Lábon vett filozófia - Átlényegítő bor?

Tandori Dezső, p, 09/04/2015 - 00:03

 

 

    Átszellemítő volt a bor Szekszárdon, ahová az ötvenes évek végén Mészöly Miklóssal, akkori mesteremmel és nálam jó másfél évtizeddel idősebb barátommal szüretre néhányszor elmehettem; mikor várakoznunk kellett a buszcsatlakozásra, „möszjő, möszjő”, intett Miklós, „Presszóba ülni? Kocsmába.” S milyen igaza volt. Nem részletezem, mi minden munkálatban vettem részt hamarost már nem is oly nagyon ügyetlenkedve a Mészöly (Molnár) család két-két szüreti napján ekképpen; de ami az átszellemülést illeti, elsősorban – a jó levegőn! a nagy szabadságban! a tiszta bor jóvoltából! – nem berúgásról volt szó, hanem élesebb érzékek működéséről: tisztábban látott a szem (messzire, lásd Séd, Sárvíz, Sió, ha mind nem derengett is elő, hát persze), finomabban hallott a fül, igen, még a pergő lösz is élmény volt a szurdik-vájat-utakon, figyelem tárgya lett minden így kiálló gyökér…
    Első bor-élményem Zalához köt mégis, onnét hozott haza családunk vasutas barátja demizsonokban, csatosokban jó kis savanyákat, s én olyan tizenkét évesen, karácsony szent délelőttjén, hogy anyámékat ne zavarjam (fadíszítés, és én nem akartam jelen lenni), fent jártam a Józsiéknál, Manciéknál (a házaspár), lisztesre sütött hasábkrumplit ettem rántott hússal, és apró, épp-hogy-decis pohárból ittam a zalai bort, és igencsak megártott. Így tértem, csúszkáltam haza a Naphegy oldalában.
    Szeri, száma a bor-ügyeknek aztán, közben, ma. 1993-ban igencsak meghíztam. (Mára is „felkaptam” megint, de a borról, bár cukra vétkes lehet – a kevés mozgás mellett – nagyon is fölös kilóim dolgában, nem óhajtok leszokni.) Párizsban jártam épp, nagyon rám tört valamiért a bánat, a borús csatornaparton nem bírtam meginni jó hétdecis vörösömet, s akkor fogadtam meg, 7000 napig nem iszom. (Miért épp 7000?) Két és háromnegyed évig álltam a dolgot, 87 kilóról 57 kilóra fogytam. (Ezért is.) Aztán a bor visszakövetelte jogait. Vicces, hogy Írországban épp sosem voltam pubban. (Mészöly megfeddene ezért.) Angliában olasz borokat, francia borokat kell venni, viszont drágák. Ehhez, meg hogy főként finom Meursault-t ihasson ott az ember (itthon efféléket nem vásárolnék; miből tenném?), nyerni kellett a lóirodán. Elmúlt ez a korszak is.
    Bécsben járva szintén akadt ilyen antialkoholista mániám, periódusom. Barátaim kedvéért gyengültem el, ittam jóféle vöröseket; manapság főként a savanyúbbat és a fehéret kedvelem. Sajnos, a várost járva igen sok rossz bort is iszom.
    Miért? S Bécsben is, ha – ma már igen-igen ritkán – ott járok, miért iszom pohárról pohárra, mintegy „golfpályaként” teljesítve a várost, általában az ismert pályaudvari, piaci, szabadtéri helyeken, egy-egy horvát, koszovói stb. vendéglőben? Társaság kell. S mert nem társaskodom, a társaságot önmagam megkettőzésével a bor révén biztosítom. Elveszi az élet sivárságát, terveket tudok szőni, társalogni tudok, ha nem is szavakkal, de gondolataimat „ütköztetve”, magammal, és így. Ám lehetetlen volna – az olcsóbb megoldás: venni egy üveggel, azt húzni meg néha. Lusta is vagyok, hogy cipeljem azt az üveget. És már ennyi luxus se legyen osztályrészem? A pályaudvarok söntései, és így tovább?
    A lustaság. „A bor kilóitól is.” Régebben mekkorákat jártam Pesten, de Budán is. Persze, golfpályázva a kocsmák során is. Is, is, is. Mert tettem, persze (közben) mást is. Ám elemi erővel húzott egy-egy pince, csarnoki karzat, netán egy Kísérleti Borkóstoló.
    Nem akarom mesterségesen felköltőiesíteni ezt a csekély eszmélkedést (nem is „eszmefuttatást”!), sem pontoskodni nem szeretnék, vagyis: mi végre kettőzöm, többesezem meg magam a bor által? Főleg, ha „kétdecizek”; úgy tanultam-tapasztaltam, az igazi direkt hatást városi talajon a hirtelen lenyakalt kétdecik hozzák meg. Nem célszerű túl sokat magamba öntenem így. Egydecizve többre, jobbra jutok. Természetesen messze van mindez a bor ínyenc élvezetétől, közben meg bármiféle alkoholizmustól is. Nem, nem szépítem. Az ilyen ivás nem alkoholista jegyű. Bármikor képes vagyok abbahagyni. (Csak minek?) Újabban nem hozok haza bort délutánra. Többet ér a jó alvás. Bár a másik módszer ezt is megengedi: ha délután kezdem, igazi jó borral, hét decitől remekül alhat az ember, ha apránként kortyolgatta.
    Természetesen hajnali kelő vagyok, és ha ilyen „finomabb mechanikájú” munkáról van szó, mint efféle kis cikkek, netán a vers ihletéséről, meg effélék, az első kortyok előtt elvégzem feladataimat. És estére, pár óra alatt jól kitisztult fejjel folytatom, fejezem be a napot. Tehát nem is tartok igényt a bor serkentő hatására, munkáim nem „bordalok, borprózák”. Megjegyzem, amikor költőileg úgy 1993 táján mintegy „újjászülettem”, épp a megbukott 7000 nap telt. S olyan révült izgalommal írtam verstöredékeimet kis noteszomba a sivár, téli Duisburg hideg utcáin (kezem majdnem lefagyott! „tollat fogni”, íme, nehéz olykor!), mondom, olyan ihletetten, hogy semmi szesz nem szárnyaltathatja feljebb a poétát. Tehát a bor a „civil öntársasság” eszköze, nem a művészié.
    Mit nem bír az ember oly magányban, hogy a bor által kettőződnie kell? (Elsősorban: nagyon jól hallom a megjegyzéseket, „kedves úr, miért nem beszélsz az eleve társas ivástól kezdve a kettesben-ivásig, a jóbarátod meghallgatását célzó iváson át még sok egyébről…?”) Igen, magam most csak a magányos ivásról beszélek, bár még jó-mostanján is ittam másokkal olykor, nem igényeltem kifejezetten ilyesmit, a bor nekem (sörrel rég nem élek, rövid italokat hideg teleken sem kultiváltam újabban) életelviselési eszköz. Kibírhatatlan lenne nélküle, kérdem, bármi is? A jelek szerint…
    Túlzás a „kibírhatatlan”! Mert akkor a bor pszicho-szer volna, s nekem az sem. Az idő tagolásának eszköze, nemcsak önmagam megkettőzéséé. A bornak mennyisége van, löttyen, az íny megfürdik benne… röviditalokkal magam nem vagyok így. (Elképzelhető, mások igen. Vagy a pezsgővel? Nálam a pezsgő, főleg nappal, utcán, kicsiny üvegből, még behűtve is, valamicskét erőltetett.) A borivás: cselekvés. Persze, szívesen elismerem, kvaterkázva, meg a többi, még szebb tevékenység. Dombhajlaton, fák alatt, könnyű szélben, volt effélékben részem gyakorta, ha „korcs” budapestiként kevesebbszer is, mint az igazi jó tábori életűeknek, tájembereknek. Főleg fiatalabb koromban, nem így öregen. Vagy a dalmáciai tengerparton, ottani pincékben, megfelelő ételeket is leöblítendő gyakran. Ám ha – költőnek! – kenyerem is az emlékezés, sajnos kevéssé vagyok historikus érzékű figura; így a jelenben ragadok meg. Hallok kifogásokat: te végigjárod a kocsmák sorát? Miféle dolog ez? Miért nem maradsz veszteg szépen, támasztva a jó cimborákkal ugyanazt a pultot, és a többi? Nem, nem. Igaz, olykor a lendület viszi aztán a lábat, és az is nehezen cáfolható – hiszen említettem is! –, hogy a „minőség rovására” megy ez. Sajnos, igen kevés kocsmában kapni itt Budapesten igazi jó bort! Nagyon kevés helyen. Hanem ha az életem más dolgaira sem vagyok annyira kényes…
    Itt körbeértünk. Jutottunk-e valamire? Remélem, sallangtalanok maradtunk, ahogyan az én borozásaim is azok. Költészetük rejtelmesebb. Nem a szavak dolga már.
    „A művelt Jóbarát (és Olvasó)”, nyilvánvaló, érdeklődik, miféle párbeszédet is folytatok én magammal, hogyan kettőződöm, mikor (mondjuk, reggel, netán ha csak késő délben) borral találkozom. És személyekkel hozzá nem. Semmi pánik, tudat- vagy énhasadásról szó sincs. Ma délelőtt tettem egy próbát, jártam egy kísérleti utat (újságvásárlás, verebecskénknek salátavétel), és láttam, tapasztaltam. Mit? Ezt:
    Elsősorban is, nincs, hogy beszélgetnék magammal. Amikor már – főleg így, torokgyulladásosan, lázasfélén – kellő hő termelődik bennem, a ragyogó, erős napsütésben elindulnak az illatok. Bármi parfüm ellenére, a magam szaga érződik. Nem a liftbéli bűz, semmi ilyesmi. Kettőződöm olyképp, hogy ez a gyerekkori focizások (nem a tornatermek!) illata, ez én vagyok. Napozásoké, hegymászásoké. Fejemben pedig olyas gondolatok járnak, hogy: 1.) ez se gond, az sem gond; 2.) vállalkozzunk mégis a kis bécsi félirodalmi utazásra (semmi szereplés, persze!); 3.) rendeződni látszanak kiadói viszonyok; 4.) ne avatkozzunk pártok vitáiba, ó, mily keveset tudok múltakról, ne akarjam megítélni a félmúltat, a jelent; 5.) szeretteinkkel nehéz, de ők mégis a lehető legmegfelelőbbek (veréb, kutya, ember etc.); 6.) tartsunk ki magányunk mellett (ebben benne a világ, itt abba is hagyom).
    Reális célokat tűzünk ki: még betérünk egyetlen decire valami alkalmas budai helyen (Pestről jövünk), de nem vállalkozunk lendületesebb akcióra, például, hogy Erzsébet-hídtól a Széna térig. Nem. Jövögetünk haza a gesztenyelombok árnya alatt egyik halálosan unt utaink, útvonalaink egyikén. Halálosan? Elgondolkodunk élet és halál kérdésein is. Különben: lásd Kafka, hazatérés a kertvendéglőből. Valami elvész itthon nagy-nagy világi felelősségérzetünkből, és ha egymagunk maradunk estig, holnapig, őrizzük ezt, és lassan eltelik a nap, netán tájfilmet nézünk a tévén d.u., például a Lunka folyó, Grabildug-síkság.
    S ahogy erről mesélek valakinek ma aztán („Ottliék etc. annyi mindent elmeséltek nekem, annyi mindent nem; hát én hálából a sorsnak Neked el szeretnék mondani minél többet, hogy ha majd írsz rólam, hitelesebben tudd tenni…”), kérdezem, neki mondván: Vajon mik azok a dolgok, amelyekről – jó! – nem beszélgetek magammal, hanem amelyekkel… ez az!… jobban bírok egymagamban lenni (ha bor van a játékban). Ilyesmik csupán: ha bor van a játékban, például merészebb vagyok, ami elhatározásokat illet… nem olyan nagy elhatározások ezek, mondom… ellentétben fekvő testhelyzetű állapotommal, amikor – éji felébredés, hajnal – anyagcserém gyatra, vérnyomásom alig… igen, amikor „mondj le, mondj le mindenről”, Kafka, „add föl!” van. Nem. A bor, hát közhely, nekilódít, bátrabbá tesz, de nem azért, hogy széttörjem korlátaimat, hanem egyáltalán járni merészeljek korlátaimon (a hídon jöttem haza ma, korlátja mentén), járni, ha nem is a vízen, nem az Oceánban, így, keményen, Nagy O-val s nem hosszúval, nem a hatalmas zúgó masszákban hányódva-fürödve, búvárolva (?), hanem korlátaimon, ismétlem, járva. A járdán! Korlátnak hihetvén a járdát is, két veszélyes szakadék közötti, merészséget igényelve bejárható hat méter széles, poros és koszos izének, mely mégis bír érdekelni, mikor várost, irodalmat, utazást, embert úgy, de úgy, de úgy únok, de únok, de Únok, de ÚÚÚnok, de ÚÚÚNOK. Vagy hogy nem is.  

 

 

 

Megjelent: Napkút, 2002. aug.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap