Mohács felé

Bene Zoltán, sze, 10/19/2011 - 03:46

 

 

 

Jöttek sorban, egymás után.

Rongyosabbnál rongyosabb köpönyegekbe burkolták nélkülözésektől légiesen könnyűvé, szinte átlátszóvá aszott tagjaikat és szembántó, mindamellett szánalmat keltő csonkjaikat. Fülsértően, kísértetiesen zörögtek törődött csontjaik lépéseik ütemére. Lábukat, ha volt, mocskos ruhacafatokba bugyolálták, hogy megvédjék az utak veszedelmeitől: a kövek sebző élétől, a gyökerek vért kívánó rosszindulatától, az erdők aljának talpakkal-lábszárakkal szembeni erőszakosságától, a városi utcák alattomos szemetének álnok orvtámadásaitól. Kezükre, ha volt, levágott ujjú kesztyűket húztak, hogy bőrüket védelmezzék a külvilág állandó, kiszámíthatatlan, parttalan, érthetetlen és értelmetlen, de folyvást jelen lévő ellenségességétől. Reszkető fejükre zsírtól-kosztól fényes bőrsipkát húztak, hogy férgektől nyüzsgő, agyonvakart, agyonmart, hajavesztett fejbőrüket elrejtsék a fürkésző, tolakodó tekintetek elől. A valaha deli vállakon siralmas iszákok csüngtek, toldozott-foldozott, szakadozott, üresen lötyögő, szurtos szütyők. Arcuk elé a legtöbbjük szennyes kendőt kötött; némelyikük szemgödre üresen tátongott, némelyiküknek orra-füle hiányzott: büntetésből tolták ki, metszették le, vagy a lepra ette meg kérlelhetetlenül. Torzak voltak, piszkosak, taszítóak. Testükön gennyes sebek nyíltak átható dögszagot árasztó húsevő virágok gyanánt.

Jöttek sorban, egymás után.

            Botorkáltak végig a városon. Közülük a legdaliásabb csetlett-botlott legelöl, hajlott háttal; a többi szépen, rendben mögötte támolygott. A vakokat nyomorékok vezetgették, a féllábúakat sánták támogatták, a lábatlanok leghátul vonszolták magukat karjaik utolsó megfeszített erejével. Egyikük-másikuk, akinek jutott fölös, nagy gonddal félretett, eltartalékolt energiája erre, vagy akinek éhsége diadalt aratott az erőtlenség felett, avas szalonnadarabkákat majszolt, amivel a város szélén szánták meg őket némely kegyes indulatú polgárok; a többiek azonban minden tehetségüket a haladásra összpontosították, a távolság legyőzéséért csatáztak – megannyi dicső csata után már csak erre telt tőlük.

Jöttek sorban, egymás után.

Az emberek utat nyitottak nekik, mély csendben figyelték őket, egyesek iszonyodva, mások egyfajta szánakozó áhítattal. Sem ezek, sem azok nem látták meg a hősöket, akiket vártak, akiket beharangoztak, akiket kidoboltak; a rongyok eltakarták a vitéz tettek végrehajtóit, de nem csupán eltakarták, fel is falták őket. Szánalmas koldustársaságot követtek nyomon a kíváncsi tekintetek, fekélyes, üszkös, nyüves testű, behorpadt hasú és mellkasú, éhségtől, hidegtől, betegségektől halálra csigázott, az élet által végsőkig kizsigerelt koldusbandát. Láttukra volt, aki sóhajtozott, volt, aki kiköpött, volt, aki hitetlenkedve csóválta a fejét. Volt, aki sokat sejtve és sejtetve sírt.

Jöttek sorban, egymás után.

            Elérkeztek a király elé. A király, a gyermek Lajos, magasan fölöttük állott a székesegyház lépcsőjének legtetején, arcára a szokott méla unalom mellé kiült gyomrának háborgása; mellette Brandenburgi György, a teljhatalmú gyám, kevélyen, kövéren, magabiztosan egyenes derékkal. Az ország és az egyház nagyjai vették körül őket, arcukon borzadály vert tanyát, kardot markoló kezük a feltáruló látványtól elgyengült, hangjuk megremegett, amikor fojtottan szót váltottak egymás között. Egyikük, Tomory Pál, a vitézlő pap oly mélyen lehorgasztotta fejét, hogy orra szinte a térdét súrolta. Egy titkár hangosan neveket kezdett olvasni egy hosszú tekercsről, s olykor egyik vagy másik ágrólszakadt, elnyűtt vándor egy-egy név hallatán előkúszott társai közül, felmászott a legalsó lépcsőfokok valamelyikére, s ott megpihent. Hosszú idő és számtalan név elhangzása után mind az utolsó szálig ott kuporogtak a legalsó lépcsőkön, rendben, csendben, várakozón emelve szemüket a gyermekre, aki most mindannyiuk uralkodója volt. Ám a király nem szólt, csak mély undorral figyelte őket. Helyette Brandenburgi György beszélt, zengő, mézes-mázas hangon, németes hangsúlyokkal. Hosszasan ecsetelte az itt megjelent férfiak megannyi érdemét, erényét, számos kiváló, Istennek tetsző cselekedetét, melyet a Szent Korona javára a boldog emlékezetű Mátyás és a két Ulászló idején véghezvittek, s elmondta, hogy őfelsége, II. Lajos, fentebb említettek méltó utódja és örököse, méltányos járulékot állapított meg nekik és érettük életük hátralévő idejére, mely kegydíjat a város piacterén felállított sátorban számolnak markukba becsületes hivatalnokok. Ezzel a ceremónia véget ért, az urak, élükön a királlyal és nagyhatalmú gyámjával sietve elvonultak, csupán az egy Tomory vizslatta még sokáig az alul gubbasztókat, s midőn elment, többen látni vélték, hogy kövér könnycseppek gördülnek végig barna, dús szakállán.

Jöttek sorban, egymás után.

            A székesegyház lépcsőitől vonszolták magukat a piactérre vezető utcán, összekapaszkodva, zokogva, meghatottan. Az emberek, azok a kevesek, akik még nem láttak dolguk után, sorfalat álltak nekik, leszegett fővel, szomorúan, szívükben újdonsült, fortélyos félelem ébredezett. Az utca fölött az elmúlás szaga lengett, mint gyászlobogó a halottas házak falán, a házfalak kövei mély sóhajokat préseltek ki magukból, egy gólya felemelkedett valamelyik tetőről, s határozott szárnycsapásokkal délnek indult, vissza se tekintett. Ők, az elrongyolt vándorok azonban semmiről nem vettek immár tudomást, csak csúsztak-másztak előre, a piactér felé. Nem látták az őket figyelőket sem, pedig néhányan még mindig ott álltak sorban, moccanatlanul az utca két oldalán, hogy kísérjék, hogy vigyázzák lépteiket; álltak, bennszakadt lélegzettel, egy félbemaradt mozdulat bágyadt elesettségével, szemükben tompa csillogás. Lám, szólt egyikük, ez hát a nevezetes Fekete Sereg, a győzhetetlen. A többi vigyázó rábólintott. Igen, ez a Fekete Sereg, az ország támasza és védelmezője. Azután lassan eloszlottak az utolsók is, akik sorfalat állva tisztelegtek a különös, elhasznált vándorok előtt. S azután már csak ők csúsztak, ők kúsztak előre, ők, a Fekete Sereg koldusmaradékai – egyedül, magányosan, elhagyatottan, rongyosan, véresen, gennyesen, szennyesen, betegen – előbb a piactér, majd onnan tovább a feledés és a halál irányába.

 

 

 

 

 

Megjelent: PoLíSz 96. (2006. július-augusztus)

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap