az új kormány, ha valamennyire is komolyan veszi a választásokon nyert felhatalmazását, igyekszik majd új alkut kötni a szivattúk globális üzemeltetőivel.

Az adósság kamat-szivattyúja a legkényesebb kérdés. Amikor Magyarország a hetvenes évek közepén a mai áron számítva 10 milliárd dollárnyi nettó erőforrás-bevonást végrehajtotta, valószínűleg csak az egész csapdát megkonstruáló erők voltak tisztában a várható következményekkel. Azzal, hogy Magyarország természetesen soha nem fogja visszafizetni ezeket az adósságokat. Nem is ezért adták ezt a hitelezők, hanem azért, hogy ezzel egy olyan végtelenített pénz-szivattyút indítsanak be, amelynek segítségével e 10 milliárd dollárnyi tőke fejében eddig 150 milliárd dollár kamatot fizettünk ki, az adósságunk mégis 100 milliárd dollárral több mint akkor volt. Érthető, hogy egy ilyen értékes “eszköz” különleges “védelem” alatt áll. A globális hatalmi rend 30 éve igyekszik világossá tenni, hogy szörnyű megtorlás vár mindenkire, aki csak egyáltalán felvetni merészeli az adósság kérdését, annak esteleges bármilyen “újra-tárgyalását”. Így aztán érthető, bár hosszú távú jövőnk szempontjából nem menthető, hogy az új kormány, akár csak elődjei, szigorú tabuként kezeli a kérdést, kizárva azt a beszéd-térből is. Ezzel “csak” az a probléma, hogy a következő 30 év során a teljes adósságszolgálat így akár az ezer milliárd dollárt is meghaladhatja, és ez a magyar társadalom fizikia megsemmisítésével lehet egyenértékű.

A másik fontos szivattyút a Magyarországon működő külföldi vállalatok hazautalt profitja jelenti. Az elmúlt 22 év során az itt tevékenykedő kb. 60 milliárd eurónyi külföldi tőke összesen kb. 130 milliárd eurónyi itt megtermelt profitot utalt haza. A magyar költségvetésbe ugyan befizettek kb. 40 milliárd eurónyi adót, ám különböző jogcímeken több mint 60 milliárd eurónyi állami támogatásban, kedvezményben és egyéb transzferben részesültek, és talán ennek is lehetett némi szerepe a horribilis hazautalt profitokban. Az új kormány itt a külföldi tőkére kivetett extra-adókkal évente nagyjából a kivitt profitok 10%-át “visszaszívja”, ám azt egyelőre elég nehéz megállapítani, hogy ennek mekkora hányadát terhelik majd vissza a multinacionális vállalatok a kiszolgáltatott magyar fogyasztókra. És végül a harmadik szivattyú, a magánnyugdíj pénztárak esetében a kormány a szivattyú teljes felszámolását kezdte el, kiváltva ezzel a birodalom visszavágását.

A magánnyugdíj rendszer felszámolása ürügyén keltett hisztérikusabb válságörvénylések talán adalékul szolgálhatnak annak a rejtett alkunak a jobb megértéséhez is, amelyek az áprilisi kétharmados győzelem mögött húzódnak. Ehhez először is rögzítenünk kell, hogy a birodalmi függések világában a lokális politikai rendszerben a választásokon elért, akár 100%-os győzelem sem jelenti a hatalom megszerzését. Egy helyi politikai párt csupán az uralmi jogosítványokat szerezheti meg a nyugatias demokrácia politikai mutatványos bódéjának egyre kopottabb, lepusztultabb választási színpadán. Aki a hatalmat birtokolja az, az adott közösség döntő fontosságú lelki, erkölcsi, szellemi, fizikai és anyagi erőforrás-áramlási rendszereit ellenőrzi. Tekintettel arra, hogy az elmúlt 35 év során előbb az eladósítással, aztán a privatizációs folyamatokkal teljesen kiszolgáltattuk ezeket a meghatározó értéktereinket a birodalom multinacionális vállalatoknak álcázott kényszerítő-hatalmi rendszerének, így a magyar társadalom újratermelési folyamatainak irányítása is ennek a struktúrának a kezében van. A bankrendszertől az energetikán át a kiskereskedelemig, a távközléstől a biztosítási rendszeren át a médiáig a hétköznapi létünk újrateremtésének minden elemét ő ellenőrzi. A választási győzelem tehát csak arra elég, hogy egy párt megszerezze a legfőbb uralmi pozíciókat és jogosítványokat. Ezzel azonban csak arra szerez jogot, hogy ő hajtsa végre és szervezze meg a birodalmi hatalmi rend utasításaiból adódó feladatokat a lokalitás területén. Kétségtelen, hogy ebben van némi szabadsága, és bizonyos körülmények között kezdeményezheti akár a birodalmi szivattyúk szívási intenzitásának az apróbb módosítását is, de ennél többre aligha képes. Az áprilisi választás drámai lényege azonban éppen abban állt, hogy a magyar választók döntő többsége jelezte, hogy kifosztottsága legvégső fiziológiai határához jutott, tehát azt várja az uralomra kerülő elittől, hogy kössön gyökeresen új alkut a globális hatalommal a magyar társadalom alapvető újratermelési folyamatait illetően. Az új kormányt alkotó elit-csoportok talán kaptak is valamilyen halvány ígéretet a birodalomtól, hogy erre az új alkura sor kerülhet. Ám minden jel arra utal, hogy a „gazda” nem kívánta/kívánja teljesíteni még az eleve bizonytalan körvonalú és halvány ígéreteit sem. Ennek valószínű oka az, hogy maga a birodalom is súlyos erőforrás-deficittől szenved, így a választások után brutális és megalázó módon jelezte az új kormánynak, hogy esze ágában sincs enyhíteni a kifosztás eddigi szintjét, sőt az általa egyre inkább sürgetett szerkezeti reformokkal inkább növelni akarja azt. Ezzel a „szerződés-szegéssel” azonban a globális hatalom a kölcsönös szerződés-szegések beláthatatlanul veszélyes eszkalációját indította el, és most ennek lehetünk tanúi. Bár a három kifosztó szivattyú, az adósságok kamat-szivattyúja, a multik profit-szivattyúja, és a magánpénztárak járulék-szivattyúja közül ez utóbbi látszott a „legártatlanabbnak”, a birodalom azonban láthatólag itt kíván a legbrutálisabban visszavágni. Egyre nyíltabban mozgósítja valamennyi belső kollaboráns osztagát, az MSZ-LMP „utó-SZDSZ”-ként működő intim liasonjától, a változatlanul a birodalom zsoldjában uszító médián át Bokros Lajosig, hogy akár polgárháborús fenyegetéssel is, de meghátrálásra kényszerítse a kormányt. Bokros, aki önálló kollaborációs intézményként is értelmezhető, a tőle megszokott fegyelmezetlenséggel már ki is fecsegte a lényeget. „Egy óra alatt bedőlhet a forint, és már készítik is Magyarország halálos ítéletét” jelentette ki a nyilvánosság előtt, és ezzel óvatlanul világossá tette, hogy a „birodalmi páncélosok” akárcsak 1956 novemberének első napjaiban járó motorral most is csupán a parancsra várnak. Nem zárható ki persze az sem, ha már 1956-ot hozzuk elő a mai helyzet analógiájaként, hogy a kissé túldimenzionáltnak ható birodalmi megtorlás Orbán Viktor egy közelmúltbeli kijelentésére adott késleltetett válasz is egyben. Orbán Viktor metaforája arról, hogy „nyugati zászló alatt hajózunk, de vitorlánkat keleti szél fújja” a birodalom számára nagyjából olyan erejű jelzés volt, mint Nagy Imre bejelentése arról, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből. Akárhogyan is van, a birodalom megleckéztetni készül a szabadságharcát vívó Magyarországot, ezért mindennél fontosabb, hogy mind a kormány, mind a kifosztott többség világosan lássa a helyzetünket.

A tisztánlátásnak azonban van egy semmi mással nem helyetesíthető feltétele, és ez a nemzet mint közösség alapvető fontosságú beszéd-tereinek a visszaszerzése. Azokról a beszéd-terekről van szó, ahol a helyzetünk elbeszélhető, és a nemzetstratégiai teendőink megbeszélhetők lehetnének. Amikor 2010 végére az új kormány elszánta magát e tér visszaszerzésére, ahogy az várható volt iszonyú erejű külső és belső támadásnak tette ki magát.

És itt talán megbocsátja a Kedves Olvasó, hogy szokatlan és illetlen módon egy több mint egy évvel a választások előtt megjelent írásomból idéznék. E tettemre mentség nincs, csak magyarázat, ami a következő. Azt szeretném ezzel jelezni, hogy e megtorlással valójában csak az történik, amire biztosan számítani lehetett a választások előtti, illetve az azt követő időkben. A tavaszi választásokkal elkezdődött szabadságharc ugyanis ezzel az egyik legkényesebb pontjához érkezett, a globális birodalom vélemény-hatalmi diktatúrájával, illetve külső és belső támogatóival történő döntő összecsapáshoz. Tehát, íme, az idézet a 2009 októberében készült írásomból:

„Tekintettel arra, hogy az alávetettek kifosztása a végső fiziológiai határokhoz közelít, a rendszerváltás rendszere összeomlásának „publikussá tétele” elkerülhetetlenné válik a következő egy-két év során. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha ma még elképzelhetetlen erejű és intenzitású változások mennek végbe a magyar nyilvánosság szerkezetében, a média szabályozásában. Ez a háború, mert az lesz a javából, akár önmagában is eldöntheti a magyar társadalom jövőjét. Ha ugyanis nem sikerül a kifosztott többséggel megértetni, hogy miképp jutott ebbe a helyzetbe, és hogyan szabadulhat e végzetes csapdából, akkor a magyar nemzet története itt akár véget is érhet. Ám fel kell tennünk a kérdést, hogy miért van ebben ilyen óriási szerepe a médiának? Nos, azért, mert olyan két rejtett „vélemény-hatalmi” erőszak-struktúrát használ igen veszélyes és nagy erejű fegyverként, amelyeknek a létezését sikeresen rejti el az avatatlanok szeme elől. Az egyiket a tematizációs hatalom jelenti, a másikat pedig az értelmező hatalom. A tematizációs hatalom dönti el a „napirendet”, azt, hogy miről is „szóljon a világ”, az értelmező hatalom pedig azt, hogy „hogyan szóljon” minderről. A világ végtelen történés-folyamából avatott kezek válogatják ki azokat a történéseket, amelyekből „hír” lesz, és persze egyúttal azt is eldöntik, hogy milyen hierarchiába rendeződjenek e hírek. A rossz nyelvek szerint például a világnak már régen vége van, csak a vezető kereskedelmi televízió esti híradójának bájos bemondónője még nem mondta be, így fogalmunk sincs róla. De nincs ok a csüggedésre, mert majd „időben szólva lesz”, azt akkor majd megtudjuk. Az értelmező hatalom pedig „segítőkészen” abban van „szolgálatunkra”, hogy megtudjuk mi a „politikailag korrekt” elbeszélési módja a világ említésre szánt, így hírré lett, történéseinek. És persze, aki, valami rejtélyes ok miatt nem tud, és/vagy nem akar ezen a nyelven megszólalni, az magára vessen! Így ugyanis „néma marad”, vagy esetleg csak azért engedik be mégis az uralkodó nyilvánosság belső tereibe, hogy ott nevetségessé téve kigúnyolják, megalázzák, vagy valami megsemmisítéssel felérő stigmával megbélyegezzék. A rendszerváltás bukásának ténye, okai és következményei az uralkodó vélemény-hatalmak számára értelemszerűen a legfőbb tabut jelentik! Ám, ha a választások utáni új kormány nem szeretne a bukott rendszer utolsó kormányaként elvérezni, ezzel szemben szívesebben lenne inkább az általa felépítendő új rendszer ígéretes első kormánya, akkor legelőször ezt az uralkodó vélemény-hatalmat kell minden lehetséges eszközzel megtörnie.„

Eddig az idézet, és ezek után talán érthető, miért vélem úgy, hogy a médiaháború újra felizzó összecsapásai elkerülhetetlenek voltak. A globális véleményhatalom, a lehető legbrutálisabb módon ragaszkodik megszerzett pozícióihoz, hisz ez számára mindennél fontosabb. Ezen keresztül képes ugyanis „legyártani” a mesterséges agyakat és lelkeket, vagyis a „valóságipari művekként” üzemeltetett gépezet csak így tudja eladhatóvá maszkírozni termékeit. Csak így hozhatók létre az engedelmes munkaerő és fogyasztó-erő állatok gigantikus csordái, amelyek már csupán „biológiai nyúlványai” a világot mozgató és kifosztó tőkestruktúráknak, és egyetlen feladatuk a végtelenített fogyasztási lánc hajtása, teljesen függetlenül attól, hogy van-e bármilyen szükségük az elfogyasztott jószágtömegre. Így békésen és jóízűen elmajszolják azt az élelmiszerként eladásra kínált tárgyat, ami már legyártása pillanatában is veszélyes hulladék volt, a hisztérikus karácsonyi akciós őrületben megvásárolják gyermekeiknek azt a méregdrága ám tökéletesen felesleges, test és lélek-romboló mű-anyag szemetet, amelyet éppen, mint a legújabb játék-csodát tesznek eladhatóvá a média manipuláció martalóc-hadai. Ez az igazi, végső és legmélyebb tétje ennek a kiújult médiaháborúnak. Hogy a „való világ” gyanánt legyen továbbra is eladható az, az ócska és pusztító szemét-tömeg, amit éppen szent média-szabadságként próbál védeni a luxemburgi külügyminisztertől, a lengyel liberálisokig mindenki, aki cinikus-gátlástalan kitartottja ennek a globális profit-gépezetnek. Hogy cinikusan röhögve lehessen nap, mint nap rombolni hitet, házat és hazát. Ezért kell Magyarországot Führer-államként emlegetnie az önmagukat igen  tekintélyesnek vélő nyugati napilapoknak, ezért kell hisztériát kelteni világszerte, mert, ha a magyar változások sikeresen véghez vihetők lennének, ez számukra rendkívül veszélyes precedenst teremtene. A globális hatalmi térből érkező “fegyelmező” retorziók egyike igen értékes elszólást is tartalmazott. Az új magyar média-rendszert támadók között volt a luxemburgi külügyminiszter is, aki úgy fogalmazott, hogy a nyugati demokráciában nem a kormány ellenőrzi a médiát, hanem a média a kormányt. Nos, ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy a választók legitim akaratnyílvánítása nyomán 68%-os parlamenti többséggel rendelkező kormánynak nincs joga ellenőrizni egy olyan az államhatárokon belüli entitást...Amely a kormánnyal ellentétben semmilyen felhatalmazással nem rendelkezik, stástuszába őt senki nem választotta, és senki nem is ellenőrzi, hisz, mint a neves külföldi megszólaló jelezte nem ellenőrizheti, lévén, hogy ő maga az ellenőr, ezért aztán neki “természetadta” joga viszont a kormányt, vagy bárki mást ellenőrizni. És ezzel el is érkeztünk a lényeg kimondásához. Ahhoz, amit már az elméleti bevezetőben is jeleztünk, hogy a globális média valójában az illegitim főhatalom birtokosa. Erre a szigorú fegyelmező-ellenőrző hatalomra tehát főként azért van szükség, hogy ne legyen elbeszélhető az, amit az alábbiak fejeznek ki számunkra.

Az 1945-től 1978-ig tartó 33 év során a nemzeti jövedelem kb. nyolcszorosára emelkedett, míg a második 33 év során (1978 és 2011) között a növekedés mindössze 55%-os. Ezen belül a gazdasági növekedés fogyasztásra fordított része az első időszakban ötszörösére nőtt, míg a másodikban mindössze 40%-kal emelkedett. A felhalmozásra fordított összegnél még megdöbbentőbb az eltérés, az első időszakban 30-szoros növekedés ment végbe, míg a másodiknál mindössze kétszeresére nőtt a felhalmozásra fordított összeg 33 év alatt. A foglalkoztatottak száma az első időszakban 50%-kal nőtt, ami 1,7 millióval több munkahelyet jelentett. A második időszakban viszont több mint egy millióval esett vissza a munkahelyek száma, így a csökkenés 25%-os volt. Ami a reálbéreket illeti az első időszakban kb. 3,5-szörösükre nőttek, a második időszakban viszont összesen 5%-kal, vagyis 1978 és 2011 közötti 33 év alatt összesen nőttek a reálbérek annyival, mint az első időszakban évente. És talán nem meglepő az sem, hogy a nemzeti vagyon anyagi része az első időszakban kb. ötszörösére nőtt, míg a másodikban kb. 20%-kal csökkent. Mindez elég megdöbbentő képet rajzol elénk a gazdaság világában, de hasonlóan megrendítő összefüggésekkel találkozunk akkor is, ha a társadalom fizikai testét leíró két területet, a népesedést és a népegészséget vizsgáljuk.

Az ország népessége 1945 és 1978 között 1,7 millió fővel nőtt, ami mögött 5 milliós születés szám és 3,3 milliós halálozás húzódik meg. A második időszakban viszont a népesség csökkenése 0,7 milliót tesz ki, ami mögött a 3,3 milliós születés szám és 4 milliós halálozás található. Vagyis a második időszakban a születések száma 33%-kal csökkent, a halálozások száma viszont 22%-kal nőtt az első időszakhoz képest. Az egyik legfőbb halálozási ok, a daganatos megbetegedések, terén a halálozások száma megkétszereződött, míg a megbetegedések száma megháromszorozódott. És végül a születéskor várható élettartam az első időszakban 8 évvel nőtt, ami 14%-os növekedést jelent, míg a második időszakban alig több mint egy évvel javult ez a mutatónk, és ez kb. 2%-os javulás.

Mindez azért módfelett elgondolkodtató, mert az első időszak 1945 és 1978 között a szovjet birodalmi elnyomás, a kommunista diktatúra időszaka benne az ötvenes évek súlyos fizikai terrorjával és az 1956 utáni megtorlás traumáival. A második időszak pedig azért már inkább a béke, az előbb szerény politikai engedmények, majd a demokrácia, a piacgazdaság, az európai uniós tagság korszaka. Az adatok mégis arról tanúskodnak, hogy a magyar társadalom nagyjából éppen 1978-ig inkább közeledett a nyugatias anyagi és életminőségbeli értékekhez, míg az óta távolodik azoktól. Nemcsak a reálbérek terén vagyunk, ugyanis ma rosszabb helyzetben mondjuk Ausztriához képest, mint 1978-ban voltunk. Jellemző módon például a középkorú magyar férfiak halandósági rátája a 70-es években alacsonyabb volt, mint az osztrákoké, míg ma több mint kétszer annyi magyar férfi hal meg minden évben, mint Ausztriában.) Joggal várhatnánk el akár éppen a 66.-ik évforduló kapcsán is, hogy feltegyük a kérdést. Azt a kérdést, hogy hogyan lehetséges, hogy a diktatúra és elnyomás brutális fegyvereivel mégis csak megküzdöttünk valahogy, ám a béke és demokrácia „fegyverei” térdre kényszerítenek bennünket? Vagy esetleg nem arról van-e szó csupán, hogy megváltozott a háborúk és fegyverek természete, és ez a békének álcázott kegyetlen háború felkészületlenül érte a gyanútlan magyar társadalmat? Ám egyelőre nemcsak kiérlelt stratégiai válaszunk nincs ezekre a kérdésekre, de a magyar nemzet, mint közösség nem is nagyon tudja, meri, akarja feltenni sem ezeket a kérdéseket. Pedig igen érdekes következtetések levonását tenné lehetővé, ha kicsit összeszednénk a bátorságunkat. Az egyik mindjárt az, hogy a „látványtechnikai” rendszerváltással szemben, amelyet az uralkodó hamis értelmezés 1990-re tesz, a „tartalmi” rendszerváltás, mint azt részletesen elemeztük, valójában az ország tudatos eladósításával veszi kezdetét, és ez pontosan ekkor 1974 és 1978 között ment végbe. Hogy 1978 és 1982 között a színfalak között minden el is dől, és a Valutalapba történő beléptetésünk már az új „globalogazdi” berendezkedésének első lépése. Hogy már 1984-ben megkezdődik a kapitalizmus alapjait megvető ma is hatályos társasági törvény előkészítése, és ezt még Kádár uralkodása alatt (1988-ban) el is fogadta a parlament. Hogy Aczél György és Soros György intim liasonjára építve már ekkor megkezdődik az a tudatos indoktrináció, magyarul tömeges agymosás, amely mind máig lehetetlenné teszi, hogy a magyar társadalom képes legyen felfogni, hogy…Hogy demokrácia, szabadság, felemelkedés és jólét helyett minden eddiginél brutálisabb kifosztás és lesüllyedés várta/várja a vesztes létre ítélt bennszülött tömegeket. A 66-os évforduló tehát a múltra nézve baljós jeleket hordoz. Az új kormány történelmi felelőssége, hogy a jövőre nézve ez ne így legyen.

 

 

   Folytatjuk...
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap