Rendszerváltás kérdőjelekkel 1.

Bogár László, szo, 09/08/2012 - 07:19

 

 

 

 

De mi is az a „szocializmus”?

Mielőtt bele fognánk a magyar rendszerváltás részletes kifejtésébe, a közvetlen történeti előzmények rövid összefoglalása mindenképpen indokoltnak és szükségesnek látszik. Ennek a rövid összefoglalónak a főszereplője az a jelenséghalmaz, amely magát bolsevizmusnak, kommunizmusnak, szocializmusnak nevezte. Hogy pontosan mi volt, az még hosszú ideig marad vita tárgya, ám be kell látnunk, ha a „szocializmusból a kapitalizmusba” történő „rendszerváltás” elemzését akarjuk végbevinni, ez a kis kitérő elengedhetetlennek látszik.

A XX. század első évtizedeire végleg lezárult az első szakasza annak a folyamatnak, amely a XVI. századtól kezdve a westernitás civilizációjának létroncsoló expanziójával jellemezhető. E szakasz során a Nyugat fizikailag is teljesen birtokába vette a rajta kívül fekvő „maradék” világ öko-szociokulturális terét. A gigantikus méretű új erőforrások és az „anyagcsere végtermékektől” való könnyű megszabadulás lehetősége hatalmas esélyt adott az Occidens vezető hatalmainak arra, hogy sokkal harmonikusabban rendezzék be saját belső tereiket, és ez – a létkorrumpálás új módszereinek alkalmazásával összekötve – végleg elhárította a westernitás uralmi szerkezete elleni állandó erőszakos lázadás, a permanens polgárháború veszélyét a Nyugat centrumában.

Ezzel párhuzamosan végbement egy másik – eltérő irányokba mutató – folyamat is. E folyamat egyik elemét az jelentette, hogy a Nyugat hatalmi rendszerén belül kiéleződött a rivalizálás a centrum országai között a dominanciáért. Súlyosbította ezt a konfliktust az a régóta lappangó feszültség, ami a világ „maradék” tereinek felosztása terén az atlanti hatalmak és Európa kontinentális hatalmai között kialakult. A másik elemét pedig az jelentette, hogy ugrásszerűen radikalizálódott a helyzet a Nyugat szocietális terével közvetlenül érintkező kelet-európai perifériákon. Ennek fő ontoszociális oka az volt, hogy ezek a társadalmak sokkal átfogóbb darabjait őrizték meg a lassan pusztuló-erodáló tradicionalitásnak. S mivel uralkodó elitjeiknek a világtérben zajló gyarmatosítási folyamatba való részvételre semmi esélyük nem volt, így csak a minden elképzelhetőnél brutálisabb „belső gyarmatosítással” kísérelhették meg létmódjuknak a Nyugat elitjeinek létmódjához való igazítását.

Egészen különös helyet foglalt el ebben a világhatalmi szerkezetben az orosz birodalom. Mint a „Harmadik Róma” címre aspiráló ortodox civilizáció központi impériuma, egyszerre próbált felsőbbrendűnek is mutatkozni, mint a Nyugat, de újra és újra nekirugaszkodott a western modernizáció eszközével való világhatalommá válás kísérleteinek is. Eközben roppant kiterjedésű és természeti gazdagságú földrajzi terében a belső gyarmatosítás egész hierarchikus rendszerét hozta létre. A XX. század második évtizedére világossá vált, hogy a birodalom hagyományos uralmi rendszere nem képes többé egyensúlyban tartani az iszonyú feszültségek tömegétől szenvedő hatalmas országot, a változás tehát elkerülhetetlen.

A Nyugat formálódni kezdő globális birodalma számára igen komoly kihívást jelentett, hogy egyszerre váltak rendkívül kiélezetté a belső küzdelmek vezető hatalmai között a dominanciáért, és ugyanekkor kulmináltak az orosz birodalom évszázada megoldatlan belső feszültségei is. A Nyugat olyan stratégiai megoldást keresett, amely ennek a közvetlen földrajzi szomszédságában lévő roppant méretű szocietális tér átalakulása kockázatát és „árát” nem terhelné rá, sőt lehetőség szerint mintegy „előemésztené” ezt a hatalmas testet. Azokra az időkre, amelyekben az Occidens már rendelkezik azokkal a szocio-technikai és technológiai feltételekkel, amelyek egy, az övétől teljesen elütő, ökológiai és szocietális univerzumban is lehetővé teszik e tér értékeinek „rendeltetésszerű” kiszivattyúzását.           

Az orosz uralmi elit értelmiségi csoportjainak jelentős része számára egyre brutálisabb kihívást jelentettek a megoldatlan civilizatorikus dimenziójú problémák veszélyesen egymásra csúszó tektonikai rétegei. Mentális és spirituális belső egyensúlyuk fenntartása érdekében mindennél fontosabbnak látszott egy omnipotens és dinamikus narratíva megtalálása. Nos, Lenin és a nyers radikalizmusával sokszor még őt is felülmúló Lev Davidovics Bronstein, aki az illegalitásban a Trockij nevet vette fel, éppen ezt kínálta, amikor a marxi elmélet militáns tartalmait felerősítve új narratívával, drasztikus forradalmi erőszakot, átfogó polgárháborút hirdettek.

E polgárháború deklarált végcélja ugyan a „munkásosztály felszabadítása” volt, ám a felkészülési fázis radikális teoretikus szómágiája valójában végig homályban hagyta e „felszabadítás” mibenlétét. Stratégiájuk lényege egyfajta kettős forradalom végrehajtása volt. Fogalomkészletükkel élve, a történelmileg elmaradt „polgári forradalmat”, majd ezt követően radikális „proletárforradalmat” kell végrehajtani. Később, amikor világossá vált, hogy az így ez utóbbit történelmileg először végrehajtó Oroszország aligha tarthatja fenn egyedül önmagát, a harmadik feladattá a „világforradalom” kezdeményezése vált.

A világháború gyakorlatilag teljesen szétveri a birodalom egész uralmi szerkezetét, így az eredetmítosz grandiózus hőstetteként felmagasztalt „forradalom” 1917 októberében, valójában egy jelentéktelen és gyakorlatilag semmilyen ellenállásba nem ütköző puccs volt csupán. Az ezt követő polgárháború három éves lidércnyomása arról tanúskodik, hogy a belső és a külső hatalmi tér egymással versengő, sőt egymást kioltó narratívák egész sorát vonultatja fel, és a rivalizáló aktorok egyikének sincs akár csak hozzávetőlegesen pontos ontoszociális képe sem a lehetséges jövőstratégiákról. A döntést egyszerűen a nagyobb „élőerőt” és szervezettséget mutató katonai potenciál dönti el, és ez az előbb már említett Trockij kezében összpontosul. A bolsevik diktatúra tehát katonailag legyőzi minden ellenlábasát, és képes a karhatalmi értelemben vett „rend” megszervezésére és fenntartására.

Az anyagi és szimbolikus értelemben vett nyomorúság azonban minden elképzelhető mértéket felülmúl, és így közvetlenül a polgárháború után az új hatalom a gazdasági térbe, ha kontrollált formában is, de kénytelen visszaengedni a western modernizáció kapitalizmusának azt a konfúz kelet-európaias változatát, ami Oroszországban már 1917 előtt is létezett. S ami ezután következik – nagyjából hét-nyolc éven át –, az egy példátlanul érdekes és tanulságos ontoszociális „laboratórium”. Az egymással vetélkedő politikai, gazdasági és ideológiai elitcsoportok mind a teoretikus térben, mind a gyakorlatban lázas igyekezettel próbálják megszerezni a dominanciát. Noha a történetírás megpróbálja az egyes ontoszociális stratégiákat egyes nagy erejű reprezentánsokhoz kötni, a tisztánlátás ezen a téren meglehetősen reménytelen. Olyan konfúz módon keverednek ugyanis egymással a teoretikus áramlatok, a politikai-hatalmi szembenállások és a személyes uralmi ambíciókon nyugvó konfliktusok, hogy csak nagyon óvatosan és hipotetikusan lehet véleményt mondani arról, hogy „ki kicsoda?” ebben a máig is áttekinthetetlen játszmában. Az új birodalom történetét még most, bukása után két évtizeddel is számos bizonytalanság övezi. Ami biztos, az csupán annyi, hogy 1928 körül a politikailag és ideológiailag valamennyi ellenfelét legyőzni képes Joszip Visszárionovics Dzsugasvili, alias Sztálin, megszerzi a teljhatalmat. Ez egyben megnyitja számára annak a lehetőségét is, hogy az ellenségeit ne csak verbálisan semmisítse meg, hanem a fizikai valóságban is.

Ha a lezajló viták lényegét kívánjuk megragadni, nagyjából a következőkről volt szó. Viszonylag hamar kiderült, hogy a világforradalom kirobbantásának vajmi kevés esélye van, és ezért tartósan be kell rendezkedni arra, hogy a Szovjetunió egyedül létezik egy számára ellenséges világban, lényegében teljes izoláltságban. A kihívás ontoszociális esszenciáját az jelentette, hogy egy anyagilag és humán viszonyait tekintve végtelenül lepusztult, premodern talapzatra, tehát kifosztott és megcsonkított tradicionalitásra épülő társadalom számára milyen jövő utak nyílnak. A kérdés megválaszolása persze jelentős mértékben attól is függött, hogy mi a „célfüggvény”. A lehetséges jövő útjai ugyanis igen erősen divergálnak aszerint, hogy a stratégiai cél az emberséges és öko-szociokulturális értelemben harmonikus berendezkedés megvalósítása-e vagy esetleg az, hogy az adott ország – bármilyen áron – a világ vezető katonai hatalma legyen és e katonai erővel hajtsa dominanciája alá a világ minél nagyobb részét. Mivel viszonylag gyorsan kiderült, hogy Sztálin rendszere retorikailag az első, ám valójában a második céltételezéssel élt, így a vita lényege az volt, hogy milyen szocietális stratégia segítheti a leghatékonyabban a katonai szuperhatalommá és ezen keresztül globális birodalommá válás folyamatát.

Bár a teoretikus platformok száma elég jelentős volt, mégis alapvetően két álláspont fogalmazódott meg. Az egyik egy lassúbb és fokozatosabb, a másik egy brutális és drasztikus felhalmozás-maximalizáció mellett kötelezte el magát. Ontológiai mélyszerkezetüket illetően azonban nem volt különbség a két elképzelés között, hiszen abban teljes volt az összhang, hogy a politikai propaganda verbális ködfüggönye mögött egy nyers politikai kapitalizmus formálódik. Egy olyan brutális modernizáció készül felhalmozás-maximalizálni, amely csupán abban különbözik western riválisától, hogy még azokat a formális hatalomgazdasági „tompító” mechanizmusokat sem alkalmazza, amelyeket legalább is a XX. század elején az már evidensnek tekintett. A sztálini rendszer tehát lényegét tekintve visszatérés volt a Nyugat legdurvább XVIII. századi nyers kapitalizmusához. Annyival volt talán még annál is brutálisabb, hogy hatalomgazdasági komplexumának kiépítéséhez és üzemeltetéséhez teljes ideológiai legitimációval alkalmazhatta a nyílt politikai terrort is.

Talán az alábbi sajátos metaforával szemléltethetnénk az eredeti western modernizációt és ezt a jobb híján „eastern” modernizációnak nevezhető kelet-európai változatát megkülönböztető összefüggéseket. A western modernizáció rejtett uralmi szerkezetében a „látható” gazdaság világa csupán a legjelentéktelenebb rétege az ontoszociális történéseknek. Az „ismeretlen főszereplők” ugyanis e réteg alatt és fölött helyezkednek el. A mélyrétegben a történelmi családüzem található, vagyis a „külső természetbe” harmonikusan beleágyazott „belső természet”, amely minden ember által létrehozható érték egyetlen lehetséges forrása. A felettes „szupertérben” a hatalomgazdaság rejtett erőszakstruktúrái húzódnak meg. A klasszikus kapitalizmus legkegyetlenebb időszakait kivéve, a berendezkedés mindig igyekezett közvetítő mezőket iktatni a két főszereplő interakciói közé. Ennek egyszerűen az volt az oka, hogy e puffer zónák nélkül a hatalomgazdaság erőszaktechnikái olyan brutálisan martak bele a családüzembe, hogy ennek következményei sokszor kezelhetetlenül súlyosnak bizonyultak.

A western modernizáció uralmi struktúrái tehát évszázados empírikus tapasztalatokon csiszolódva a piac és demokrácia tompító, moderáló intézményeit építették a két főszereplő közötti térbe. Ez máig is egyre kifinomultabb szerkezetű „mutatványos bódéként” működik, amelynek az a feladata, hogy egy sajátos virtuális világként a szimbolikus tereivel némileg fékezze a hatalomgazdaság erőszaktechnikáinak brutalitását. Hogy olyan procedúrák betartására kényszerítse rá, amelyek legalább a legsúlyosabb reprodukciós válságoktól megóvhatják a berendezkedést.

Az eastern modernizáció nagy történelmi (negatív) teljesítménye, hogy a hatalomgazdaság erőszakintézményei magukba szippantják ezt a közvetítő teret (már azt a keveset, ami ezekben a félperifériális országokban egyáltalán kiépült). A piac és demokrácia meta-intézményeivel feltöltött közvetítő mező eltüntetésével a hatalomgazdaság minden korlátozástól mentes brutalitással és közvetlenül marhat bele a családüzem értékteremtő tereibe. Hogy ez milyen iszonyatos következményekkel járhat, arra a győztes Sztálin 1929 és 1932 között véghezvitt mezőgazdasági kollektivizálási terrorakciója nyújtja a világtörténelmileg talán a legmegrendítőbb példát. A milliók éhhalálával és szinte elképzelhetetlen pusztítással járó „kollektivizálás” filozófiai értelemben olyan humánreprodukciós axiómákat sértett fel, amelyeket az elmúlt öt-hatezer év civilizációiban a szakralitás védett meg. A szétvert szakralitás és a western modernizáció „szakralitás-pótlék” gyanánt közbe iktatott puffer zónájának likvidálása így lehetetlenné tette például annak megakadályozását is, hogy a vetőmagnak való gabonát is begyűjtse a pedáns bolsevik adminisztráció.

A begyűjtött és Nyugatra vitt gabonáért cserébe megindult a katonai készülődés alapját képező nehézipar szintén iszonyú áldozatokkal járó kiépítése. A példátlanul nehéz ökológiai és klimatikus feltételek, valamint a tény, hogy a nehéziparral egy időben kellett a nagy technikai infrastrukturális rendszereket is kiépíteni, újabb szocietális terrorakció-sorozat beindítását eredményezte. A konstrukció kettős haszonnal járt. Egyébként is szükség volt a „fegyelmezésnek” az iszonyú feszültségekhez méretezett új, elrettentő erejű intézményeire, és ezt lehetett így összekötni a rabszolgaság gigantikus struktúráival. A gulag megteremtésével a fegyelmezés és az elképzelhetetlenül magas kizsákmányolási ráta együttes megvalósítására nyílt meg a lehetőség. A munkaerőállatok roppant méretű csordáinak féken tartására és karbantartására egyetlen hatalmas fegyintézetté változott az egész ontoszociális tér; az iskola, a kórház és a börtön, mint a western modernizáció nagy institúcionális találmányai, most egyetlen lidércnyomásszerű homogén masszává sűrűsödve, a profitmaximalizáló munkaerőállat-tartás megdöbbentő történelmi komplexumává lettek.

S e folyamat kellős közepén, 1931-ben, Sztálin bejelentette, hogy a Szovjetunió egyetlen évtizeden belül utoléri a Nyugat leggazdagabb országait. A bejelentés történelmi groteszkségénél csak ontológiai önleleplező ereje nagyobb. A Vezér ugyanis ezzel beismerte, hogy rendszerének nincs és nem is lehet önálló ontoszociális minősége, tehát hogy semmiképpen nem lét-alternatíva, legfeljebb egy olyan eljárásmód, amely gyorsabban és pusztítóbban éli fel a külső és belső természet készleteit. És e pusztítással a fegyverként használható javak nagyobb tömegét képes előállítani, legyenek ezek nyers, hétköznapi vagy szimbolikus fegyverek. Közvetett módon Sztálin ezzel közhírré tette globális hatalomépítési igényét is. A Nyugat hatalmi szerkezetének urai számára ezzel olyan kihívó jelent meg a színen, amely hosszú évtizedeken át képes meghatározó módon befolyásolni a világhatalmi rendszer tematizációs szerkezetét. A western modernizáció nagy történelmi zsákutcája évszázados ívű elhúzódó antagonizmusainak rendszerébe brutálisan beékelődik az eastern modernizáció kisebb, de veszélyesnek mutatkozó újabb zsákutcája. S noha végül is betölti a westernitás által neki szánt történelmi szerepet, de közben számos alkalommal mérhetetlen veszélyekkel teli helyzetbe sodorja a világot. Betölti szerepét, mert úgy tűnik fel, hogy igen hosszú időre ideológiailag teljesen hiteltelenné tett és lejáratott minden olyan kísérletet, ami a western modernizáció (és ma már globalizáció) alternatíváját keresné. Betölti szerepét, mert olyan brutalitással és olyan rövid idő alatt semmisíti meg a tradicionalitás minden elemét, amire a westernitás valószínűleg képtelen lett volna. Betölti szerepét, mert szintén elképzelhetetlen belső áldozatok árán kíméletlenül végigviszi a modernizáció stációin a birodalom társadalmát, így az ma már „fogyasztható” állapotú a győztes western globalizáció számára. És végül betölti a szerepét, mert csendben, békésen és „olcsón” múlik ki hetven év után a világból. Az „olcsóság” persze csak a westernitás uralmi struktúrái szemszögéből értendő, mert a szovjet globalizációs zsákutca „lakói” számára valószínűleg a világtörténelem legköltségesebb kísérleteként tételeződik ez a kis „kitérő”.

Sztálin számára az egyetlen, máig sem egészen beazonosítható világtörténelmi elágazási pont éppen akkor érkezik el, amikorra a Nyugatot utol kellene érni, 1940-41 során. Miután az angolszász dominanciájú western globalitás rendszerét a „Harmadik birodalom” személyében az első és egyben utolsó olyan nagy kihívás éri, amely az Occidens belső szerkezetén belüli riválistól érkezik, Sztálin válaszút elé kerül. Noha nem túl valószínű, hogy Hitler és Sztálin tartós szövetsége működőképes lett volna, és annak az esélye is viszonylag kicsi volt, hogy ez a koalíció képes lett volna-e legyőzni az angolszász Nyugat világbirodalmát, de kizártnak visszamenőleg sem tekinthetjük egyik lehetőséget sem. És ez volt talán a legdöntőbb pont, ahol a többszörös és bonyolult áttételeken keresztül, de mégis csak az Occidens történelmi kreaturájaként működő eastern modernizációs zsákutca mindenható ura „jól” döntött. Mármint a Nyugat stratégiai érdekei szempontjából…

Az a már említett brutális ontoszociális építmény, amely a „mutatványos bódé” kiiktatásával lehetővé tette, hogy a hatalomgazdaság közvetlenül ragadjon ki a családüzemből minden elképzelhető értéket, rövidtávon gyakorlatilag korlátlan lehetőségeket nyújtott a birodalom urai számára. Ez a körülmény a technológiai kutatás és fejlesztés terén hatalmas energiákat volt képes felszabadítani, és ezt egy pontba – az atomfegyver és rakétatechnika komplexumába – fókuszálni. Mindez egy-két évtizednyi távon megrendítő fölényt biztosított, de hosszabb távon végzetesnek bizonyult. Mégpedig egyrészt azért, mert iszonyú erejű vákuumot hozott létre a technostruktúra szinte minden egyéb területén, és a növekvő szerkezeti feszültségek egy idő után kezelhetetlenné váltak. Másrészt pedig azért, és ez volt a döntő, mert a birodalmi haditársadalom szemléletét egy idő után patologikusan „csőlátóvá” tette, s így a legbelső intellektuális elitek is képtelenné váltak arra, hogy meglássák azokat a rejtett ontoszociális tereket, ahol azok a pusztító dekonstrukciós fegyverek épülnek, amelyekkel végül is a Nyugat olyan elegáns könnyedséggel győzte le és fosztotta ki vetélytársát.

Igaz, nagyjából 1962-ig nem is volt teljesen egyértelmű, hogy az atomfegyverkezési verseny egy rendkívül költséges zsákutca csupán. Néhány nagyon éles helyzet az 1952-1962 közötti időszakban, és a záróakkordot jelentő kubai rakétaválság tette igazán világossá ezt a felismerést. Így, noha a 60-as évek közepéig a szovjet birodalmi előrenyomulás töretlennek tűnt fel, ma már látszik, hogy az impérium saját differenciálatlan szemlélete és rövidlátása csapdájába hullva, lényegében el is vesztette a versenyfutást. Ráadásul a Sztálin 1953-as halálát követő néhány év belső zavarai és feszültségei inkább fokozták e csapda bezárulásának esélyét. Miután az utód – Hruscsov – csak 1956-57-re tudta konszolidálni a helyzetét, s ráadásul szovjet birodalmi mércével mérve meglepően rövid ideig, hisz 1964-ben már meg is döntötték hatalmát, csak 1957-től nyílt egyáltalán elvi esély arra, hogy a sztálini hatalmi struktúra veszélyes merevségén változtatni lehessen. Hruscsovot valószínűleg azért távolította el a haditársadalmi elit, mert a konstrukciót úgy akarta módosítani, hogy óvatosan belekezdett a „mutatványos bódé” létszintjének újra berendezéséhez. Vagyis elkezdte a „piac” és „demokrácia” adott körülmények között egyáltalán értelmezhető és persze rendkívül kezdetleges tartalmaival való újrafeltöltését e régóta üresen álló térnek. A kísérlet nem pusztán szeszélyből indult el. Az ötvenes évek végén, az újjáépítési periódus végén a birodalom gazdasága az egyre nyilvánvalóbb válság jeleit mutatta. S mivel Hruscsov egyre inkább éppen a sztálini berendezkedés tagadására építette legitimitását, így sem a terror, sem a fogyasztás újabb megnyomorítását jelentő módszerek nem voltak használhatók számára. A „kiutat” így a piac és demokrácia óvatosan adagolt porciói jelentették. S mivel rövidtávon valóban mutatkoztak bizonyos pozitív következmények, a főtitkár 1961-ben meghirdette a „dognaty i peregnaty” programját, aminek lényege a „legfejlettebb tőkés országok” utolérésének és túlszárnyalásának grandiózus terve volt. Hruscsov már kicsit óvatosabb becslést adott, mint elődje, aki tíz év alatti utolérésről beszélt, és 1980-85 közé tette a „túlszárnyalás” idejét. Ám hiába volt az óvatosság, mert elképzelései körülbelül ugyanannyira voltak „reálisak”, mint Sztáliné. Hruscsov megbuktatásának bizarr pikantériáját az adja, hogy valójában csak a „nagyvezért” követte „piacosítási” elképzeléseivel. 1949 után ugyanis Sztálin nagyon komolyan elkezdett olyan tervekkel foglalkozni, amelyek az adott viszonyok között nagyjából Teng Hsziao-Ping 1978-as reformelképzeléseinek feleltek meg. Sőt az is kiderült, hogy Berija, aki néhány hónapon át joggal érezhette magát Sztálin utódjának, már lázasan dolgozott is e tervek valóra váltásán.

A 60-as évek elejének diadalittas haditársadalmi elitje azonban csak kockázatos kísérletnek látott minden olyan próbálkozást, ami a „mutatványos bódé” szintjének újra berendezését célozta meg, így eltávolította a renitens Hruscsovot. A későbbiek során már sikeresen blokkoltak minden ilyen próbálkozást, és „piac” és „demokrácia” helyett inkább a terror lassú és óvatos visszavonásával a korrupció és kriminalizálódás erőit engedték be a közvetítő terekbe. A főként ukrán és közép-ázsiai maffiák, illetve a különböző elitcsoportok mind jobban elnézett korrumpálódása azt jelentette, hogy egyre inkább ezek féllegális konfúz elegye települt a puffer zónába.

Éppen elég feszültséget jelentett a birodalmi elit számára az az egyre nyilvánvalóbb tény, hogy ugyanez nem valósítható meg az impérium nyugati peremtársadalmaiban. Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország válságai jelezték, hogy a klasszikus sztálinista párttársadalom hatalomgazdasága 1953-56 között az egész birodalomban megbukott. A közvetítő mezőket tehát újra fel kellett tölteni valamivel, csak éppen az volt tisztázatlan, hogy milyen is legyen ez a „töltelék”. A három felkelés ontoszociális mélyrétegeiből feltörő alapkérdéseket értelmezni sem volt képes a birodalmi elit, így aztán a fegyveres fegyelmezés volt az egyetlen lehetséges válaszminta számukra. E reakció persze valahol a dolgok legmélyén annak a ténynek a belátása volt, hogy az eastern modernizáció urai nem képesek „rendszer-adekvát” intézményekkel feltölteni a közvetítő teret, ezt már csak a western modernizáció intézményeit alkalmazva tehetik. Csakhogy ezzel – és ezt végül is jól sejtették – egy beláthatatlan, vagy nagyon is belátható lebomlási folyamat veszi kezdetét a birodalom nyugati peremvidékein.

Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap