Őszi utazás

Fehér József, p, 03/29/2013 - 00:06

Milyen gyönyörű, kiáltott fel ámulatában Kovács az álmos pályaudvaron várakozó vonat ablakán  az ébredő tájra kitekintve. Épphogy felszállt a kocsiba, és a csomagjait lerakva elhelyezkedett, amikor a nagy égi kékségből előbújt a nap. Nagy égi kékség(?)..,lepődött meg saját magán, nem gondolta volna, hogy ilyen költői is tud lenni, és a szíve megtelt mérhetetlen szeretettel.

Lehúzta a fülke poros ablakát, és kikönyökölve a messzeségbe nézett; újra érezni akarta, mint gyermekkorában, hogy a hűs szellő a hajába túr, mert az olyan jó. Egy könnyű fuvallat belekapott, megrezegtetve hullámos, ősz tincseit, és már el is suhant, kellemes emléket villantva elő a múltból. Lármás osztálykirándulás jutott az eszébe; hetedikesek vagy nyolcadikosok lehettek talán, ki tudja azt már negyvenöt év múltán; akkor is vonaton ültek, füstös-kormos, csühögős vonaton. A fiúkon sötétkék rövidnadrág volt és rövidujjú fehér ing, a lányokon fehér blúz és sötétkék szoknya, a hajukban szalag vagy copfba fonva.  Kovács (vékonydongájú, félszeg fiú volt) akkor is a lehúzott ablakban könyökölt, mint aki a tájat szemléli, és lopva vissza-visszanézett arra a kis szemes, barna, kacagós Pótári Katira, aki nyomban elpirult, amikor találkozott a tekintetük. S ettől Kovács olyan, de olyan szerelmesnek érezte magát, hogy majd  beleszédült. Nézd már…, hallotta Balázs Janit összesúgni Tunyogi Palival, és látta vigyorgó arcukat. Az elsutyorgott mondat többi részét nem értette, csak hozzágondolta: …hogy szerelmesek; és ettől elszégyellte magát, s a füle tövéig belevörösödött. Bármennyire is akarta tagadni, mindössze annyit tudott kimondani: dehogyis…,s nem mert Katira nézni, nehogy a fiúk észrevegyék.

Amikor hazaértek a vonattal és a pályaudvaron leszálltak a szerelvényről, már senki nem foglalkozott velük, csak abban a kis riadt lelkükben hallották a sutyorgást: „nézd már…, szerelmesek”. Kovács most tűnődve elmosolyodott, milyen furcsa is az ember: egyes élmények, hogy megmaradnak az emlékezetében, valósággal beleégetik magukat a múltjukba; s hagyta, hogy az emlék tovább sodorja magával.

Egy darabig még szótlanul bandukoltak egymás mellett Katival, mintha bűnösök lennének; lépteik tompán koppantak a téglajárdán. A gyermek Kovács akkor nagy elhatározásra szánta el magát: végre megfogja Kati kezét. S azt vette észre, hogy egyre hevesebben ver a szíve. Mintha megérezte volna e szándékát a lány; hirtelen felnevetett, és elkezdett szaladni. Mire lihegve utolérte volna, már kipirult arccal a kapuban állt, és  hirtelen két puszit kapott tőle, aztán belökve az ajtót, eltűnt a házban. Még most is, ennyi év után is az arcán érzi Kati puha ajkait, a két kis sebtében adott puszit. Vajon, mi lehet most azzal a kis szemes barnával, mélázott el egy pillanatra; aztán vállat vont és hagyta, hogy egy újabb fuvallattal elszálljon az emlék.

Még soha életében nem látta ilyen derűsnek a reggelt. Fényei beragyogták az állomást övező, terebélyes vén fák arany koronáját. Ősz van, sóhajtotta, micsoda ősz, és csordultig telt a lelke örömmel. A közeli tó felől nádiveréb éneke áradt. Odafordította a fejét, a parti nádas fölött áttetsző pára lebegett. Mintha élne, lélegezne az a tó, gondolta, és a nyitott ablakon kikönyökölve, egy pillanatra lehunyta a szemét. Lelke mélyéig érezte a reggel varázslatos csendjét: az apró zajokat és az illatokat.

Olyan valószínűtlenül szép ma számára minden; benne ez a szeptemberi reggel, és annak megannyi pillanata. …Hogy nem vette eddig észre a természet rezdüléseit? Pedig minden nap korán kel, hatra jár kerékpárjával a városon kívüli ipartelepre dolgozni. De olyankor valami zsibbadt fáradtság ül minden tagján, kedve sincs a tájat nézni. …Csak nyomja a pedált, hogy időben kiérjen a munkahelyére. Ez most valahogy más, most üdülni megy, üdülni a Balatonhoz. Réka menye győzte meg arról, hogy jobban teszi, ha egy kicsit most pihen, elutazik valahová, különben az orvosnál köthet ki.

Az utazási irodánál Horvátországot, Görögországot vagy Tunéziát is ajánlották neki, az most a módi, de Kovács hallani sem akart róla. Én nem megyek külföldre, jelentette ki, itthon legalább magyarnak érezhetem magamat; a hazai tájnál szebbet el sem tudnék képzelni magamnak. …És higgyétek el, még sok szép helyen nem jártam. …Ha meg tengert szeretnék látni, lemegyek a Balatonra.

Végül Tihany mellett döntött, kiválasztott egy partközeli panziót, és hét napra foglalt magának szobát. Az indulás kora reggelén Réka menye rácsodálkozott: „De csinos ma Apuka!” köszöntötte a kapuban, mert érte jött, hogy kivigye az állomásra.

Ha már üdülni megyek, kacsintott Kovács, adjuk meg a módját, kislányom.

A végén még valami kikapós menyecske elcsavarja Tihanyban Apuka fejét, nevetett fel a menye; aztán hazatelefonál majd nekünk, hogy küldjünk egy kis pénzt, mert még maradni szeretne.

 Nincs olyan asszony ezen a világon, jelentette ki hamarjában, aki anyátok után újra megdobogtatná a szívemet.

A pályudvaron most éles fütty harsant, és nagyot rándult a szerelvény. Érezni lehetett, hogy fokozatosan gyorsulva, kirobog vele az állomásról. Kovács le sem ült; ott csüngött az ablakban, a tájon. Érett kukorica- és napraforgótáblák, végeláthatatlan szőlőültetvények nyújtóztak el a reggeli verőfényben. Kicsit távolabb, a pusztai sziken juhnyáj legelészett, fölötte, a levegőben kitárt szárnyú rétisas lebegett. S amint egy ürge a lyukból kiemelkedett, azonnal lecsapott rá a sas. Ezeken el-elcsodálkozott, s élvezte, ahogy a légáramlat, mint láthatatlan kéz, újra és újra a hajába túrt.

Ahogy feljebb haladt a nap, egyre melegebb lett. Élettel teli falvak, városok, tanyák maradoztak le a robogó vonat mögött. Kovács a kocsiból belátott a házak udvarába: mosott ruhát teregető asszonyokat, szilvát szedő férfiakat, kutyával kergetőző gyerekeket látott. Egy nyárfás tanya végében kacsák fürödtek a vizes gödörben. A vonat ablakából olykor úgy tűnt neki, mintha meglesné mások életét, ami jóleső érzéssel töltötte el, mert gyermekkori, tanyai emlékfoszlányai úsztak elő valahonnan, mint délutáni verőfényben az ökörnyálak. Aztán elkanyarodott a vonat, és házakkal tarkított, szelíd hátú dombokat, kéklő hegyeket, a hegyek közötti völgyben pedig csillogó tavakat látott.

Az ott a Balaton! – kiáltott fel valaki a háta mögött,  és valóban: a látóhatáron ezüstösen hatalmas víztükör tündöklött elő. Erősen délutánba hajlott már az idő; a nap sugarai meg-megcsillantak a lágyan mozduló hullámokon. Hamarosan megfürödhet benne… Most kisebb-nagyobb üdülők között robogott vele a vonat. A távolban vitorlást, a közelben gumimatracon napozó nőt, gyereket, és fürdőző, idős embereket pillantott meg. Aztán fékezett a vonat, és tornyaival, házaival előtűnt a tihanyi félsziget. Megérkeztünk, szólt oda Kovácsnak egy középkorú, csinos, teltkarcsú asszony; nem ismersz meg, Laci, nevetett rá.

Alaposan megnézte a nőt. …Az a mosolygós arc, …az a csillogó szempár – mintha annak a kis szemes, barna lánynak az arcvonásait idéznék, aki éppen ma reggel jutott az eszébe.  Kati?.. Pótári Kati?.. Tényleg te vagy?..  És érezte, hogy hevesen ver a szíve, mint annak idején.

…Én hát, rándított évődve a vállán az asszony, és  nevetve kihúzta magát, hogy Kovács jobban megnézhesse. Egy hétre érkeztem…, a lányom unszolására…, sorolta hamarjában; öt éve már, hogy egyedül élek..., szegény uramat magával vitte a betegsége. …De majd még beszélgetünk, ha gondolod, és közben nevetgélt; egyébként a Piros Pipacs Panzióban lakom…, és te hol szállsz meg?

 Ugyanott…, mondta meglepetten Kovács; és egymásra nevettek, akkor talán együtt is  mehetnénk, javasolta az asszony.

Ekkor Réka menye reggeli mondása jutott az eszébe, és bazsalyogva eltűnődött; de jó kedve lett hirtelen valakinek, évődött vele az asszony. No, hallod…, mondta derűsen, annyi év után végre találkozhattam veled.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap