Rendszerváltás kérdőjelekkel 20/23

Bogár László, h, 02/11/2013 - 00:11

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

11. Bal, jobb bal, törésvonalak

A rendszerváltás meghatározó pártjai, vagyis az MDF, az MSZP és a Fidesz az elmúlt húsz év különböző választásai során legalább egyszer elérték a 30%-os szintet, így történelmileg a “nagypártok” közé sorolhatók. Az SZDSZ ugyan soha nem érte el ezt az arányt, de mivel 1990-ben megközelítette azt, másrészt ez az alakzat a parlamenti arányánál mindig nagyobb befolyással rendelkezett, az SZDSZ-t is ebbe a csoportba soroljuk. Ám amire a figyelmünket összpontosítjuk, az, az a különös tény, hogy e nagy pártok az elmúlt húsz év során hatalmas „méretbeli” ingadozásokon mentek át. Azt még valahogy meg lehetne érteni, hogy egy nagy parlamenti párt, mondjuk, 25% és 50% között mozog, de az már elég nehezen felfogható, ha az ingadozás a 70% és 0,7% közötti sávban zajlik. Az itt vizsgált pártok mindegyike ugyanis minimum 5-10-szeres méretbeli tartományban mozgott az elmúlt 20 év során. Az MSZP esetében több mint ötszörös a különbség, a Fidesz esetében 13-szoros, az MDF-nél 19-szeres, az SZDSZ esetében pedig 30-szoros különbséget regisztrálhatunk.

A dolog azért különös, mert ezek a pártok bevallott identitásuk lényegét illetően nem nagyon változtak, a magyar választó alapvető érték-orientációja is többé-kevésbé változatlan maradt az elmúlt két évtized során. Kicsit élére állítva tehát a kérdést, több mint talányosnak mondható, hogy a pártok is, és az őket választók is nagyjából ugyanazok maradtak, ám „ugyanazok ugyanazt” 5-10-szeres, vagy akár annál is nagyobb különbségekkel jutalmazták, vagy büntették. Ennek a talánynak a megértése azért fontos, mert felhívja a figyelmet arra, hogy a választópolgárok választásokon mutatott akarat-nyilvánítása legfinomabban szólva is elég labilis, és ennek további fennmaradása az előttünk álló módfelett kalandosnak ígérkező évtized során rendkívül veszélyes következményekkel járhat. Ráadásul a kiegyensúlyozatlanság inkább növekedni látszik, hisz a Fidesz eddig elképzelhetetlen dimenziójú győzelmet aratott, a rendszerváltás két “alapítótagja”, az MDF és az SZDSZ lényegében megsemmisültek, és ami eddig szintén elképzelhetetlennek látszott két olyan politikai alakzat is bekerült a parlamentbe, amelyek nyíltan szembe mennek a fennálló rendszerrel.

E labilitás alapvető forrása az, hogy a rejtett vélemény-hatalmak által manipulált közbeszéd,eddig legalább is teljesen alkalmatlan, volt arra, hogy keretei között elbeszélhető legyen a rendszerváltás valóságos tartalma, és a politikai pártok valóságos törekvéseinek lényege. A most megbukó rendszer hamis díszletei azonban lassan szétomlanak, és egyre világosabban kibontakozik annak a globális „zsinór-padlásnak” a szerkezete, ahonnan a rendszerváltás politikus bábúit, és persze választópolgár bábúit mozgatták/mozgatják. E rendszer főszereplője minden kétséget kizáróan az SZDSZ volt (van és lesz…?) A rendszerváltás hamis, hazug és pusztító rendszere főként az ő művük, a másik három párt inkább csak a kollaboráns statisztaszerepet vállalta. A magyar társadalomra Trianon óta mért legsúlyosabb csapást éppen az jelentette, hogy a végzetesen „megvezetett” szavazópolgár 1990-ben azzal „ünnepelte szabadságát”, hogy kevés híján legerősebb párttá tette az őt kifosztó globális „új birodalom” lokális ügynökhálózatát, az SZDSZ-t. (Ez kb. annyira volt logikus, mintha 1945-ben közvetlenül szovjet tábornokokat választottak volna az akkor még valóban titkos, demokratikus választásokon a magyar parlamentbe.) Ezt most kétségtelenül korrigálni próbálta a magyar választó azzal, hogy „nullára” írta az SZDSZ-t. Az MDF-re és az MSZP-re mért csapás fő célpontja e két alakulatban is a bennük megbúvó (bár ennek ellenére elég jól kivehető) SZDSZ-es „belső párt”. Az MDF megsemmisülése, és az MSZP 1990-es „kis-középpárti” szintre való visszasüllyedése is a bennük lévő SZDSZ-nek szól tehát. Ami egyúttal üzenet is! Üzenet az MDF és MSZP maradékának, hogy újra felépülésük kizárólag a következetes SZDSZ-telenítésre alapozódhat. És persze „üzenet a győzőknek” is! Üzenet, hogy győzhettek akármilyen arányban, a választók elemi dühe őket is drámai gyorsasággal és brutalitással törli el, ha eltűrik, hogy a világot uraló „globalo-SZDSZ” új lokális osztaga a jövőben bennük épüljön fel. Az előttünk álló idők nagy kérdése, hogy e fontos üzenet pontosan célba ér majd.

A rendszerváltás rendszere hamis előfeltevéseinek, és még hamisabb önképének következményei most halmazati büntetésként hullnak vissza a berendezkedés uralmi oligarchiájára. A hamis elbeszélési mód egyik sarokköve mind máig az volt, hogy a politikai rendszer fő törésvonalai a jobb és a baloldal között vannak. Ebbe a hamis értelmezési keretbe azonban egyáltalán nem illeszthetők bele sem a baloldalon, sem a jobboldalon belül fellépő ellentétek és konfliktusok, az pedig még kevésbé, hogy esetenként nem is lényegtelen kérdésekben a látszólag feloldhatatlan ellentétben lévő jobb és baloldal különböző áramlatai között nagyon is egységes állásfoglalások jöttek létre. Az uralkodó politológia paradigmája tehát megrendülni látszik, és semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy az előttünk álló módfelett kalandosnak ígérkező hónapok, sőt évek drámai történései tökéletesen megmagyarázhatatlanok lesznek ezzel a megközelítési móddal.

Amit először kell rögzítenünk az a már többször említett tény, hogy egy olyan folyamatosan birodalmi függések közepette élő közösség, mint amilyen a magyar nemzet, az idők során eleve torzult karakterűvé válik. Ezért adhatta Bibó István híres (e könyvben is többször idézett) dolgozatának az „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” címet. A rejtett társadalom lélektani mechanizmusok lényege, ahogyan azt már leírtuk, hogy az ilyen patologikus szerkezetű konstrukcióban a hazugság és a félelem egymást erősítő öngerjesztő örvényléssé alakul át. Mivel a birodalmi függés ténye abszolút tabu, a mindenre rátelepedő hazugság félelmet szül, a félelem pedig újabb hazugságokat gerjeszt. Ez az egyre súlyosabb deformáció, illetve az ezt generáló alapszerkezet idővel az egész politika-szerveződési rendszert átalakítja. Az igazi törésvonalak, bár mélyen elrejtve, de nem a hagyományos bal és jobboldal között húzódnak többé, hanem a birodalmi függéshez való viszony polarizációs ereje válik a meghatározó tényezővé. Az egyik oldalon állnak mindazok, akik számára az adott „lokalitás” legalább relatív integritásának megőrzése a döntő, míg a másik oldalon állók számára a birodalom „jóindulatának” mindenáron való megtartása, sőt „bővített újratermelése” számít alapvetőnek. Vagyis a fő politikai törésvonal kikerülhetetlenül a „nemzeti” és a “birodalmi-kollaboráns” között húzódik. A magyar történelemben ez a „szuper-kuruc”, és az „ultra-labanc” létkaraktereinek kettős polaritásában érhető tetten. Az egyik azt mondja, hogy akár az életünk árán is, de kivívjuk a teljes szabadságunkat, mert csak ez lehet a létezésünk feltétele. Míg a másik azt mondja, hogy, ha belepusztulunk, akkor is teljesítenünk kell a birodalom minden kívánságát, mert csak ez lehet a létezésünk feltétele. A tény, hogy Magyarország még létezik, azt látszik bizonyítani, hogy “az uralkodó társadalmi valóság” valahol a kétféle törekvés közötti térben húzódott, ám a rendszerváltás rendszerének politikai elitjei végzetes önfeladással a kollaborációs szélsőség felé mozdították a politizációs szerkezetet. Az SZDSZ pusztulása és az MSZP összeomlása tehát nem a „baloldal” veresége, hanem a kollaboráns stratégia csődje. A magyar társadalom a birodalmi kifosztás nyomán a terhelhetőség végső fiziológiai határaira jutott. Így a fenti két párt ma már nem tudja teljesíteni a birodalom két alapvető parancsát, a kifosztó szivattyúk működtetését, és az alávetett bennszülöttek féken tartását, vagyis bukásuk nemcsak a magyar társadalom szempontjából, hanem a birodalom szemszögéből is racionálisnak mondható.

A Jobbik minden előrejelzést meghaladó előretörése pedig nem egyéb, mint immun-reakció. A XX. század egész története főként éppen arról szól, hogy a liberalizmus gáttalan és pusztító áradása olyan veszélyesen roncsolja szét a társadalmak szocio-kulturális szöveteit, hogy az így mesterségesen késleltetett immun-válasz brutalitása minden elképzelést felül múlhat. A rendszerváltás rendszerének berendezkedését alapvetően meghatározó szélsőséges liberális birodalmi kollaboránsok tehát kizárólag önmagukat okolhatják a mostani immun-reakciók „érdességéért”. Ha nem segítették volna a magyar társadalom anyagi és szimbolikus kifosztását ilyen cinikus gátlástalansággal, és nem tiltották volna be az elemi szintű diskurzust a valóságos történésekről, akkor talán mindez nem következett volna be. A globális véleményhatalmi erőszak gépezeteként működő liberális médiumok értelmezési terrorja által a hamis tematizáció ketrecébe zárt nemzeti társadalom most elemi erővel próbál kitörni megalázó helyzetéből, és ehhez minden „keze ügyébe kerülő” szerveződést igyekszik felhasználni. A hetvenes évek szlogenjével élve nyersen kérdeznek vissza a liberális elitek fanyalgását és megdöbbenését látva, „Na mi van, nem tetszik a rendszer?! Nekünk sem! Tetszettek volna más milyet csinálni!” Hiszen éppen az SZDSZ vezető reprezentánsai voltak azok, akik még a közelmúltban is többször azzal kérkedtek, hogy most ugyan bukásra állnak, de akkor is büszkék arra, hogy a “rendszerváltás rendszere” az SZDSZ forgatókönyvei alapján épült fel. És ebben az a tragikomikus, hogy a magyar nép számára ez egy nemzetelleni bűntetteket vizsgáló bizottságban tett beismerő vallomásnak minősül, és éppen ezért semmisítette meg teljesen az SZDSZ-t, szinte teljesen az MDF-t, és minősítette le megalázó szintre az MSZP-t. Ez utóbbi belső oligarchiái persze tökéletesen képtelenek a helyzet megértésére, nem tudják, akarják, merik fefogni, hogy az MSZP “belső pártjaként” működő SZDSZ-t semmisítette meg a választó, mert ehhez képest az MSZP parlamenti frakciójának döntő többsége éppen ebből a választó által “megsemmisített” belső SZDSZ-ből kerül ki.

A 2010-es választások tétje minden túlzás nélkül történelmi jelentőségű volt. E tét döntő fontosságát az adta, hogy a magyar választók minél pontosabb képet alkossanak a kihívás valóságos természetéről. Arról, hogy hol vannak a valóságos törésvonalak, és, hogy gigantikus erejű véleményhatalmak hogyan próbálják ezek helyére azokat a hamis törésvonalakat a nép „látómezejére vetíteni”, amelyek mentén a magyar társadalom egyaránt kifosztott többsége régóta egymást pusztítja, megnyomorítói legnagyobb örömére.

Legyen intő metafora számunkra, hogy a hihetetlen pénzekbe kerülő harci repülőgépek legértékesebb része ma már nem az aviatika fémszerkezete, hanem az elektronika, és ezen belül is az a konstrukció, amelyet a köznyelv „ellenség-barát” felismerő rendszernek nevez. Minden olyan emberi közösség az azonnali életveszély állapotába kerül, amely elveszti ezt a képességét, felszabadítójaként üdvözli az őt elpusztítani törekvőket, és idegesítő izgága bajkeverőknek véli azokat, akik éppen segíteni szeretnének rajta. Ahogyan egy megrendítő erejű kurucnóta egyik sora mondja „Vezetessed magadat szembekötve, vakon, elfajult testvéridtől csinált ál-utakon”. Ezek a háromszáz évvel ezelőtt született mondatok arról tanúskodnak, hogy az alapkérdés többszáz éve ugyanaz, és ezt elődeink is tudták már.

A rendszerváltás rendszere, vagy legalább is e rendszer első 1990 és 2010 között fennállt berendezkedése most azért omlik össze, mert a kiderülni látszik, hogy e rendszer hamis törésvonalak mentén uszította egymásra az összetartozókat és kényszerített (kényszerít ma is) hamis összetartozásra össze nem tartozókat.

A hamis látszatok lényege tehát, az, az 1989 óta „evidenciaként” feltűntett összefüggés, hogy természetesen a legmélyebb törésvonal a jobb és baloldal között húzódik. Ma már drámai módon tör a felszínre a felismerés, hogy ez a hamis értelmezési keret teljesen alkalmatlan a mai politikai tagoltság elbeszélésére. De akkor hol kellene keresnünk a valós törésvonalakat?

Az elmúlt évszázad politikai folyamataiból egyre inkább az látszik kiderülni, hogy a politikai rendszerek valóságos tagoltságát két döntő fontosságú társadalomszerveződési dimenzió sajátos kombinációja jelenti. Ez a két dimenzió a “nemzeti” illetve a “szociális” jelzőkkel írható le. Egy politikai alakzatot döntően az minősít, hogy milyen választ ad a nemzet, mint alapvető emberi szerveződési elv, illetve a szociális dimenzióban felmerülő alapkérdésre, hogy az egyén és verseny, vagy inkább a közösség és együttműködés domináns értékeire kíván-e inkább építkezni. A nemzet ugyanis az elmúlt évszázadok során szisztematikusan lepusztított hagyományos, szakrális keretet jelenti minden emberi közösség számára. A “szociális”, amelyet ma már pontosabb volna “öko-szocio-kultúrálisnak” mondani viszont egy sajátos kényszerekből született történelmi pótlék. Azért alakult ki, mert a deszakralizációs modernizáció kapitalizmusa olyan brutálisan roncsolta/roncsolja szét a külső (ökológia) és a belső (szocio-kultúrális) természetetet, hogy szociális érzékenység és környeztudatosság nélkül az egész emberi társadalom szétesne. A rendszerváltás politikai pártjai nagyjából annak a négy alapkombinációnak a különböző variánsai, amit az alábbi modell szerint írhatunk le. Az egyetlen igazi „szélsőség” párt eszerint az SZDSZ, amely a nemzet és a szociális érzékenység alapkérdéseire egyaránt negatív, tökéletesen elutasító választ ad, mondhatni a szélsőséges nemzetellenesség és anti-szociabilitás keveréke. A környezeti, esélyegyenlőségi és szegénypárti megnyilvánulásai hamis és szemfényvesztő kompenzációs kísérletek csupán.

Az összes többi pártban is jelen van ugyan ez a tendencia is, de többnyire rejtett formában. Igaz valamennyi pártban, mint említettem az SZDSZ kivételével, jelen van ennek az inverze is, amelyet a nemzeti elkötelezettség és a szociális érzékenység tudatos együttes vállalása jelent. Persze az SZDSZ, mint a birodalmi függés belső intézményesülése, kezdettől igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy ez a törésvonal ne legyen felismerhető. Militáns, brutális antikommunizmusával így két legyet ütött egy csapásra. Rögzítette a jobb és baloldal közötti hamis törésvonalat, és önmagát, mint a „jó (jobbik?!) oldal” legfőbb képviselőjét mutatta fel.  A többi pártban felépülő „belső SZDSZ”-ek pedig igyekeztek ezt a hamis szerkezetet végleg rögzíteni. A nemzeti elkötelezettség és szociális érzékenység egységes kombinációja azonban nem csupán az SZDSZ kezdettől érvényesülő vélemény-terrorja miatt nem tudott felépülni. Viszonylagos gyengeségének másik oka az, hogy, a helyzetet tovább bonyolítandó, létrejött a nemzeti és szociális elem két másik kombinációja is. Az egyik ugyan mély szociális érzékenységet képvisel, de gyanakvó és elutasító mindennel és mindenkivel szemben, ami, és aki a „nemzetit” jelenítené meg, ez számukra gyanús, ásatag, veszélyes és fenyegető. A szociabilitás eredményes érvényesítését az uralkodó elitek globalizációjával szemben az alávetettek globális összefogásának meglehetősen bizonytalan körvonalú és inkoherens eszmerendszerével próbálnák elérni. Ezek olyan magukat baloldalinak való csoportok, amelyek bár intellektuálisan komoly erőt képviselnek, de politikailag többnyire súlytalanok. A másik kombinációt azok jelenítik meg, akik ugyan nagyon is hajlanának a nemzet hangsúlyos képviseletére, de törekvéseik társadalom-szerveződési lényege nagyon is anti-szociális. Ezek többnyire olyan, esetenként komoly tőke-erőt képviselő hazai vállalkozói csoportok, amelyeknek elemi stratégiai érdekük ugyan a globalitással szemben fellépni képes erős nemzetállam megteremtése, de határozottan elleneznék az állam szociális szerepének kiterjesztését, sőt ezen a téren inkább az ultra liberális „reformerekkel” kötnének szövetséget.

A szélsőséges SZDSZ kivételével tehát valamennyi párt a „nemzeti” és „szociális” itt vázolt négy alapvető kombinációjának sajátos keveréke. És mivel mindennek a nyílt elbeszélését a liberális vélemény-hatalmi diktatúra sikeresen akadályozta meg, így az azonosságuk felismerésére és nyílt képviseletére képtelen törekvések kusza halmaza egyre kaotikusabb helyzetet teremt. A választások után felálló új kormányra és az általa felépítendő új berendezkedésre, annak uralmi elitjeire vár az, az elképesztően nehéz, veszélyes és bonyolult feladat, hogy az itt vázolt valóságos törésvonalakat végre láthatóvá tegye. Ez tehát az előttünk álló idők igazi tétje.

Ha valóságos törésvonalak mentén zajló politikai polarizálódásról akarunk képet alkotni a parlamenti pártokat illetően, akkor célszerű először is azt a két pártot alaposabban szemügyre venni, amelyek nemcsak, hogy nem voltak eddig parlamenti pártok, de az előző választások idején szinte még egyáltalán nem is léteztek. Bejutásuk ugyanis önmagában is jelzi a politikai rendszer, sőt az egész politizációs tér mélyszerkezetének a tektonikus erejű változásait. A Lehet Más a Politika az egyik, a Jobbik a másik. Ez az utóbbi ugyan 2006-ban már létező párt volt, de a parlamenti párttá válása teljesen irreálisnak látszott, az LMP azonban még valószínűleg koncepcióként sem fogalmazódott meg. Az a tény, hogy a választásokon végleg megsemmisült a rendszerváltás rendszerének két meghatározó pártja, az MDF és az SZDSZ, és “helyükre” két olyan párt került, amely, bár eltérő módon, de élesen szembe fordul az eddig követett berendezkedéssel, azt jelzi, hogy valóban átfogó változásokon megy át a magyar politikai rendszer egésze. Lássuk, hogy hogyan is értelmezhetők ezek a változások!

 

 

 

 

   Folytatjuk...
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap