Nem elég nem ártani 2/2

Adorján András, v, 12/23/2012 - 00:03

 

 

 

Folytatás

Szóval. Amióta világ a világ, mindenféle hatalom azzal él vissza, hogy kioktatja az állampolgárait meg a híveit arra, hogy hogyan éljenek dolgosan, puritán módon, milyen a keresztényi, vagy keresztyéni, vagy a szocialista embertípus. És amikor ezek az illetők tényleg csinálják ,becsületesen dolgoznak, és minden, akkor amazok, akik vagy maguk törtek föl, kinevezték őket, vagy ők kineveztették magukat, akkor egyszer csak az Állatfarm záró képéhez hasonlóan viselkednek - amikor a disznók együtt vigadnak az emberekkel, és piálnak meg  minden. Szóval végső soron azok, akiknek példát kellene mutatniuk, mert ők az első emberek egy országban vagy egy egyházban, ezek között bizony nem kevésszer támadnak olyan egyáltalán nem elszórt jelenségek, hogy, ahogy én írtam, a helyzet az, hogy ezek az emberek Isten szolgálatáról beszélnek, és mindenfélét összehordanak, miközben magukat képzelik Istennek. És akkor ehhez jön az a dolog, hogy a szamaritánus is tovább mehetett volna, mert ugye őneki sem volt az egészhez köze. És mondhatta volna azt magában, nem tudom, a másik kettő komolyan gondolta-e, amit mondott, hogy az Isten akarata fog teljesülni, és ha az Isten azt akarja, hogy az illető életben maradjon és fölépüljön, akkor majd tesz is felőle. Képtelenség! És különösen elszomorító, hogy legalábbis idealista, ráadásul vallásos hívő emberek között ugyanez az önámító hazugság az, ami a nagyon kényelmes álláspontot megindokolja Azt mondja, hogy ez bemocskolja(!!) Máté Jánost. Tehát, ha én jól értem, nem a – tegyük föl, hogy valakik elkaptak egy fiatal lányt vagy öten, megerőszakolták, és minden, és én, a nyomozótiszt, akinek szintén van egy hasonló korú lánya, és a legemberségesebben, és tapintatosan, és együttérzően kérdezgetem a szerencsétlent, én ártok neki, mert fölszaggatom a sebeit? Nem is azért csinálom ugye, mert minél több információt tudok meg tőle, a legapróbb dolog is nyomravezető lehet, annál nagyobb eséllyel tudom fülön csípni ezeket a gazembereket, hanem  öncélúan vájkálok az ő sebeiben. Amikor Máté Jánossal kapcsolatban leírtam azokat a dolgokat, amik voltak, akkor szerinte, aki elismeri, hogy a tényeket illetően igazam van, de hogy én ezeket fölemlítem és szemre hányom, az már nem méltó Máté János emlékéhez! Vagyis nem is azok ártottak Máté Jánosnak életében és halálában, akik bántották, akik engedték, hogy három ember munkáját végezze kevés pénzért, majd, amikor meghalt, akkor ez kiderült, és nem akadt más, aki hajlandó lett volna fölvállalni, amit ő évtizedeken keresztül csinált. Tehát hogyha én azt mondom, hogy csibész gazemberek, amikor én azt mondom, hogy az öreg Hegedűs Lóri a legarcátlanabb nyíltsággal játszotta a fia kezére a Szabadság téri lelkészséget, akkor én az egyházon belül viszályt szítok, meg  nem tudom mit csinálok! Miközben azt az összes farizeus, írástudó, és nem vidéken lakó, vagy a holdban lakó református hívő is tudta, hogy ott arról volt szó, hogy ki kellett volna nevezni az utódját az öreg Hegedűs Lórinak, a Kálvin téri lelkésznek, ez azt jelenti hogy főlelkész, de a fia még nem volt annyi idős, hogy kinevezhető legyen! Ezért egy vagy másfél évig nem volt(fő) lelkésze a Szabadság téri református templomnak! Ezt elhúzták, és amikor kicsiny Lóri elérte a kort, akkor nagy meglepetésre őt választották meg… Nekem ne mondja senki, hogy erről az egész református nagytiszteletű társaság ne tudott volna. Csak hogy itt jön be az a része a dolognak, hogy azért van egyfajta cinkosság közöttük. Amint hogy biztos, hogy a pártok, a nagy pártok között is van egy olyan hallgatólagos dolog, hogy leleplezgetünk, leleplezgetünk, meg kígyó-béka, de aki ellen komoly eljárás indult, mármint honatya, és párt tagja ellen, az a mostanára teljesen szétesett Kisgazdapártnál az a Szabadi Béla nevezetű kretén. Mindenki más mindig megússza. Meg még ezt a Várhegyi Attila nevű illetőt ítélték el  felfüggesztett  börtönre. Képzelem, hogy milyen súlyú lehetett az a visszaélés, amit még veszprémi polgármester korában csinált! De alapvetően itt senki nem kap mély sebet, mert ugye most ez a társaság van kormányon, aztán meg majd a másik lesz. És hogyha az egyik, az, mikor kormányra kerül, akkor bármilyen eszközökkel, de elkezdi irtani a másik párt, meg a koalíció tagjait, és így meg úgy, akkor bizton számíthat arra, hogy ha fordul a kocka,ugyebár… Ilyenformán van egy ilyen, ha nem is gentleman agreement, mert azért ahhoz hiányoznak az úriemberek, de létezik egy ilyen mutyi . És a református egyháznak általában nem érdeke, hogy egy ilyen ügy, lelkészség átjátszása, meg a fene se tudja milyen ügy kipattanjon, mert ez az egész, jellemző, „az egyház tekintélyét” gyöngíti. Ezért a bűnösök megússzák. És tulajdonképpen azt tartják bajkeverőnek, aki azt mondja, hogy az igazság sokkal fontosabb, mint a látszat fenntartása! Ami engem illet, ha például egy ember, vagy egy testület azt mondja el magáról, hogy nem csalhatatlan, sőt, sokszor hibázott, és elmond valamit, ami olyasmi, hogy nem lehet nagyon büszke rá. Szeretné azt érzékeltetni, hogy igenis van önkritikája, úgy érzi, hogy méltó a bizalomra, de nem azon az alapon, hogy csalhatatlan lenne, mert az – nem tudom, hogy a pápai csalhatatlanság dogmája fönnáll-e, de ott is – őszintén  szólva legkevesebb kérdéses. Ezek tehát a hívő atyafiak. Ami viszont a többieket illeti, itt is valahogy úgy jártunk, hogy ha valaki, mondjuk lát egy fuldoklót, és nála van egy hosszú léc, és azzal nem vágja fejbe a fuldoklót, akkor már kétféle módon rendes ember. Az egyik az, hogy nem ő lökte be a vízbe, a másik az, hogy nem ártott neki azzal, hogy még kupán is vágta volna. Ez azonban kevés. Nagyon. Mert hogy ha már egyszer van egy hosszú léc nála, akkor azt megpróbálhatná be is nyújtani, hogy hátha az illető elkapja. És akkor ki lehet menteni. Vagy manapság mikor még a klozettre is maroktelefonnal járnak az emberek, ha történetesen nem vagyok egy úszóbajnok magam sem, akkor még mindig lehet valamiféle segítséget kérni, bedobni egy úszógumit, vagy egy mentőövet. Tulajdonképpen az ember, mondhatja, hogy aki ott fuldoklik a vízben, biztosan tiltott helyen fürdött. Kihívta maga ellen a sorsot, és „meg is érdemli”, hogy belefulladjon. Legalább a többiek is tanulnak belőle! Ez már az, ami a tipikus istenkáromlás, mert az, hogy egy bíróság világi ügyekben bizonyítékok, és a védelem, és a vád, vagy a polgári perekben a felperes és alperes ügyvédje, és a benyújtott mindenféle dolgok alapján végül is ítéletet hoz, rendben van. Remélhetőleg igazságosat és jogszerűt. De az a része, hogy valaki Istent játszik, az baromira nincsen rendben. Vagyis, hogy ő valamilyen alapon följogosítva érzi magát, hogy emberek akár élete felől is megfellebbezhetetlen ítéletet hozzon Ugyanis… szóval itt kezdődik a baj. Azt hiszem, hogy én viselkedtem – és a hozzám hasonlóak természetesen – normálisan, és a társadalom egészsége szempontjából hasznosan. Az, hogy nem találtam társra például a sakktársadalomban három évtized alatt, az sok mindenre vezethető vissza, de leginkább tán arra, hogy az emberek először is nem szoktak hozzá, hogy őnekik lehet véleményük. Még azok is, akik, most mit tudom én, itt van a nyíregyházi, Szabolcs –Szatmár -Bereg megyei Bodor Lajos, 76 éves. Hogy Bodor Lajos Nyíregyházáról följön Pestre a közgyűlésre, amint ezt ő már megtette, és ez régen volt, ’92-ben, amikor neki ahhoz nyilván hajnalban kellett kelnie. Szóval becsülendő, hogy valaki ezt fölvállalja. Ellenben az ,hogy sem ő, sem mások semmiféle tények, érvek láttán-hallatán meg nem nyilatkoztak? Holott, és megint azt mondom, hogy én még azokat csak-csak megértem, bár nem tudom (én nem tudnék olyan lenni, és nem is akarnék), akik bizonyos fokig, hogy úgy mondjam, függnek. Például a Sakkszövetségtől, vagy bármelyik ilyen hatalmi szervtől, amelyik képes arra, hogy az ott elhangzott bírálatra nem válaszol, és elmismásolja, viszont egy későbbi időpontban visszavág. Valamiféle más ürüggyel. No ezt a részét még csak meg tudnám érteni. Viszont hogy Bodor Lajosnak, aki társadalmi munkában csinálja úgy a megyei elnöki megbízatását és a dolgait, mint a Piremon kupa szervezését, mondhatni, hogy egy személyben, és már 76 éves. Mit veszíthet? Egy olyan valaki, akinek nem tudom, hogy mekkora tekintélye van, mert attól, amit csinál, attól lehetne. De az emberek hajlamosak arra, hogy azt tiszteljék, vagy vegyék körül, aki rátarti. És az, akit különböző dolgokban szaladni és verejtékezni látnak, az nyilván nem ez a típus. Én oda akarok eljutni, hogy egy Herpai Józsitól, aki Szegeden folytatja tényleg áldozatos munkáját, vagy egy Bodor Lajostól, és a hozzájuk hasonlóktól, meg mondjuk attól, akik valamelyik, tegyük föl, a szarvasi csapatban játszanak, vagy a debreceniben, és az illető a debreceni egyetemen egyébként professzor. Tegyük föl, hogy ő ott van, az, ami elhangzik, az mint tény eljut hozzá, vagy korábban hallott felőle. És ami ott elhangzik, azt megérti, és átlát rajta. Azt szeretném megkérdezni, hogy egy egyetemi professzor, vagy egy vidéki elnök, mitől fél? Ugyancsak azt mondom, az Ilus szerint ezek az emberek általában azt gondolják, hogy úgyis mindegy, mert nem fog megváltozni semmi! Amire a válaszom az, hogy attól, hogy ők nem csinálnak, és nem mondanak semmit, attól tényleg azt várhatják, és ez teljesülni is fog, hogy nem változik semmi! Attól, hogy rakjuk a homokzsákokat a  már átázóban levő, és kibírja vagy nem bírja ki állapotban leledző gátra, attól megváltozhat. Legalábbis növeljük az esélyét. Természetesen az én egyetlen irományom sem eredményezett még olyasmit, hogy forradalom tört ki az egész országban, vagy legalábbis lokálisan. Vagy azonnali hatállyal összehívták volna az elnökséget, amelyik lelki- gyakorlatot tartott, majd egyetemlegesen lemondott, és ide a Kálvin térre vonultak az ablakom alá, és éhségsztrájkot kezdtek, ameddig én meg nem bocsátok nekik. Nem volt ilyen, legalábbis nekem erről tudomásom nincsen. És nem vagyok olyan naiv, hogy azt hinném, majd én! Ha azt nem is hiszem, hogy majd én, azt viszont hiszem, hogy végső soron minden ember megkapja ezt a lehetőséget. És valamilyen módon mindenki meg tud nyilatkozni. Ha csak annyit mond, hogy föláll, és azt mondja: egyetértek az előttem szólóval. Ennyit szerintem mindenki képes kibökni. Legalábbis a pártállami időkben ez remekül ment… Amikor talán valaki annyira nem akarta kiröhögtetni magát, hogy minden szamárságot elismételjen, ami elhangzott, és azt mondta, hogy egyetértek az előttem szólóval. Ha én együtt vagyok mondjuk húsz emberrel, és valakiknek szeretnénk egy olyan hangjelet adni, amit azok meghallanak, mert megbeszéltük, hogy ha megszületik a trónörökös, vagy mi, akkor egy hangjelet fogunk adni. A dolog, megoldható úgy, hogy engem buzdítanak, mert tudják, hogy én nagyon tudok ordítani, és én ordítok egy nagyon nagyot. És lehet, hogy eljut odáig. De úgy is lehet csinálni, hogy mindenki kiad egy erős hangot. És ebből a húsz erős hangból egy olyan erős, vagy annál sokkal erősebb lesz, mint amikor én ordítok,mint a sakál.. Ráadásul az ilyesmiről azt is meg lehet ítélni, hogy ez nem egy ember hangja, hanem hogy ez egy csomóé, ez a hitelesség szempontjából rendkívül fontos lenne. Mert az én egész tevékenységem alatt azzal tudtak egyrészt leszerelni, hogy ha egyáltalán méltattak valamiféle válaszra, hogy ha egyszer mindig én voltam az, a nagyon kevesek, jóformán senki más nem volt, aki megszólalt és elmondta, és a többiek hallgattak. És ezt a hatalom letéteményesei úgy értékelték, hogy már megint ez morog. Mindenki más hallgat, tehát meg van elégedve és boldog, vagy ha nem boldog, akkor legalábbis elfogadja. Az persze nem merült föl, hogy esetleg ezek az emberek úgy hallgatnak, hogy az én igazamat támogatja a hallgatásuk. De még ez az „én igazam”, sem stimmel, mert én azon túl, amikor az én kimondottan személyemet ért támadás ellen védekeztem, vagy vágtam vissza, soha olyan ügyet nem vetettem föl, ami arra irányult volna, hogy nekem valamit adjatok ide! Igaz, hogy nem is járna, sőt, van, akinek járna, és én tudom is, hogy kinek, de mégis nekem adjátok! Ilyet nem tud az esküdt ellenségem sem fölhozni. De én elmesélhetnék egy csomó olyan dolgot, amikor valakik nem is túl agyafúrtan megpróbáltak nekem szóban-írásban ártani, és ez kiderült. Újra csak azt mondom, hogy én nem értem azt a részét, hogy az emberek hogyan bírják ki a kusst. Némelyik, és elég sok, anélkül, hogy egyetlen egyszer megmondaná, ha úgy tetszik, a magáét, vagy olyan értelemben nyilatkozna közügyekről, ami azokat illető kemény kritika, akik ezt meg is érdemlik. Azon az alapon, hogy például az ő életét is, a másikét és a harmadikét is hátrányosan befolyásolja az, hogy ha hanyag és lusta emberek vezetik a hivatalt, hogy ha nem figyelnek oda problémákra, ha kizárólag olyasmiket vállalnak el, vagy csinálnak meg , aminek rájuk nézve rövidtávon személyes anyagi, vagy más egyéb haszna lehet. És ehhez a hivatalt használják föl, ahova őket valaki beültette, vagy úgymond „demokratikusan” megválasztották, ami alatt azt kell érteni, hogy!  A Sakkszövetség legújabb elnöke egy olyan elnökségi listával állt elő, hogy ezek vele együtt vannak, és ő csak ezekkel együtt vállalja, más variáns nincs. Aztán valahogy annyit el tudtak érni azok, akik ott voltak, hogy még két sakkozót be lehetett „választani” ebbe az úgynevezett elnökségbe. De valójában az egész társadalomra a tisztázatlanság és a tisztátalanság jellemző. Vagyis – ez az egyik kedvenc hasonlatom – ugye, azelőtt, mikor még nem voltak ilyen kvótaversenyek, az itthoni szinteket megszabták, ki mehet az olimpiára. És hogyha valaki átugorta azt a magasságot, akkor ment. Ha pedig nem futotta meg azt a szintidőt, ami a követelmény volt, akkor nem ment, mert annál jobb kellett volna bizonyára ahhoz, hogy az illető valahol végezzen is, ne csak világot lásson, Úgy ítélték meg, hogy őt érdemes kihagyni.A sakkban, ha volt is néha olyan, hogy kimondták azt, hogy ki milyen alapon lehet csapattag, vagy mi az, ami kizáró ok, valójában az elnökség arról volt híres, hogy mindenféle dolgokban – teljesen mindegy, hogy miben – az egyik alkalommal hoztak egy döntést, amit egy hónap múlva – miközben semmi nem történt, legalábbis ott a felszínen, csak a mélyben tevékenykedtek valakik – megváltoztattak. És ezek a különböző kritériumok is csak valamiféle tájékozódási pontot jelentettek, mint ahogy a Tompa János is azt mondta nekem egyszer, hogy hat évig volt szakfelügyelő, és ez alatt a hat év alatt a csapatbajnokság kiírása, az egyetlen egyszer nem volt ugyanolyan, mint az előző, vagy mint bármelyik előző. Álljunk meg itt, és az elismerés zászlaját hajtsuk meg! De újra csak az merül föl, hogy a görény büdös. Tehát neki azért szemrehányást tenni, mert büdös, nem illik. Hogy vannak karrierista és hitvány , és ócska alakok, nem lehet kivédeni, mert ezek valószínűleg mindig lesznek, de hogy eddig mindig voltak, az biztos. Viszont az ellen tenni, hogy ők valóban érvényesítsék különböző megalapozatlan követeléseiket,.  Ha lett volna ebben az országban legalább nyolc-tíz olyan sakkozó, és ismert valaki, aki nem feltétlenül mint játékos ismert, hanem mint versenyrendező, szakosztályvezető, edző stb!? Lett volna nyolc-tíz olyan, mint én, azt én merem állítani, hogy mindenféle összebeszélés nélkül, és nem együtt ülve, egy kupacban, hanem a terem bármelyik részén, amikor elhangzott volna  egy hazug mondat, akkor ebből a nyolc-tízből mindig valaki más, vagy ketten azonnal jelentkeztek volna. És ha megkérdezik tőle, hogy mi a helyzet? - Ez most itt egy hazugság volt, kedves sakktársak, és elmondta volna, hogy miért. Ellenben az a nyolc-tíz ember, aki kész lett volna ezt az immár megosztott felelősséget vállalni, hogy ővele szemben nem tudom én milyen intézkedést foganatosítanak majd, ez a nyolc-tíz ember vagy még meg sem született, vagy még nagyon kicsike, és én már nem fogok velük találkozni.

Még van egy kis idő. És elmondhatom azt, ami az ilyenkor elhangzó banális kérdésekre lehet válasz. Az egyik ilyen, amikor az embert arról kérdezgetik, hogy ha még egyszer kezdhetné, akkor mit csinálna ugyanúgy és mit máshogy. És ha választhatnék, akkor azt szeretném, hogy egy olyan korban születhetnék, vagy születtem volna meg, amikor az nem üldözendő volt, hogy ha valaki szemtől szembe mondta meg a véleményét. Amikor azok a tagadhatatlan érdemek, mint például versenyek rendezése, és az égvilágon minden egyéb, nem is azt jeletették volna, hogy akkor mindjárt az embert valami plecsnivel tüntessék ki. Hanem legalább békén hagyták volna azt, aki ilyet csinál, mert végül is olyasmit csinál, ami közös érdek. És ha megkérdezik tőlem, ha megkérdeznék, hogy jó, jó, hogy én idealista nevelést kaptam, és úgy gondoltam, hogy igenis, amikor az ember valamit lát, akkor szólni kell, de hát aztán ugye jöttek a pofonok. És azt is látnom kellett, hogy hiába adom én meg az alaphangot, ennek a kórusnak, ebből nem lesz sohase kórus, én mindig szólóban fogom a dalt előadni. Miért nem hagytam abba? Nem közönyből, hanem praktikus meggondolásból, hogy pl. ne öljenek meg?!(persze lassan) Erre az tudom mondani, hogy én újra és újra és mindig megdöbbenek: ha mondjuk együtt van száz ember, és ebből a száz emberből nem mind a száz kész arra, csak a száznak egy része, hogy nyíltan állást foglaljon, azt – mint valami szükségszerű rosszat – elfogadom. De azt, hogy senki, ezt csak azért sem, mert ugye létezik a nagy számok törvénye, és a nagy számok törvénye alapján egy száz fős közösségben az nem létezik, hogy egyetlenegy kellene, hogy ő legyen a „megmondó”. És persze csupa olyan dolgot, amit a többiek is látnak. Tehát, én sose gondoltam, és ezt meg is írtam, meg is mondtam, hogy valamiféle rendkívüli éleslátásom van. Bizonyos tájékozottságom volt, de annyi tájékozottsága, mint ami nekem, még nagyon sok embernek volt. Annál is inkább, mert a sakkozók rendkívüli módon szeretik a pletykát. Tehát amikor én szóra emelkedtem, és elmondtam ezt vagy azt, az nem arra szolgált, hogy most akkor tudja meg ország-világ, hanem arra szolgált, hogy tudják meg azok, akik bűnt követtek el, hogy mi viszont ezt tudjuk, és vonják le belőle a konzekvenciát. Hát le is vonták, és megpróbáltak engem a szó szoros értelmében kinyírni, ami részben sikerült is. Meg nem haltam, de tulajdonképpen 95-96, de már 94 is előtte, különélés, válás, eltiltás, mit tudom én, mindenféle együtt, ez engem gyönyörűen kiütött. Tompa János, egyike azoknak az embereknek, akik például egy levélre nem válaszolnak. Nem olyan levelet kell ám érteni, amelyikben többmilliós gyorssegélyt kérnék, akár a Pekártól , aki a Duna TV elnöke, és két hónapig nem válaszolt, akár Tompától. Tompával Papp Béláról szeretnék könyvet írni. És a múltkor, mikor egyszer elcsíptem, és beszéltünk, akkor ő azt mondta, hogy ez milyen jó, meg ez meg az! Az a része, hogy fölkérek egy lányt, és őt lehet, hogy ez még meg is lepi, ha illemtudóan teszem, és tisztességesen föl vagyok öltözve, kinézek valahogy, végignéz és elgondolkodik azon, hogy akar-e ő velem táncolni, vagy jobbra vár? Megteheti, de azt nem teheti meg, hogy öt percig hagy engem ott állni és bokázni, mert az pofátlanság. Tehát lehet mondani azt, hogy köszönöm szépen igen, vagy azt, hogy köszönöm szépen, talán később – ez többnyire azt jelenti, hogy sohase -, de mégis udvarias akar lenni. Vagy az is előfordulhat, hogy ne haragudj, de eddig táncoltam és olyan fáradt vagyok, hanem ha van kedved, üljél le, és beszélgessünk kicsikét, és aztán majd utána. Lehet, mindenfélét lehet mondani. Csak azt nem szabad megtenni a másikkal, hogy levegőnek nézni. Amiről egy másik kazettán beszéltem: a fárasztás, lebegtetés, zsibbasztás. Amikor valakiben a bizonytalanságot dagasztják,  amikor visszaélnek azzal, hogy türelmes, vagy éppenséggel provokálják. Ha mondjuk egy ilyen arcátlanság után, mint amit ez a Pekár csinált azt írtam volna, hogy nézze, kedves P. én azt hittem, hogy ez a Duna TV, és nem gondoltam volna, hogy abban a modorban kezelnek, mintha az RTL lett volna, és elmondom neki a kedvenc formulámat, hogy „Szereti maga a szexet? Na, akkor takarodjon a p.cs.ba!”  Ami szívem szerint jött volna. Akkor túl azon, hogy már a Duna TV - vel a büdös életben nem lesz soha semmi dolgom, de csak dagasztom a rossz híremet, majd elmondja: képzeljétek el, csak két hónapig provokáltam, és aztán volt képe ezt írni. Mintha egy kutyát ingerelne valaki szisztematikusan, minden áldott nap, és egyik nap a kertkapu nyitva maradna… És akkor a kutya elégtételt venne rajta, a pofa meg követelné, hogy a kutyát altassák el. Mert ez egy fenevad! Szóval nehéz az egész, ameddig az emberek ilyen mértékben vannak beyzarva. És ha – én azt megérteném, mert etikailag az egy másik kategória, de most tegyük föl, hogy az emberek nagyon jól élnének, és általában a dolgaik jól mennének, és volnának gazemberségek is. És akkor azt mondanák annak, aki leleplez egyet, hogy fasxikám: (Talán nem mondanák ezt ki.) míg nekünk jól megy a dolgunk, addig lehet itt fasizmus, kommunizmus, egykutya.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap