Mesék - Harag és Hajnal

humattila83, szo, 03/16/2013 - 00:02

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy ország, annak egy öreg királya, s neki két leánya. Az idősebbik leányt Csengének hívták, mert bár nem lehetett szépnek mondani, hangja bársonyos volt, akár a nyári szellő, mosolya kedves és szívmelengető, nevetése pedig csilingelő mint a vadvirágokon játszó reggeli harmat. A kisebbiket meg mindenki csak Haragnak hívta, mert bár hiába volt szép, mint a Nap, és okos is, úgy tudott veszekedni és szitkozódni mint maga az Ördög se tán. Volt is baja vele az öreg királynak elég, szégyenkezett csúnya beszéde, folytonos pörlekedése és nyafogása miatt, melybe gyakran beleremegtek még a várpalota vastag falai is, és mind az ezer ablak.

Egyszer aztán a király a vacsoránál azt mondotta Csengének:

- Kedves leányom, elérkezett az idő, hogy férjhez menj!- Csenge kedvesen mosolygott, s apja szívét melegség járta át ahogy reá nézett.

- Ahogy kívánja édesapám!- felelte illendőn.

- Meghívattam a szomszéd király fiát, Vitéz Botond Herceget, ő majd jó férjed lesz meglátod!

Erre már Harag is fészkelődni kezdett a helyén, mert tudva levő volt, hogy Botond Herceg igen jóképű, deli legény volt, bátor, erős és jóságos, akár az apja.

Ej, ha az én csúnyácska nővéremet ilyen vitéz Herceg veszi feleségül, akkor engem, aki szép is vagyok kihez ad vajon az apám? Talán magát a Nap Fiát szánja nekem?”- gondolkodott magában, s hamar neki is rontott az apjának:

- És én? Én mikor mehetek férjhez?- kérdezte, s a király Csengének szánt mosolya úgy hervadt el, mint rózsa aszálykor, de nem azért mintha kevésbé szerette volna kisebbik lányát, hanem mert annál nagyobb gondja volt férjhez adni őt.

- Hamarosan. Hamarosan lányom, de elébb...

- És ki vesz el engem?- vágott közbe Harag, mert túlságosan izgatott volt, és magán kívül soha nem is tudott másra gondolni.

- Megtudod azt is...- vakarta meg ősz szakállát a király, s azután komor csendben vacsoráltak meg.

Harag meg sem várva, hogy apja elbocsássa, felugrott és boldogan kiszaladt a kertbe, a kedvenc almafája tövibe telepedett, és onnan köszöntötte leendő apósát, a lenyugodni készülő Napot.

Mialatt Harag elrohant a kertbe, Csenge az apjához fordult és békítőleg azt mondta neki:

- Ne haragudjon húgomra apámuram. Fiatal még, de majd megjön az esze meglássa!- a király erre csak nehéz szívvel felsóhajtott.

- Nem haragszom én rá, hiszen a lányom is, és szeretem is, csak éppen eleddig nem leltem még olyan férfit, aki feleségül venné őt.- mondta búsan.

Három nap múlva megérkezett Vitéz Botond Herceg, akinek azonnal elrabolta a szívét Csenge kedvessége és bája, s még aznap megkérte a kezét az öreg királytól. Harag mindvégig ott legyeskedett, s mikor látta, hogy a Herceg csakugyan olyan jóképű, mint ahogy hírlett, még türelmetlenebb és elviselhetetlenebb lett. Órákon át szitkozódott a várat őrző strázsákkal, a lovászokkal, a kertészekkel, a legválogatottabb átkokat szórta a szolgákra, s mindenkihez volt-egy két keresetlen szava, akit csak elébe terelt a balsors.

Igazán cudarra mégis akkor fordult a dolog, miután megülték a lakodalmat, s Csenge útra kelt új urával magára hagyva a királyt és Haragot. A hercegnő azután álltó nap apja fülét rágta, hogy mikor adja már férjhez, és kihez adja majd hozzá, s a palota most már folyamatosan zengett a nyafogásától.

A király csakhamar elunta a dolgot, és küldönc révén felkereste a Napot, és megkérte őt küldje el egyetlen fiát, hátha megtetszenek egymásnak a fiatalok. A Nap azonban nem válaszolt az üzenetre, csak tovább rótta kevélyen útját az égbolton.

Harag, aki mit sem tudott apja leveléről tovább zaklatta őt a házasság ügyében, és a király jobb ötlete nem lévén kihirdettette az egész vidéken, hogy ezen és ezen a napon rangra és származásra való tekintet nélkül mindenki járuljon az Ő, és a Hercegnő színe elé, aki meg kívánja kérni Harag kezét.

Mondják: „A rossz hír gyorsabban terjed, mint a jó.”, s Harag Hercegnő rossz modorának híre gyorsabban terjedt, mint szénakazalban a tűz.

Teltek-múltak a napok, s a Hercegnő egyre izgatottabb lett, egyszersmind egyre többet veszekedett, még tulajdon apjára is szórt kígyót-békát.

A király parancsára a palota háznépe eközben szépen kitakarította, feldíszítette az ódon kastélyt, még a rozsda-falta lovagi páncélokat is kifényesítették, a legsötétebb sarkokból is kiporolták a pókhálókat, mert az öreg király titkon azért remélte mégiscsak meglátogatja őket a Nap Herceg.

Hanem amikor eljött a várva-várt nap, s a Hercegnő felöltözve legszebb ruhájába, körülötte a királyi palota pompázatos öltözékekbe bújt apraja-nagyjával, és az ezüst láncinget felöltő öreg királlyal kivonult az országútra néző várkapuhoz azt kellett látniuk, egyetlen kérő, annyi se várakozik odakinn, hogy a makrancos királykisasszony kegyeit keresse.

Aztán egyszer csak feltűnt egy paraszt legény. Gyalogosan közeledett a palota felé, lábán elrongyolódott csizma, nadrágja, inge folt hátán folt, átalvetője szintúgy.

Mikor a király elé ért mélyen meghajolt, s tisztelettel köszöntötte:

- Adjon Isten fenséges uram!

- Adjon Isten neked is fiam! Mi járatban vagy erre?

- Harag Királykisasszony kezét gyüttem megkérni!- felelte a legény és délcegen kihúzta magát. Nohát húzhatta, de így sem volt valami lenyűgöző látvány, lábai pipaszár vékonyak, haja bozontos, mintha maga is csak egy gyapjas birka lenne, csak kék szemei szikráztak furcsán.

- S mit hoztál ajándékul?- kérdezte a király.

- Szívem tisztaságát hoztam uram-királyom.- felelte a fiú gondolkodás nélkül, s szemei még inkább szikrákat vetettek.

De a Hercegnő nem nézett a legény szemébe, alaposan fel fújta magát, s felháborodottan rivallt rá:

- Nem szégyelled magad, te rongyos? Méghogy megkéred a kezem? Méghogy a szíved tisztaságát! Hord el magad innen, én a Nap Herceg jegyese leszek!- azzal sértődötten hátra fordult és bevonult a palotába, de még előtte parancsba adta, hogy másnap megint mindenki menjen ki a nagy várkapuhoz, hátha csak késik a Nap Fia.

Másnap is mindenki felöltözött, s mindenki várta, hogy végre-valahára megérkezzen a Nap Herceg, aki pedig eztán sem jött el, de jött helyette megint a paraszt legény. Illendően köszöntötte a királyt, és háza-népét, majd mikor a király megkérdezte mit hozott ajándékul, így felelt neki:

- Szavaim igazát hoztam magammal uram-királyom.

A Hercegnőt megint elfutotta a pulykaméreg.

- Mit nekem szavak! Arany, ezüst, gyémánt, ezek az igazi ajándékok! Ha majd eljön az igazi kérőm, ezekkel fog elhalmozni. Tűnj a szemem elől!

Harmadnap megint kivonult az egész udvartartás nagy csinnadrattával, és vártak a Nap Herceg érkezését, de hogyhogy nem, megint a parasztlegény jött csak el.

Ezúttal így felelt a király kérdésére:

- Uram-királyom nem maradt egyebem, mint a lelkem jósága, ezt kínálom fel most!

Harag Hercegnő csodaszép arca eltorzult a dühtől, s úgy megcsúnyult, hogy senki rá sem ismert.

- Most már aztán elég! Ezt a sértést nem tűröm!- mondta ezt olyan káromkodások közepette, hogy bármelyik kocsis elpirult volna szégyenében.

- Nem akartam én megsérteni fenségedet, de mindenemet felajánlottam, amit csak ajánlani érdemes! Szeretetet, őszinteséget és jóságot! Többet érnek ezek tengernyi aranynál, hegynyi gyémántnál, de látom én, hogy a királykisasszonyt elvakítja az önzősége és a hiúsága és nem lát tovább az orránál!- felelte a parasztlegény bátran.

- Ó, te alávaló, hát tovább sértegetsz! Tudd meg előbb leszek az Ördög felesége, mint a tiéd!- toporzékolt a Hercegnő.

- No-no! Vigyázzon fenséged mit kíván, mert könnyen valóra válhatik!- emelte mutatóujját a legény.

- Hol az udvari bakó? Tüstént kerítsétek elő, és csapassátok le ennek a szemtelen parasztnak a fejét!- dühöngött Harag, és felváltva szidalmazta a legényt, a bakót, és úgy általában az egész jelenlévő sokadalmat.

- Azt ugyan lesheti fenséged, hogy a hóhér elé küldhet! Látom már milyen fajta maga, és akkor sem venném el, ha maga Holdapó kérne rá!- füttyentett egyet a parasztlegény, sarkon perdült, s úgy eltűnt mint a kámfor.

Na de nem sokáig csudálkozhatott ezen senki, mert egyszeriben hangosan recsegés-ropogás közepette kettényílott a föld, a hasadékból lángok csaptak elő, s a lángokból nagy dérrel-dúrral kiugrott maga az Ördög. Patás lábai nagyokat koppantak a palota kövén, fekete szarvai majd kidöntötték a kapuboltozatot.

Megijedtek mindahányan csak voltak, s menekülőre fogták a dolgot, csak a király legvitézebb katonái meresztgették lándzsáikat a pokol ura felé.

Jaj de meresztgethették ugyan, mert az Ördögöt nem lehetett megrémíteni semmiféle lándzsával, nagyot dobbantott, és a katonák úgy dőltek félre az útjából, mint a búzaszálak a viharos szél elől.

Az Ördög meg felkapta a Hercegnőt és már vitte is lefelé a pokolba, mert a Patásnak igen-igen kedvére való volt Harag viselkedése, s úgy számította keresve sem találhatna jobb arát magának sem a felvilágban, de még az alvilágban sem.

Az Ördög fekete kastélya az alvilág legtüzesebb, legforróbb bugyrában állt. Ide hozta magával szegény Harag Hercegnőt, aki az egész hosszú út alatt hol segítségért sikoltozott, hol az Ördögöt szidalmazta, végső elkeseredettségében pedig apró ökleivel elrablója hátát verte, de ezzel sem ért el semmit.

Hanem amikor elérték a fekete palotát, az Ördög levetette a hátáról a Hercegnőt, s körbevitte mind a sok teremben. Megmutatta tengernyi kincseit, tűzokádó lovait, s aranyból öntött trónusát, majd Harag fölé tornyosult. Fújtatott, morgott, agyarakkal teli szája sarkából és orrlikaiból sárga kéngőzt eregetett. Olyan rút volt, hogy a Hercegnő rá sem bírt nézni, szipogva lesütötte a szemét, s az üszkös padlót bámulta.

- Csodaszép Hercegnő, leszel-e a feleségem, ahogy a parasztlegénynek mondtad, és mindez amit mutattam neked, a tiéd lesz?- kérdezte reszelős hangon a Patás.

- Nem leszek a feleséged!- rázta meg a fejét a Hercegnő, mert nem tetszett neki az Ördög ábrázata.

- Na majd meglátjuk! De addig is, amíg itt vagy, dolgoznod kell, ha enni akarsz! Súrold fel a padlót, míg vissza nem jövök, különben szörnyű haragos leszek!- azzal fordított egyet lángpalástján és eltűnt.

A Hercegnő tartott is az Ördög haragjától meg nem is hitt neki, de azért kénytelen-kelletlen munkához látott. Sikálta, súrolta a padlót, de a fekete hamut csak nagy nehezen tudta feltakarítani.

Másnap megjött az Ördög, morogva, dünnyögve körbejárta a kastélyt, majd Haraghoz fordult.

- Leszel-e a feleségem szép Királykisasszony, ahogy a parasztlegénynek mondtad?- a Hercegnő a fejét rázta.

- Nem leszek!

- Na majd meglátjuk! Mossad le az ablakokat! Holnap visszajövök!- azzal köddé vált. A nyomában egy fonott kosárka maradt, benne ropogós kenyér, és egy kancsóban üde forrásvíz. A Hercegnő evett és ivott, azután munkához látott.

Másnapra a palota mind az ezer ablaka tisztán ragyogott, és az Ördög miután végigjárta megint megkérdezte:

- Leszel hát a feleségem, ahogy a parasztlegénynek mondtad?

- Nem, nem leszek.- hangzott a Hercegnő válasza.

Teltek-múltak a napok, s az Ördög gondosan ellátta a Hercegnőt elemózsiával a munkájáért cserébe, és minden alkalommal megkérdezte Haragot, hogy lesz-e a felesége, s ő mindig nemmel felelt, erre az Ördög magára hagyta.

Egyszer aztán mikor a pokol ura megjelent, így szólott a Hercegnőnek:

- Légy a feleségem Szép Hercegnő, s cserébe olyan életed lesz, amilyet még a Nap se látott. Tejbe-vajba fürösztelek, a tenyeremen hordozlak. A birodalmam minden ivadéka a parancsaidat lesi majd, s több kincsed lesz, mint az összes királynak együtt!

A Hercegnő, akit az Ördög mindig magára hagyott, s a munkán kívül nem volt egyebe már, felsóhajtott.

- A kincseskamrát minden nap láttam, de a gyémántok nem szóltak hozzám kedvesen, az aranyrögök nem becézgettek. S mivel ostoba sem vagyok, tudom, hogy eszed-ágában sincs akár egyetlen rézgarast is adni nekem a vagyonodból, hiszen köztudomásúlag te vagy a legkapzsibb teremtmény az egész földkerekén! Nem vágyom már gazdagságra, ékszerekre, szép ruhákra.- mondta, és nehéz szívvel a parasztlegényre gondolt, aki annyi szépet és jót kínált neki. De tudta, elkésett már a megbánással, s a szaván kívül egyebe nem lévén be kell tartania, amit a parasztlegénynek mondott haragjában.

- Ide hallgass Ördög uram! Nem kell se kincs, se szolgák, se uradalom nekem, mégis hozzád megyek, mert állom a szavam! De tudnod kell Pokol Ura, hogy szívem sosem lesz a tiéd, mert lelked gonosz, szavaid hazugok és magadon kívül senkit nem szeretsz, így engem se. Már tudom mik az igazi kincsek, s az nem vagyon, vagy hatalom, hanem a szeretet és a jóság, de tőled ezeket hiába várnám. Milyen kár, hogy ostoba módon elutasítottam azt, aki felkínálta mindezeket! Ó bárcsak...

Ahogy ezt kimondta az Ördög megperdült a sarkán, s a helyében ott állt a parasztlegény, ruhája épp oly foltos, csizmája épp oly elnyűtt, mint korábban, de szemei vidáman csillogtak.

- Hozzám jössz hát feleségül Szép Hercegnő?- kérdezte mosolyogva, s Harag könnyes szemekkel a karjaiba vetette magát.

- Igen, hozzád megyek!- felelte boldogan.

- Akkor jer velem, hogy apádtól is megérhesselek illendőség szerint!- azzal magához karolta a Hercegnőt, suhintott a köntösével, s egy szempillantással később mindketten ott álltak az öreg király kastélyának tróntermében.

A király aki eleddig búskomoran meredt maga elé, azt sem tudta hová legyen a boldogságtól mikor meglátta kisebbik leányát. Hát még akkor, hogy elcsodálkozott, amikor a legény egyszeriben odalépett elé, s így szólt:

- Uram-királyom illendőség szerint szeretném megkérni a Hercegnő kezét! Adja-e az áldását?

A király végignézett a fiatalokon és felkacagott:

- Hisz úgy látom ez már eldőlt, hát Isten áldásánál jobbat úgyse tudnék adni! Hogy szólíthatlak fiam?

A parasztlegény kihúzta magát.

- Vitéz Álmos vagyok, a Nap Fia!- mondta büszkén.

- Ne tréfálj velem hallod-e!

- Nem tréfálok én apámuram!- azzal a parasztlegény megperdült a sarkán, s egyszeriben délceg herceggé változott.

Volt azután nagy dínom-dánom, vigadozás hét napon és hét éjszakán át míg tartott a lakodalom. Eljöttek a föld összes királyai, hogy tiszteletüket tegyék a Nap Fia és Leánya előtt. Ott volt Csenge Királyné a férjével, s első gyermekével a kis Örssel, s ott voltak az összes nemzettségek nagyurai.

Egyszer aztán a Nap Fia Álmos a lakodalom utolsó napján így szólott mindenkihez:

- Mától fogva Harag Hercegnő neve legyen eztán Hajnal, mert olyan szép és kedves ő az én szívemnek, mint a napot hozó pirkadat.

Azután Álmos hazavitte Hajnalt atyja aranypalotájába, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak...

 

 Vége 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap