Rendszerváltás kérdőjelekkel 21/23

Bogár László, h, 02/18/2013 - 00:07

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

12. Az “új” rendszer “új”pártjai

 

Kezdjük talán azzal látszólag legalább is vadonatúj képződménnyel, amely már nevében is jelzi a rendszerrel, pontosabban inkább talán annak eddig megvalósult berendezkedésével való szembefordulást. A Lehet Más a Politika már a neve megválasztásával is jelezte alapvető attitüdjét, illetve azt, hogy professzionálisan kezeli azokat a politikai-kommunikációs eszközöket, amelyek a globális politizációs tér szuper-mediatizált világának meghatározó elemei. Az LMP önazonosságának talapzatát pontosan ugyanazok a “témák” határozzák meg, amelyek annak idején az SZDSZ-ét. Az emberi szabadságjogok, az esélyegyenlőség (köztük az olyan igen kényes kérdések, mint a  meleg-jogok és az óvatos drogliberalizálás) az ökológiai és szociális kérdések, a korrupció és a pártállami múlt tisztázását célzó küzdelem. Mint azt már említettük, nem arról van szó, hogy ezek a problémák ne léteznének, még csak arról sem, hogy ne lenne fontos az emberséges társadalom megteremtésében e kérdések jelentős részének tisztázása. A “diagnózisuk” tehát látszólag akár elfogadható is lehetne. Ám amikor a “terápiát” igyekeznek megfogalmazni, azonnal kiderülni látszik, hogy az általuk használt értelmezési keret és a hozzátartozó fogalom-készlet alig különbözik az SZDSZ-étől. A megoldási javaslatok lényege ugyanis az, hogy  ezeket a kérdéseket a “politika” megváltoztatásával kívánják kezelhetővé tenni. Vagyis az állami berendezkedést, az uralmi szerkezetet vélik a meghatározónak. Ez a hamis megközelítés “mindössze” a lényeget véti el. Azzal ugyanis, hogy egy jobb kormánytól, jobb (“MÁS”) politikától várja a megoldást, azt a látszatot kelti, hogy  a komplex társadalmi újratermelési folyamatok végső mozgatója a politikai rendszer. A dolog lényege azonban éppen az, hogy egy “lokalitás” uralmi rendszere, állami berendezkedése mindössze kollaboráns végrehajtója a globális hatalmi rendnek az adott lokalitással szembeni birodalmi diktátumainak. Az LMP tehát a súlyos társadalmi újratermelési defektusok valóságos okát nem tudja és/vagy nem akarja feltárni, így a megoldási javaslatai sokkal inkább “elleplezik” mint sem “leleplezik” a lényeget. Kommunikációjuk során különös hangsúlyt helyeznek arra, hogy sem a diagnózisban, sem a terápiában ne jelenhessen meg se a globális hatalmi rendszer feltételezése, se a nemzet, mint a “lokalitás” ön-azonosságának szellemi, fizikai és anyagi megjelenítője. A “megoldást” a globális civil mozgalmakhoz “felkapcsolódó” olyan helyi civil-mozgásoktól várják, amelyeknek hangsúlyozottan nincs köze a nemzeti identitáshoz. Vagyis ha a nemzeti és a (öko)szociális dimenziók törésvonalai mentén kell megítélnünk az LMP-t, az egyértelműen rögzíthető, hogy ami az ökológiai, szociális és kultúrális “emancipációs” értékeket illeti, a párt hangsúlyozottan “szociális”. A követett értékeiből közvetlenül és közvetve viszont az derül ki, hogy gyanakodva és averzóval tekintenek mindenre, ami a “nemzeti”-vel kapcsolatos. A két féle pólushoz képest tehát egy olyan látszólag közbülső álláspontot foglalnak el, amely formálisan leinkább az SZDSZ-ével rokonítható. Nem szabad elfelejtenünk ugyanis, hogy formálisan az SZDSZ is hangsulyosan és elközelezetten “szociális”, volt, csak éppen az általa szorgalmazott, és jórészt keresztül is erőszakolt társadalmi, gazdasági, kultúrális döntések valóságos hatásaikat tekintve szélsőségesen “anti-szociális” hatásúak voltak. Vagyis az SZDSZ, és különösen a szellemi holdudvara retorikailag drámai módon igyekezett “azonosulni” a szegényekkel, megfosztottakkal. Ám közben cinikusan hallgattak arról, hogy a szegénység, kiszolgáltatottság és az emberi jogok tömeges rutinszerű megsértése éppen az egyébként általuk favorizált globális tőke-struktúrák, illetve lokális kollaboránsaik üzemszerű tevékenységéből származik. Tehát, hogy éppen ők a fő-konstruktőrei a most ennek nyomán már reprodukciós katasztrófával fenyegető berendezkedésnek, amelyet  újabb pusztító “reformokkal” próbáltak “jobbá”tenni. Az LMP-nek tehát már a neve is radikális szembefordulást sejtet a rendszerváltás eddig követett rendszerével, ám törekvéseik valójában éppen a rendszer leglényegesebb szerveződési alapjait kívánják megőrizni, sőt megerősíteni. Politikai strtaégiájuk leginkább a “mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson” cinikus elvére épül.

 

A másik új parlamenti párt, a Jobbik, bizonyos értelemben a rendszerváltás rendszerének egyik legmarkánsabb “bomlásterméke”, a globális alávetettséggel sújtott nemzet elemi “immunnreakcióinak” egyike. Létrejötte, és különösen az utóbbi két-három év során lezajló erősödése szinte közvetlen következménye a rendszer szétesésének. A vesztes többség azon csoportjai, amelyek vesztes létük fő okát a globális hatalomgazdasági kifosztásban, illetve az erre épülő patológikus társadalom-reprodukciós torzulásokban vélik felfedezni, egyre inkább a Jobbikot tekintik a változások legfőbb politizációs eszközének. A folyamat legfőbb, a jelek szerint elkerülhetetlen paradoxona viszont az a tény, hogy a miközben a Jobbik radikálisan elutasítja a rendszert, ám 2010-es sikeres kísérlete a parlamentbe való bekerülésre mégis csak a “régi rendszer” országgyűlésébe juttatta be. Ez a sajátos összefüggés arra a fontos politika-elméleti dilemmára hívja fel a figyelmet, hogy vajon a “hivatalosan” 1990-től létező rendszer mire építi legitimitását, vagyis, hogy ki hatalmazta fel a kerekasztal tárgyalásokon résztvevő pártokat arra, hogy olyan egyezményt kössenek, amely aztán az 1990 márciusi választásokhoz vezette az országot. Attól ugyanis maga a rendszer még nem lesz legitim, hogy egy önmagukat pártokká kinevező oligarchikus “pártvezetőségek” által kötött tartalmilag javarészt ismeretlen paktumra építve tartanak egy olyan választást, ahol, és itt a lényeg, a rendszer minőségéről nemcsak, hogy nem lehet dönteni, de maga a kérdés sem értelmezhető. A “rendszerváltás rendszere” tehát valójában genezisében sem volt más, mint az új birodalom diktátuma. A hetvenes évek során lezajló tudatos eladósítást követően az új “szuverenitás-gazda” olyan uralmi elitekből álló rendszert konstruált az ország számára, amelynek feladata csupán a birodalmak számára mindíg is a legdöntőbb két feltétel teljesítése volt. Az egyik, a birodalmi kifosztó szivattyúk működtetése, a másik az emiatt lázadozó bennszülöttek fékentartása. Csak idő kérdése volt, hogy mikor jelenik meg a politizációs térben az a párt, amely ezt a legfőbb tabunak számító kérdést sikeresen viszi be a diskurzusba. Az MDF belső feszültségei nyomán megszülető MIÉP volt az első ilyen alakzat, és az 1998-2002 közötti ciklusban a rendszer legitimitását nyíltan megkérdőjelező törekvései már megjelenhettek a diskurzus térben. S bár 2002 után a Fidesz egyre sikeresebben próbált olyan nagy gyűjtőpárttá válni, amely ezt a nemzeti radikális törekvés-nyalábot is magába olvasztja, a 2006 és 2008 között lezajló drámai változások és felismerések számos vesztes létre ítélt társadalmi csoport számára világossá tették, hogy hol húzódnak a Fidesz ebből a szempontból vett “végső” határai. A Fidesz retorikai radikalizmusa mögött felsejlő kép azt jelezte, hogy a globális hatalmi érdekek érvényesítésének újratárgyalása komolyan aligha kerülhet be az értelmezési keretükbe. A Jobbik gyors térnyerése 2008 és 2009-ben főként éppen ennek a felismerésnek tulajdonítható. De volt még egy fontos mozzanat a megerősödésében, sőt könnyen lehet, kommunikációs szempontból ez volt a döntő jelentőségű áttörés. Mint azt már többször is jeleztük, a vesztes többség kifosztásának végső fiziológiai határaihoz érkezett, és ez új megvilágításba helyezte azokat a részben elosztási, részben szocio-kultúrális konfliktusokat, és törésvonalakat, amelyek a veszes társadalmi csoportok között fennállnak. Ezek közül messze a legsúlyosabb a cigánykérdés. Nem tekintjük tárgyunknak a kérdés részletes tárgyalását, ám az aligha igényel tudományos megalapozottságú bizonyítást, hogy a Jobbik megerősödésében a rendszert nyíltan megkérdőjelező nemzeti radikalizmus mellett a cigánykérdésben elfoglalt álláspontjuk döntő szerepet játszott.

A cigányság valójában már harminc éve időzített bomba a magyar társadalom-újratermelés rendszerében. A hetvenes években lezajló eladósítás nyomán megkezdődő permanens megszorításokra épülő lepusztítás fő áldozata logikailag aligha lehetett más, mint a cigányság, hiszen eleve a társadalom szocio-kultúrális piramisának legalsó szintjén álltak, így az új birodalom hatalom-gazdasági szivattyúinak beindulása megpecsételte sorsukat. Valójában egy-két évtized alatt történelemből kilökött “réslakó” páriákká váltak, miközben többségük a hetvenes évek végére már elérte a tisztes szegénységnek minősíthető integráltság szintjét. Az életben maradást köreikben így egyre inkább a kriminalizálódás valamilyen formája alapozta/alapozza meg, ám ennek brutális konfliktus-generáló következményeire a rendszer tökéletesen felkészületlen volt.  Az így kialakuló vákuumba pedig elemi erővel tört be az a politikai alakzat, a Jobbik, amelynek ezzel kapcsolatos “elbeszélési módja” tökéletesen tükrözte a cigánybűnözéstől frusztrált, többnyire szintén a reménytelen vesztes létbe süllyedő nem cigány társadalmi csoportok hangulatát. Ráadásul a Jobbik nemcsak verbális radikalizmusával vált egyre népszerűbbé, hanem azzal az eddig elképzelhetetlennek látszó lépéssel, hogy a fegyelmező-hatalom állami monopóliumát nyíltan megkérdőjelezve létrehozta a Magyar Gárdát. Noha a lépés csupán “láthatóvá” tette ezt a tényt, de ezzel a lappangó polgárháború “aktiválásának” első elem jelent meg a magyar politizációs térben.

A Jobbik tehát sikeresen tudta a radikálisan nemzeti, és legalább is a vesztesek döntő többsége számára radikálisan “szociális” párt benyomását kelteni. Akár csak néhány éve is még elképzelehetetlen előretörése alapvetően tehát annak köszönhető, hogy a reménytelen helyzetbe sodródó társadalmi csopotok számára a “nemzeti szocializmus” alternatíváját jelenítette meg. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy mindez csupán a látszat. A párt programja és a megnyílvánulásaiból kiolvasható elképzelések ugyanis mindmáig nemcsak, hogy nem álltak össze egységes nemzetstratégiává, de ráadásul ez a cél láthatólag nem is fogalmazódik meg. Az igazság kedvéért persze hozzá kell tennünk összehangolt nemzetstratégiai elképzeléssel egyik párt sem rendelkezik, beleértve azt a Fideszt is, amely minden idők legnagyobb felhatalmazásával egyedüli kormányzó erő.

És akkor tekintsük át most azokat az összefüggéseket, amelyek a Fidesz esetében megmutatják, hogy a nemzeti és szociális jelzőkkel leírható törésvonalak mentén hogyan is helyezhető el ez a politikai alakzat. És utoljára hagyjuk azt az erőt, amely a két alapvető törésvonalat jelentő két jelzőnek egyikét a nevében is viseli, vagyis a Magyar Szocialista Pártot.

A Fidesz geneziséről előző fejezeteinkben már többször, részletesen szóltunk, így most csak a legfőbb elemeket tekintjük át abból a szempontból, hogy mennyiben szociális és nemzeti, illetve a két elem milyen jellegű kombinációit valósította meg 23 éves története során. Maga a 23 év egyúttal azt is jelenti, hogy bár a “fiatal” jelzőt máig is viseli a nevében, ám ma már a “legöregebb” parlamenti párt, és aligha nem az is marad, hisz nem látszik túl sok esély arra, hogy bármelyik 1987-88-ban született alakzatból újra parlamenti párt legyen. A Fidesz, mint láttuk, mint a birodalom “csúcsfegyvere” jött létre brutális ultraliberalizmusa nem ismert határokat. Ez egyben azt is jelentette, hogy a piaci automatizmusok mindenhatóságába vetett rendíthetetlen hitük, harsány államellenességük a szociális törésvonal mentén egyértelműen az “anti-szociális” értékbázisú pártok közé sorolta őket az SZDSZ-szel együtt. Sőt sok esetben sajátos”munkamegosztás” alakult ki a két párt között. A Fidesz volt a “lándzsahegy”, amely ellentmondást nem tűrő határozottsággal képviselte az ultraliberális ortodoxiát, és hozzá képest az SZDSZ próbált ezt csillapító szociális gesztusokat tenni. Mint láttuk az SZDSZ eleve sikesen sajátította ki a szegény és elesett, kiszolgáltatott társadalmi csoportok legfőbb védelmezőjének szerepét. S bár ez a csalárd színjáték az idők folyamán lassan lelepleződött, ám máig élnek azok a veszélyes és szívós hiedelmek, amelyek a liberális erőket, mint a társadalmi öko-szociális felelősségtudat bajnokait tűnteti fel. Mindez analóg azzal a globális diskurzus-térben sikeresen elterjesztett verbális “mutatvánnyal”, amely a Corporate Social Responsibility nevet viseli. Ez arra utal, hogy a világ legnagyobb tőke-struktúrái tudatos globális stratégiával próbálják a tőke ökológiai és szociális érzékenységét fenntartani, sőt erősíteni. Lételméleti értelemben teljes képtelenségről van szó, hiszen a tőke mondhatni per definitionem “mértéktelen” ezért a felelősség, amely döntően éppen a mérték felismerésének, és becsületes képviseletének az eszköze, eleve fel sem merülhet ebben a kontextusban. A Fidesz tehát 1988-as születésétől az 1996-os “újjászületéséig” a szociábilitás törésvonala mentén a legszélsőségesebb parlamenti pártnak számított.

Nagyjából hasonló volt a helyzet a nemzeti jelzővel illethető törésvonallal kapcsolatban is. Már az 1990-es választási kampányban is, de azt követően a Parlamentben különösen, a nemzeti narratíva legkíméletlenebb ellenfeleinek bizonyultak. Mind a nemzeti szimbolumok helyreállítására irányuló, még oly óvatos, kormányzati törekvéseket is a leghevesebb ellenállással fogadták. Szinte mindenben a “Hothy-fasizmus” újjáéledését gyanították, és egyes képviselőik szinte perverz kegyetlenséggel gúnyolták ki és alázták meg azokat a törekvéseket és ezek képviselőit, amelyek a nemzeti önazonosság történelmileg szétroncsolt szerkezetét szerették volna helyreállítani. Ennek a korszaknak az élő lenyomatát őrzi máig is a Magyar Narancs című folyóírat, amellyel összevetve a “mindenkori” Fideszt viszonylag pontosan lemérhetjük annak az útnak a hosszát, pontosabban talán az átalakulás mélységét, amelyen keresztül mentek.

Ahogy azt már részletesen leírtuk 1996-tól az 1998-as kormányra kerülésig jelentős változásokon ment át a Fidesz. Hogy ezek a változások mennyiben voltak “taktikai” természetűek, vagyis mennyiben szolgálták kizárólag a jobboldal (népi, nemzeti, keresztény, konzervatív) oldal teljes “elfoglalását” , kisajátítását, és a végleges dominancia megszerzését, ezt pontosan soha sem fogjuk meg tudni. Mint az előzőekből láttuk, számos megrendítő erejű példáját láttuk mind a szociábilitás, mind a nemzeti törekvések valóságos megjelenésének. (Csak emlékeztetőül, a liberális egészségbiztosítási belső támadás meghiusítása 1999-ben, vagy a magánnyugdíj rendszer majdnem sikeres felszámolási kísérlete 2001-ben, vagy a státusztörvény elfogadtatása a nemzeti dimenzióban, mind, mind azt jelzik, hogy a kezdetben talán valóban inkább taktikai fordulat egyre elmélyültebben nemzeti és szocális irányba forduló stratégiában öltött testet.) Ám a bizonytalanságot mégis csak fenntartotta például, hogy ugyanakkor a kulcsfontosságú energia-szektorban szinte minden olyan liberalizációs-deregulációs lépést végig vittek, amelyeket nem is feltétlenül követelt volna meg a birodalom.

Bár ezt majd a további fejezetben fejtjük ki részletesen, de hasonló bizonytalanság övezi a 2010-es győzelem óta folytatott politikai stratégiájukat is. Szinte minden fontos társadalmi-gazdasági, illetve politikai és kultúrális döntésüknél újabb és újabb ellentmondásokra bukkanhatunk. Miközben a szinte páriaként vegetáló kis és középvállalkozásokat komplex módon támogató Széchenyi terv újjáélesztése nagy szociális tett, az egykulcsos adó beveztése azonban még az SZDSZ doktriner ortodoxai számára is (kellemes!) meglepetés lehet. Hasonlóan ellentmondásos lépések kísérték a nemzeti kérdéskör döntésekben, intézkedésekben való megjelenítését is.

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a nagypárttá, sőt 2010 óta extra-nagy párttá váló Fidesz, noha fő vonalakat tekintve igyekszik követni a szociális és nemzeti jelzővel illethető stratégiát, ám ezt úgy igyekszik tenni, hogy közben a birodalom és a birodalmi kollaboránsok érdekeit is messzemenően kielégíti.

Az MSZP valójában a rendszerváltás rendszerének legkülönösebb eleme. Az a három “ős-párt”, amelynek bonyolult nagy-koalíciója kezdettől meghatározza, valójában olyan súlyos belső feszültségeket termelt az elmúlt több, mint két évtized folyamán, amelynek már régen szét kellett volna roncsolnia az egész konglomerátumot. Ám nemcsak, hogy ez nem következett be, hanem az MSZP, túlélve a 2010-es választás sokkját, ma újra erősödni látszik. Amikor megpróbáljuk leírni a Magyar Szocialista Pártnak a nemzeti és a szociális törésvonalak mentén kialakuló sajátos mintázatát, egyúttal erre a meghökkentő vitalitásra is megpróbálunk választ keresni. A három ős-párt a következő: a kezdetben Pozsgay Imre által fémjelzett baloldali nép-nemzet pártja, ezzel szemben áll az MSZP-betelepített SZDSZ “belső pártja”, és végül “középen” az a kádári párt-társadalmak törmelék-kupacából létrejött pragmatikus alakzat, amelynek alapvető törekvése az uralmi rendszer kollaboráns üzemeltetése. A nép-nemzeti baloldali párt MSZP-je értelemszerűen az, a politizációs képlet, amely leginkább törekedett arra, hogy mind a szociális, mind a nemzeti törésvonal mentén nemzeti-szociális irányú stratégiát építsen. Azonban amint azt az előző fejezetekben láttuk, vezető képviselőit többnyire háttérbe szorították, korrumpálták, így, bár az MSZP potenciális tömegbázisában még mindíg jelentős szerepet játszhatna, ám aligha lesz valaha is képes önálló politikai alternatívát jelenteni. Szili Katalin, aki valószínűleg a legismertebb és legnépszerűbb képviselője ennek a belső pártnak, láthatólag kisodródóban van a politizációs térből, noha a 2005-ös köztársasági elnök választás idején látszólag közel állt ahhoz, hogy győzelmet arat. Ráadásul a 2010-es választásokon a nép-nemzeti MSZP bázis jelentős része, helyesen ismerve fel a választások valóságos tétjét, a Fideszre szavazott, elősegítve annak példátlan történelmi győzelmét. A MSZP-be telepített “belső SZDSZ” szintén értelemszerűen anti-szociális és nemzet-ellenes, és legfőbb feladatának kezdettől fogva a birodalmi kollaboráció és kifosztás stratégiájának üzemeltetését tekintette. Valamennyi “reform-kísérlet”, a Bokros csomagtól, Gyurcsány Ferencen át a Bajnai kormány intézkedéseiig, ennek a belső pártnak a tevékenységére épült. Az MSZP oligarchikus szerveződésének tragikomikus megnyílvánulása, hogy a 2010-es választásokon elszenvedett megsemmisítő erejű vereség igazi tartalma az volt, hogy a magyar választók az SZDSZ-szel együtt az MSZP-be telepített SZDSZ-es belső pártot is meg kívánták semmisíteni, ám a maradék parlamenti frakció döntő többsége éppen a ebből a belső pártból került ki. A párt oligarchikus szerveződése mindmáig sikeresen akadályozza meg ezzel az alap-dilemmával való szembenézést. És ennek az oligarchikus szerveződésnek a legfőbb hordozó-eleme éppen a pártban lévő harmadik alakzat, vagyis a kádárista pragmatikus középpárt. Ez az alakzat fő feladatának tehát kezdettől fogva azt tekintette, hogy felajánlja uralom-technikai szolgáltatásait a globális birodalomnak, és az ezt képviselő lokális helytartónak, az SZDSZ-nek. Az 1994-es hatalmas MSZP győzelem döntően annak köszönhető, hogy a kialakuló kapitalizmus brutalitásától megrettent választói tömegekkel sikeresen hitették el, hogy a szociálisan érzékeny MSZP képes lesz “emberarcúvá” tenni ezt a perifériás lumpen-kapitalizmust. S bár a Bokros csomag eloszlatta ezeket az illúziókat, de ez a pragmatikus belsőpárt olyan sikeresen volt képes ennek az eredeti illúziónak újabb és újabb alakváltozatait létrehozni, hogy az MSZP 1998-ban elveszítette ugyan a választást, de továbbra is nagypárt maradt, és erre az illúzióra épült a 2002-es és 2006-os győzelem is. És ez az illúzió omlott össze, a jelek szerint végleg, a 2010-es választásokon. Az MSZP jövője tehát döntően éppen attól függ, hogy az uralmi csoportjai közt zajló belső diskurzus képes lesz-e feldolgozni ezt az alap-dilemmát. A dilemma kezelése alapján további hosszú távú stratégiáját nagyjából az alábbi  két elképzelésre építheti. Az egyik szerint a Fideszt előbb vagy utóbb úgyis felőrli az a satuhelyzet, hogy egyszerre kellene a birodalom és a választó polgárok egymást kizáró várakozásait teljesíteni, és akkor szociális demagógiával visszajöhet az szdsz-esített MSZP újra birodalmi kollaboránsnak. A másik bonyolultabb, kockázatosabb és bizonytalanabb forgatókönyv, hogy az MSZP megpróbál végleg a vesztesek összefogására elméleti és gyakorlati értelemben egyaránt globalitás-kritikára épülő új baloldali párt. Ma még aligha megjósolható a két alternatíva küzdelme.

 

 

   Folytatjuk...
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap