Lepedők

Anonymous, v, 08/28/2011 - 04:49

 

 

 

Schindler Zsófi: Lepedők

Az emlékek olyanok, akár nagy, színes lepedők, kiteregetve az elme szárítóköteleire. Lepedők, melyek egyre csak mosásba kerülnek, míg nem fakulni kezdenek és színüket vesztik, majd kilyukadnak, s előfordul, hogy végül teljesen eltűnnek. Igen, az emlékek olyanok, mint a színes lepedők…

Az inas, még fiatal, harmincas évei elején járó, buzgó, lelkiismeretes férfi, megigazította a tömött, fehér tollpárnát az ősz öregúr feje alatt.

-          Uram, ha bármiben a szolgálatára lehetek, csak csengessen- mondta, s a diófa éjjeliszekrényre állította a kis rézcsengettyűt- Eléri így, Uram?

Türelmesen megvárta, amíg az öregúr lassan odafordítja a fejét és egy alig észrevehető bólintással felel, aztán röviden meghajolt és sietve elhagyta a szobát. Csend telepedett a helyiségre. Tökéletes, zavartalan, síri csend. Ahogy azt előző nap kérte, az óra lekerült a szemközti falról. Mikor reggel felébredt már nem hallatszott a ketyegése s ez megnyugvással töltötte el. Éppen elég pusztán érezni az idő múlását, semmi szükség rá, hogy az ember még lássa és hallja is, hogyan peregnek a homokszemek. A keskeny ablakok rálátást engedtek a kinti szürke, felhős égboltra. Olyan ez, mintha kulcslyukon keresztül szemlélné a világot. Vagy, mint egy cukrászdai jelenet. Íme, egy szelet november. Tessék parancsolni. Hogy tócsákba gyűlt-e az esővíz a kerti sétányon, letakarta-e a szobrokat s gondosan összegereblyézte-e a leveleket a kertész a parkban? Nem tudhatja. Ezúttal a sütemény egy szeletét kapta csak tányérjára, gondosan kimérve. Jó étvágyat hozzá! Nehezebben vette a levegőt, ahogy ezeken gondolkodott s magát nyugtatgatta, lesz még lehetősége habzsolni. Nem hal éhen a magány s a bezártság hideg vendégségében. Pár percig hevesebben vert a szíve, aztán lehiggadt s sóhajtott. Lepedők…

Behunyta a szemét. Még tisztán emlékezett a finom, hófehér csipkére a zöld szoknya alján. A fényes anyag szinte táncolt a lány bokái körül, amikor az végigsétált az utcán azon a hűvös szeptemberi estén. Mindenki tátott szájjal bámulta. Férfiak a kávéház teraszán szemtelenül követték tekintetükkel sudár alakját. A pincér kezében megremegett az ezüsttálca. Nők a piacon irigykedve figyelték lebegő, könnyű lépteit. Kopogós cipőt viselt. Fekete, lakkozottat. Olasz fajtát. Nem sokan engedhették meg maguknak akkoriban, hogy olyat hordjanak. A barna szövetkabáton pedig kékek voltak a gombok. Nagy, kerek, világoskék gombok. Pont, mint a szemei. Igen, akkor azt gondolta, a gombok a kabáton éppen olyanok, mint a lány szemei. Gyönyörű, csillogó, kék szempár… de azokat már nem látta maga előtt. Már hónapok óta nem. Furcsa, de talán inkább fájdalmas, hogy az olyan jelentéktelen részletek, mint egy vékony csipke, milyen makacsul ragaszkodnak az elméhez, míg arcok, szemek, pillantások, mosolyok egyszerűen ködbe vesznek. Fáj a hiányuk. Minden nappal jobban. Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, kezével kitapogatta a csengettyűt az éjjeliszekrényen és megrázta. Talán, majd így. Talán, majd így sikerül felidéznie az arcát. Hogy nem jutott ez idáig eszébe… Közeledő léptek zaja hallatszott, s hamarosan megérezte a jellegzetes francia kölni illatát:

-          Parancsol, Uram?- kérdezte az inas alázatos, kimért hangon.

Az öregúr mély levegőt vett:

       -      Gombokat- suttogta.

       -      Hogyan?- kérdezett vissza bizonytalanul a férfi- Megismételné, kérem?

Az öregúr minden erejét összeszedte, úgy lehelte:

-          Hozzon nekem…hozzon nekem világoskék gombokat…

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap