Patmosz

Lukáts János, v, 04/29/2012 - 00:05

 

 

 

Ott ment az úton, megelőzött néhány őgyelgő parasztot, őt meg egy szamár előzte meg, a szamár patája ütemesen kopogott a köveken, a gazda hitvány kis fekete ember volt, bottal ütötte az állatot gyorsabb ügetésre, Johanannak összerándult a gyomra, amikor azt látta, hogy ember ver állatot. Nehéz szőr átalvető húzta a vállát, sajt volt benne, egy óriási meg két kisebb, az óriási sajt kerek volt, hibátlan, a kisebbet az őrparancsnok félbetörte, Johanan tudta, a félbetört sajtért őt fogják megfenyíteni, de ki törődik egy nyomorult darab sajttal.
Meleg volt máris, reszketett az út fölött a lég, a por, az út mentén a bogáncsok, reszketett még a szamár fara is, amint távolodott és emelkedett az úton, Johanan ezen még el is mosolyodott, míg végül a szeme könnybe lábadt ettől a kis mosolygástól. Reszketett a pacsirta is a kopár tető fölött, el-eltűnt, ahogy a tengeri szél idébb-odább sodorta, Johanan valamiféle megnyugtató jelképet akart látni a madár eltűnésében és váratlan fölbukkanásában. Aztán előtámadt egy sas, megállt a sziget fölött, ott időzött mozdulatlanul ég és föld között, a pacsirta a sziklák védelmébe húzódott.
Hátán, a szőrköpönyeg alatt patakokban megeredt a verejték, a hőségtől, az átalvető súlyától, a kaptató meredekségétől, talán az évek számától is, amelyek láthatatlanul ott ültek már Johanan vállán, de leginkább a félelemtől indultak meg hátán azok a verejtékpatakok. Az őrjárat bukkant elő az útkanyarban, egy tiszt lépkedett elöl, mögötte három légiós, pajzzsal és lándzsával a kézben. Johanan nem félt a rómaiaktól, ha olyan a félelem, mint a rettegés az ütlegektől, a fogak kiverésétől, a nyelv fához szögezésétől, vagy a korbácsütéstől. Múló dolgok ezek, tudta Johanan a saját tapasztalatán, elmúló és behegedő sebek, még meg is keményítik az elszenvedő bőrét. Johanan nem ilyen félelmet érzett, hanem undort és megvetést, de az undor fájdalmasabb és hosszabban tartó érzés abban, akiben keletkezik, mint abban, aki fölkelti a másikban. Amikor Johanan a római őrséget látta, mindannyiszor a gyomrából és az agyából egyszerre támadt valami förtelmes, savanyú émelygés, köpni és ütni egyszerre akart volna, de tudta, nyála sem csordulna, ha köpni akar, és tudta, ökölbe is alig záródna az öreges, gyenge öt ujj, de meg hogy is nézne az ki, hogy ő a katonákhoz lépjen és megüsse valamelyiket. Az undor ugyan megmaradt benne mindannyiszor, de visszahúzódott a gyomrába és az agyába, megcsöndesedett valamelyest, de a várakozás és a visszavonulás idején csak még töményebbé vált.
Johanan ilyenkor nagyon nyomorultul érezte magát, mindent megtett, hogy az undorát valahogy eltávoztassa magától, hogy föl se ébredjen benne, de még inkább, hogy átváltoztassa,… igen, hogy átváltoztassa szeretetre, az ellenségei megértésére és elfogadására.
Nézte a centúriót, szőke volt a haja, alighanem a birodalom északi vidékéről vezényelték ide, kelta vagy germán lehetett, hűvös-nyirkos erdőkben nőtt nagyra, anyja talán máig ott reszket fiáért, akiről aligha tudja, merre jár. A katonák markos feketék voltak, talán núbiaiak, talán szírek. – Nem vagy ellenségem, sajnállak téged, katona! És lassan már szeretlek! – ezt kellett volna mondani neki, a tenyerével megérinteni, a karjával átölelni a keltát, a núbiait, miért ne viszonozná ő is? Johanan sokszor megtette gondolatban, boldog volt, ha mosolyra derülő szemet látott a kézen fogott, a megölelt katonából magára tekinteni.
Hogy örülne Ő, akivel ma éjjel is álmodott, ilyenkor békés volt az álma és boldog a fölébredés. Johanan úgy érezte, ilyenkor valóban Vele volt a lelke, a tudata, az emlékezete. Ő tudta az ellenségeit szeretni, csak Ő tudta. Valahogy egészen másként szerette az ellenségeket, mint ahogy Johanan akarta szeretni, meg mint ahogy azok szeretik mindannyian, akik akartból és görcsös kívánásból szeretik az ellenséget, miközben csak a szájuk szeret akárkit is, a szívük legföljebb annak a bizonyos undornak a legyűrésére képes, ideig-óráig, pillanatnyilag.
A centúrió meglátta Johanant, de arca se rezdült, csak amikor már ellépdelt mellette az embereivel, amikor már úgy gondolta, Johanan megkönnyebbült az elmaradt találkozás miatt, akkor mordult a legvadabb kinézetű zsoldosra, egy szemvillanással: - Szólítsd ide!
- Hé, te! – riadt utána a római, Johanan megállt, eloszlatta magában a növekvő félelmet – mert azért félt - és szembefordult az őrcsapattal. A centúrió lassan lépett Johanan felé, fejjel volt nála magasabb, halkan sziszegett az arcába, mint minden találkozáskor. Dehogy akart mártírt csinálni belőle, csak megalázni és rémületet kelteni benne: - Nem jutsz ki innen élve! – és térdével hatalmasan herén rúgta az öreg Johanant. Az őrcsapat tovább poroszkált lefelé, Johanan görnyedt egy darabig, aztán fölnézett a mindent látó sasmadárra és tovább baktatott fölfelé a poros, a göröngyös úton.
Igen, az éjjel Ővele álmodott, szép, jó álomban voltak együtt, sokan a régiek közül,, akik ma már mind nincsenek, fiatalabban voltak, olyan korúak, akik nem gondolnak arra, hogy nekik koruk is lehet. És ott volt közöttük Ő is, fakó köpönyegben, kezeit összefogta maga előtt, időnként fölemelte két ujját és feléjük nyújtotta, hogy szavainak nyomatékot és bizonyosságot adjon. És Johanan megőrizte ezt a mai álmot is, mint minden álmot, amelyet Vele álmodott. Az álom aztán hajnalra hirtelen eltűnt, helyét iszonyú füst és nyomasztó bűz váltotta föl, riasztó hangok állattól és embertől, de leginkább életölő szörnyektől, amelyektől a háta borsózott, a szája reszketett, a nyakán pedig patakozott a jéghideg verejték, amikor reggel fölébredt.
Vitte a szőr átalvetőt a súlyos sajtkorongokkal, tudta, hogy az olajszedőknek viszi a dombtetőre, tudta, hogy élelmet visz nekik a sajtban és pillanatnyi megpihenést, tudta, hogy a remény és az együvé tartozás falatkáit hordozza az átalvetőben. És kezével Johanan titokzatos, apró jelet rajzolt a légbe, a szőrzsákra és az izzadó sajtkorongokra, odahívta társul maga mellé a patmoszi országútra Őt, aki megerősítette álmát, hogy erősítse meg a napját is, és mindazokét, akiket részeltet a megpihenésből és a boldogság érzéséből a darabokra tört sajton keresztül.
Az út egy darabig a gerincen futott, lelátott a párás tengerre, egy apró bárka tűnődött jó kőhajításnyira a parttól, petyhüdt vitorlával a szélcsendben. Azon túl, messze, ott volt a hazája, vagy amit már majdnem a hazájának nevezett. Ahol egykor kivirágzott szívében a remény, ahonnan ide száműzték.
Az a néhány tucat efezoszi keresztény, csupa zsidó, csupa menekült, egy maroknyi ember, aki a szemével ha mert inteni a másik menekültnek, aki a kézfogásába merte csak rejteni azt az aprócska jelet, amiből a másik menekült is megtudta, hogy ha üldözik, nemcsak egyiküket üldözik, és ha elfogják, együtt fogják el őket. Igen, közöttük, a menekültek között lelt hazára, az üldözöttek között lett szabad Johanan. Vezetője volt az efezoszi keresztény közösségnek, de talán csak őbenne volt erősebb a szeretet, és az ő szava volt alkalmasabb, hogy utat találjon a többiek lelkébe. És ő, Johanan, volt a tanú, a lélek és a test tanúja, aki látta Őt, akinek a nevét sem mondták ki egymás között. Johanan a saját szájával szólt, de az Ő szavait, az Ő gondolatait mondta. Dehogy a maga hitével, holt volt a Johanan hite az Ő hitétől. Szóval, amint eldadogta a hallott, de már soha újra nem hallható, a már felejtődő, de soha el nem felejthető szavakat, igen, akkor az efezosziak leborultak előtte, és Johanan hiába mondta, hogy csakis Ő előtte boruljanak le, az efezoszi keresztény-zsidók Johanan előtt egy kicsit mindig mint az Úr előtt borultak le, mert Johananban egy kicsit mindig magát az Urat látták és érezték. Az Úr szolgáját, képmását, a lélek és a szem segítőjét. Johanan beletörődött ebbe a helyzetbe, ámbár félt, hogy ő maga is elhiszi egyszer, hogy ő a Megváltó hiteles képe és alakmása, és félt, hogy hívei rajongásukban ugyanazt fogják hinni róla, mert ugyanazt akarják hinni róla.
És kő- meg sziklabarlangokban találkoztak titokban, a temető mögött a homokbányában, meg nappal hangos ponyvaárusok éjjel csöndes bazárjaiban. És féltek az üldözéstől, a fölfedeztetéstől, a megkövezéstől, amely kijárt nekik. Kijárt nemcsak a rómaiaktól, akik a hatalom elleni lázadásért tettek rendet a rendetlenek között, de kijárt a maguk fajtájabeliektől is, akik a hagyományok és a vallás ellenségeit látták bennük és sokkal könyörtelenebb ellenségeik voltak, mint a rendtevő rómaiak.
A törvény kezére is a saját fajtájabeliek adták, azt akarták, kövezzék agyon Johanant, mint a tolvajt, a gonosz szolgát vagy a bűnös asszonyt szokták, hogy feszítsék meg, ahogy tették a főlatrokkal, meg ahogy tették Vele is. Bár leginkább oroszlánokkal marcangoltatták volna széjjel, de ez akkor itt nem volt szokásban, maradt a száműzetés, a rómaiak nem akarták a kelleténél jobban fölkorbácsolni az indulatokat. Aki föladta a hatóságnak, bizonyosan hónapokig ott bujdokolt a többiek között, ott sóhajtozott és könnyezett a többiek között, ott fogadta be Johanan szavát és imáját, keze szorítását és karja ölelését a többiek között. Melyikük lehetett? Kinek a szíve, az elméje, a tenyere és a válla fogadta be mindannyiszor a szavakat és a mozdulatokat, és hazudta vissza Johanannak a saját szavait és mozdulatait hitelesként, igazként, együttszenvedőként és együttlelkesedőként. Johanan úgy érezte, mégis ők, ezek az efezosziak az ő testvérei, életének és hitének hűséges társai. Akik most szétszéledtek, mint a pásztorát veszített nyáj, mint a kormányosát veszített halászbárka.
Johanan megállt a dombgerincen. A sziget legmagasabb pontja volt ez, jobbról és balról, a távolból egyaránt odaszürkült a tenger, maga előtt és a háta mögött csak a kietlen kőhalmok, a satnya terebintuserdők, paratölgyek. A partokon néhány halászkunyhó, a kikötőt csak a rómaiak gályái használhatják, az idegen hajót, ha erre téved, ők vizsgálják át a fenékdeszkáig. Fegyencsziget, száműzöttek földje Patmosz.
Fölnézett Johanan, ahol az előbb a sasmadár egyensúlyozott, most arasznyi felhőt látott, amely mintha egyre növekedett volna, a nap elé készült beúszni, talán megszűrni a gyilkos sugarakat, - gondolta Johanan és tovább indult az olajszedők felé. Holt kövek, száradt facsonkok, törött-rágott csontmaradványok, iszonyú hosszú a halál ideje és iszonyú rövid az élet ideje, - sóhajtott föl Johanan, és talán bizony úgy is érezte, csak az ember lehet olyan ostoba, hogy az élet röpkeségére fordítja figyelmét a halál végtelensége helyett. De maga is csak így tett.
Az őrszem egy fakalyibából lépett ki, dárdáját ezúttal is váratlanul ütötte Johanan hátának, Johanan mindig megrettent az ütéstől, a váratlanságtól.
- Megzabáltad a fél sajtot, büdös? – röffent rá a katona. – Ezt meg biztos leköpted! – forgatta a kerek sajtot a római. Társa kiszólt a kalyibából:
- Nézd csak meg a karját, ez az az ember!
- Az olajos? - kérdezte a katona. – Na, mutasd a kezed, te híres varázsló!
Johanan előretartotta a balkezét, amelyen halvány és vékony volt a bőr, a könyöke táján ott kéklettek az elmúlhatatlan sebhelyek, a csuklója pedig vékonyabb maradt, mint másoké.
- Hát elég rossz munkát végeztek! – röhögött a katona és elfordult. – Bízták volna rám, most nem lenne semmi gond. Meg csodatevő se lennél, ahogy a mestered sem! – megvetően kiköpött és elfordult. Johanan balja gyengébb volt és sajgott egy évtizede, amióta a forró olajjal telt teknőbe lökték, hogy tagadja meg Őt. De még inkább, hogy tűnjön már el lázadó és lázító személye a meghódított világból. Aztán, hogy nem főtt meg az olajban rendesen (ezek a hivatalnokok mindent rosszul csinálnak), a helytartó leparancsolta a mulatságot, a centúrió üvöltözött, Johanant meg száműzték. Ide, Patmoszra. Egy gondból kettőt csináltak! – a katonák összedugták a fejüket.
- Ha már olyan nagy úr ez a száműzött próféta, hogy csak le-föl járkál a szigeten, szabadabban, mint egy római légiós, akkor leviszi, aminek lenn a helye! – és a katona a kalyibából kihajított egy fényesre koptatott követ Johanan felé, Johanan a gyenge karjával kapott a kő után, a lábára ejtette, de arca se rezdült, úgy tette az átalvetőjébe. – Meg ezt! – dobott egy másik követ a másik légiós, a kő Johanan vállát érte, a fájdalom az agyáig hasított, aztán a másik kő mellé hengergette ezt is. Kezét kinyújtotta Johanan, szemébe könnyek gyűltek, torkából nyöszörgés indult, úgy lépett a katonákhoz, azok meghökkentek a közeledőtől.
- Nem haragszom rátok! – mosolygott rájuk a könnyein át, csak ujja helyével érintette a légiós szőrös karját a csuklója fölött, miközben a szívében is igaznak érezte, amit mondott.
- Hallod ezt, túlélte az olajban főzést, most a megkövezést, erre elpimaszodik, azt hiszi, varázsló!
- Vagy hogy ő a messiás, vagy minek hívják az istenüket! – a katona jókorát lökött Johananon, de a kényszerű földre hemperedés mintha jótékonyan kijózanította volna, föltápászkodott, szótlanul visszaindult az úton a súlyos két kővel átalvetőjében. – Odalenn majd ezért gúnyolnak, hiszen fölöslegesen hurcolom ezt a két szikladarabot. De hát – fonta tovább a gondolatot Johanan -, ki tudja, melyik teher fölösleges és melyik nem. Melyik teher tart egyenesben, hogy el ne zuhanjunk, és melyik tart lekötve a helyünkön? – Mindeközben óvatosan megtapogatta kőzúzott vállát, amely sajgott és emlékezett. – Azt mondtad, Uram: „Ne vedd bűnükül, Atyám, nem tudják, mit cselekszenek!” De, Uram, - magyarázta a mindenütt jelenvaló Úrnak a csak itt jelenvaló Johanan, - ha nem tudják, mit cselekszenek, nem is követnek el bűnt, csak teszik, amit az ösztönös állat is tenne. De ezek a katonák, meg a többiek, Uram, ezek tudják, mit cselekszenek. Nekik, igen, nekik kell megbocsátani, Uram. Ezt mondtad, de tudod-e, hogy mi, akik itt maradtunk nekik kiszolgáltatva napról-napra, micsoda napi halált és szenvedést élünk át azzal a megbocsátással és a szeretettel? Mert a tudatos bűnt könnyebb elkövetni, Uram, mint a tudatos megbocsátást és a szándékolt szeretetet fölébreszteni magunkban.
A nap előtt különös formájú gomoly terpeszkedett. Mintha oroszlánfeje borzolódott volna a felhőkből, teste szekéren hevert, hátán szárnyak meredeztek. Ijedten látta Johanan, hogy második feje is nő az oroszlánnak, vagy mintha kígyó lapulna az oroszlánfelhő mögött, és onnan rémlene elő az a második fej. Aztán bikaszarvat öltött a nagy állat, s a szekér alatta egyre növekedett, kerekei mintha szembe rohantak volna Johanannal. Az égen, a földön, a légben, a napban, - ki tudta már, honnan hová rohant az őrült szekér a rémületes fenevaddal a hátán. Johanan leszegte a fejét, hogy ne lássa az iszonyatot, de… igen, egyszerre hallani vélte, tisztán hallotta az égi szekér robogását és sikamlását felhőn és tengeren, amint tör és zúz, robog és loccsan, és a szörny horkantását és riasztó böffenéseit, amelyek ijesztőbbek voltak, mint maga a közeledő látvány.
Johanan ijedtében egy tüskebokor oldalához lapult, mintha bújni akart volna valami védelem mögé, de a hitvány bokor egyedül állt a dombtetőn, alig ért a válláig, és különben is tudta Johanan, nincs élő, aki elbújhatna az Úr haragja elől. A szörnyeteg hatalmasra növekedett, kocsija végigvonszolódott kelettől nyugatig a nap előtt, a felhőóriás széleinél a nap dárdái villantak elő és szórtak szét kísérteties fénynyalábokat a világ fölött.
- Ugye, nem én ellenem küldöd, Uram, a szörnyeteg állatot, meg a szörnyeteg szekeret! – nyüszített a félelem Johananból. – Ugye, más is látja azt, őt, Téged, hatalmadat és hatalmas haragodat! – dadogta és a rómaiakra gondolt, a kődobálókra, az olajban főzőkre, a hívek közé lopakodó beárulókra, a szájjal hívőkre, a félszívvel hívőkre, a hitüket elhagyókra, meg a hitüket lámpaolajra cserélőkre.
A robogás és a süvöltés már elviselhetetlenné nőtt, a felhő elveszítette oroszlánfejét, el szekértestét, csak feketén-szürkén örvénylő por- és füstgomolyag maradt, a szárnyak csattogása föl-fölrémlett még, meg a forró pára, amelyet Johanan a fenevad bűzös leheletének érzett, meg kellett kapaszkodnia a tüskebokorban, bár érezte, a bokor tüskéi a tenyerébe fúródnak, de a fájdalom most jó szernek bizonyult a félelemmel szemben.
Johanan testét az ijedelem szorongatta, lába reszketett, gyomra össze-összerándult, hirtelen mozdulattal a testéhez kapott és nagy félelmében végigvizelte a tüskebokrot, a poros útmentét meg az évezredek óta némán porló kőszilánkokat.  Röstelkedésénél csak a megkönnyebbülés érzése volt nagyobb. Az oroszlán – Johanan nem akart hinni a szemének – tétova bárányfelhővé oszlott széjjel, a szekérnek nyoma veszett, a dübörgésből talán ha távolba vesző mennydörgés maradt, a felhők alatt pedig ott körözött – akárcsak a hegyre jövetel verőfényes idején – a sasmadár. 
A nap már kiszemelt magának egy apró szigetet, hogy mögötte bukjon a tengerbe, a dombok között sátrat vert a sötétség, Johanan vállát súlyosan húzta lefelé a két kőgörgeteg és, jaj, nem volt béke a szívében. A völgy fügeültetvényei, az olajfák, a gyér szőlősorok már mind elfakultak és megszürkültek, egy-egy kőfal fehérlett csak a sötétség alján. Johanan a földre eresztette a nehéz átalvetőt, a napi fáradtság ólomsúllyal húzta a föld felé, térdre esett, de kezével is érte a meghűvösödött földkoloncokat, olyan volt ott fenn, a patmoszi dombtetőn, akár egy pihenésre vágyó, megfáradt állat.
Az ásító, mélységes völgyben, a magányos házak és az elszórt tanyák között, itt-ott ki-kigyúltak azok a vasvesszőkből hajlított tűztartók, amelyekben forgács izzott és parázs vöröslött, Johanan reszkető földi csillagoknak látta ezeket a fényfoltokat, amelyek – ha valaki ellépkedett előttük – egy-egy pillanatra mintha lehunyták volna tűzszemüket. De most egyszerre több tűztartó lángja is fölvillant, az utcasorok, a házak homlokzata mintha ünnepi fényben szikrázott volna, elhomályosultak az ég csillagai és megsokszorozódott a földiek lángja, Johanan nem tudta levenni szemét a megvilágosodó völgyről. A tűztartók mintha gyönyörű rendbe helyezkedtek volna odalenn a mélyben, a messzeségben, de rendjük egészen idáig látszott, a dombtető fönti világáig, a tántorgó, az eszmélkedő Johananig, a megkeseredettségében is alázatos szívű, elűzött prófétáig. Akárha egy nagy nyitott könyv volna odalenn az a lángnyelvekkel megvilágított világ, amelyet azonban ki tudna elolvasni! Ki látja betűit ilyen távolból, és ki tudja értelmét? Ki, ki lehet méltó arra – gondolta Johanan -, hogy egyáltalán fölnyissa a sötétségben a világosság könyvét? A könyvet, amelyben – semmi kétség – az Úr maga gyújt lángot és világosságot, és amelyhez ő ad látó szemet és értő értelmet. A könyv pecsétjének feltöréséhez és szavainak kimondásához.
Johanan reszketett, szemével végigpásztázta a völgy betűit, az Úr távolba s mégis oly közelbe rejtett szavait. Forgatta fejét és száján csak kínnal szólaltak meg a széthulló szavak, aztán egyre bátrabban, egyre folyamatosabban és egyre hangosabban szóltak a szavak, s Johanan részülten vette észre, hogy érteni kezdi az elmondottak, az elsóhajtottak, az elkiáltottak értelmét, miközben tudta, egy börtönszigeten, a világgá száműzöttek világában nem tanácsos elmondani, elkiabálni, de még elsóhajtani sem a sötétségből fölvillanó szavak értelmét. Nem, Johanan, - szólt magának Johanan -, rohanj haza sziklakamrádba és vesd papirusztekercsre a látottakat, tedd értelmessé értelmüket, tedd a látomást szavak és gondolatok sorává, még ha a magad emberi elméje szerint csak szerénnyé és gyarlóvá tudod is tenni. Igen, ezt mondta Johanan magának, és egy tapodtat se távozott a patmoszi dombtetőről, ölelte ismét a tüskebokrot, és folyt a vére mindeközben, de észre se vette mindezt Johanan, csak mondogatta a szavakat, amiket hallott, nevezte néven, amiket látott, és fonta egymásba szavait, ahogyan gondolta.
És tudta már Johanan, hogy a rémületes oroszlán, igen, az hozta a jelenéseket a felhőszekéren és a lánggomolyba burkolva, és az Úr most teríti elé a patmoszi szőlő- és fügeültetvények völgyében, hogy balga emberi agyával és emberi szemével ő is lássa és értse meg, ami megérthető belőle az ő számára. És Johanan megijedt, megrémült, lába reszketni kezdett egyszerre, amint megsejtette, senki másnak nincsen módja rá, hogy belelásson az Úr rettenetes terveibe, a múlt és a jövő roppant mappáiba, csak ő neki, a szerencsétlen, öreg Johanannak, csak ő neki és csak ma este, ezen az éjszakán, az egyetlen éjszakára megnyílott szem és megoldott nyelv állapotában. És tudta Johanan, - tudta örömmel, tudta rémülettel -, hogy nem ő neki kell tudnia, látnia, hallania és megértenie, ami ott lenn fölvillan, isteni rendbe áll, megvilágosodik, aztán reggelre eltűnik, szétomlik, és befordul a világ láthatatlan belsejébe. Mert ha csak ő látja, mit tudnak akkor róla az efezosziak, mit a pergamoniak meg a szmirnaiak, meg a szent városok lakói, meg a keresztények, akik pogány városokban laknak magányosan, mit fognak tudni a semmit sem ismerő pogány tévelygők, hogyan és mitől rendül meg a megátalkodottak megátalkodottsága, és hogyan fogannak meg az emberi szívekben az értelem, a jóság és a megértés apró gyökerei.
Rohant volna már Johanan, a nehéz átalvetőt is a hátára hajította, legényes hetyke futással indult volna le a sötétben megbújó halászfalu felé, a késői őrjárat rosszalló szemét se bánva, a kijáró ráförmedést és akár egy pálcacsapást is hozzászámítva a napi járandósághoz. De ahogy elfordult volna a tüskebokortól, még egy futó pillantást vetett a völgy kivilágosodott világára, és a lába a földbe gyökerezett.
A vasvesszőkből hajlított tűztartók gyönyörű rendben álltak, és rendben álltak a fügeültetvények és sorba rendeződtek az olajfák valamennyien, és odalenn, az álmát alvó völgyben kirajzolódott az Úr városa, fénybe borult és a látó Johanan számára reménybe borult ez a reszketésében és ragyogásában megmutatkozó, megnyilatkozó város. A hossza akkora volt, mint a szélessége, befolyta az egész völgyet, a domboldalra is fölkapaszkodott, a város faragott, fehér-sárga kőfalain megvillantak a beleépített drágakövek, a falak találkozásánál és fordulóinál tornyok és bástyák büszkélkedtek, a tetőteraszok szőlőlugasokkal zöldelltek, és gránátalmafa kertekkel tarkálltak. Kékséges fürdők reszkettek, és pálmák hívogattak a partjaikon pihenésre és heverésre, az utakon a bokrok és a cserjék árnyékot vetettek. A karcsú templomtornyok és kecses kupolák messzire hintették fényüket és árnyékukat, a piacok nyüzsgése a dombhajlatig fölhallatszott. A város iskoláiból játszadozó gyerekek szaladtak elő, a bazár üzleteiben mesterek szorgoskodtak, a város fölött szökőkutakból áradt szét a hűsítő permet. Fénylett és reszketett a város ott lenn, Johanan hitetlenkedve nyújtotta ki a kezét, tudta – tudnia kellett -, nincs város odalenn a patmoszi sivatagos völgyfőben, se nappal, se éjjel. Se város, se szökőkút, se pálmaliget. De Johanan, a testében megalázott, a lelkében megéledett Johanan tudta, hogy van város és emberek boldogságát magába rejtő élet akárhol, ahol az Úr úgy akarja, és hogy ott lehet az élet városa mindannyiunk lelkében, ha akarjuk. És kinyújtotta a kezét, és tudta, ujjai soha megtapintani nem fogják a fényeket, a pálmákat, a tornyokat és a szökőkutakat, de tudta, csak egy falevélnyi vékony réteg hiányzik ahhoz, hogy ott legyen valóságban is a város zsongásában és permetében, hívői és mesterei között. Tudta, Johanan tudta, vagy talán csak megsejtette, hogy a jövő városát látja és hallja maga előtt, amelyet ember soha el nem érhet, meg nem láthat, belé nem költözhet és benne nem élhet, nem halhat. De amelyik mégis megépül, mégis elkészül és az igazaknak jutalmául mégis ott formálódik minden sivár és kietlen völgy alján.
A szőke légiós az őrtorony ablakánál állt és mozdulatlan szemekkel révedt északi hazája felé, a másik, talán a núbiai fekete, részegen hortyogott, keresztbe fekve a kapu előtt. Johanan ellépkedett az őrtorony előtt, el a partra vont halászbárkák mellett, egy kutya álmában fölemelte a fejét és megbámulta a kései járókelőt. A sziklabarlangot, vagy inkább kődarabokkal megerősített vályogviskót a hajdani révház végéhez ragasztották, amelyben a száműzöttek – az olajszedők és a kapások – egy részét tartották. A leghitványabb szállás volt a Johanané, huzatos és köves, a homok pergett a sziklák közeiből, a kőasztal billegett. Johanan kilátott belőle a tengerre és föllátott a dombtetőre, nem kellett osztoznia senkivel a közepén kimélyült heverőn, s a kőasztalra is csak ő támaszkodott, - a legnagyszerűbb szállás volt a Johanané a száműzöttek patmoszi fegyencszigetén.
Kapkodva kereste elő a megtakarított cseppnyi olajat, és reszkető kézzel töltötte a csorba csőrű cserépmécsesbe. Aztán a hitvány köpenyt tapogatta végig, a nap folyamán, jaj, csak nem lopták el tőle a másnak semmit sem érő, de neki mindennél drágább papirusztekercseket. Megfakultak és kiszáradtak a tekercsek, meg-megrepedeztek, Johanan óvatosan bontotta széjjel és terítette ki a kőasztalra, amelyről eltakarította a fügecsutkát, amelyet ő hagyott ott, még reggel, meg a húscafatokat, amelyeket az egerek hagytak ott napközben. A pergamen össze-összeugrott meg föltekeredett, Johanan földre lökte az átalvetőt, kotorászott benne egy darabig, miközben szeme kigyulladt, akár két barna ékkő, kiemelte belőle a két otromba kőgörgeteget, amelyet az ellenségei löktek hozzá ma és minden nap, kiemelte, talán még meg is simogatta öregedő kezével, a pergamen két szélére helyezte óvatosan. Egy fatörzsre telepedett, a kőasztal elé, előkotorta a heverő alól, a köpeny alól és a vizeskorsó alól az óva rejtegetett festéket, amelyet ökörvérből meg fekete áfonyából kevert magának, a nyálával megszaporította, és úgy helyezkedett el a patmoszi sziklakamrában, mint aki az ég és a föld, a múlt és a jövő közé fúrja be magát.
Itt volt az idő.

 

2007. május 15.

 

Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap