Közös út 4/4

Jókai Anna, sze, 10/19/2011 - 03:49

 

 

 

Folytatás

Péter megcsóválta a fejét.

– És a csomagok?

– Majd én viszem megint. Kipihentem magam. Ennyi nekem is jár, egy szép élmény legalább. Kétszáz lírából megússzuk… Holnapután úgyis mennem kell, másképp kifutok az időből.

Az asszony határozottan indult, a nyíljelzés mellett, a part felé.

Péter utánaballagott. Türelem! Bizonyos normákat nem rúghat fel az ember.

A vaporettón a korláthoz álltak.

Besötétedett. A paloták nyitott ablakából kristálycsillárok fénye hullott a vízre. A presszók kék-zöld-piros-lila lámpái villogtak a parton.

– Fantasztikus ez a csillogás – sóhajtotta Márta. – Igaza van. Ez minden pénzt megér.

Gondolásraj jött szembe. Mellettük úszott el. Középen a vezérgondola, apró villanykörtéin virágfüzér. A gondolás – fehér szalmakalapban – énekelt. Színes szalag lobogott utána, hosszan. A víz fekete volt, és ütemesen csobbant a hajó oldalán.

– Felejthetetlen… látja, ez az, amire várt.

A vezérgondolás beleköpött a tenyerébe, azután újra megmarkolta az evezőt.

Péter összerázkódott. Felhajtotta a zakója gallérját. Mindig a díszletek. Mindig a vásár.

Ez még szomorúbb, mint a piac. Hazugabb.

S hogy mégis, valahogy, enyhítse ezt az elviselhetetlent, megkereste az asszony lüktető mellét a korlát fölött.

 

Az Uffizi bejáratának kőszobrai alatt álltak, a bazárosok utolsó sátra mellett.

– Tessék, uram, szabad az út – intett Márta. – Nem késted le. Erre is jutott idő, kár volt engem hajszolni. Egy teljes órát bámészkodhatsz. Utána csomagolunk, és simán elérjük a vonatot.

– Egy teljes órát! Ősbutaság! Egy órát az Uffiziban! – Péter leroskadt a faragott fapadra, a kapunál.

– Hát tehetek én róla, hogy tegnap zárva volt?

– És tegnapelőtt? Akkor az Upimot kerestük, sürgősen. Délután még azon siránkoztál hisztérikusan, hogy Velencében vettünk pulóvert, pedig itt, Firenzében, kétszáz lírával olcsóbb.

– És vastagabb! Sokkal szorosabb a kötése! Egész délelőtt veled mászkáltam, mit panaszkodsz? Még pénzt is dobtunk abba a kis tóba, a Pitti-palotában. Annyi lépcsőt másztam a Boboli-kertben, teljesen céltalanul, hogy feldagadt a bokám… Miattad értünk ide későbben, mert minden szegletre rácsodálkozol.

– Bár előbb tettem volna! – mondta Péter hangosan. – Ez az utolsó nap! Elszúrtam az egészet, mert a jó szívemre hallgattam… kár most már bemenni. Olyan mindegy.

– Nem értem, mi bajod – suttogta Márta, és Péter mellé ült. – Ne kiabálj, mert ide figyelnek.

– Mióta törődsz te ezzel? Mióta törődsz te másokkal? Ha két szót akartam váltani valakivel, elvonszoltál!

– Nem értem… Olyan szép napjaink voltak Velencében… A kedvedért bort is ittunk akkor este, a legelőkelőbb helyen, a Szent Mark téren! Ezerkétszáz lírát fizettünk, de nem sajnáltam… Szólt a zene, a Piazzettán is… Emlékszel?

– Mert én ezt akartam! Ezért utaztam ezer kilométert, hogy megkóstoljam a vörösbort – Péter az órájára pillantott. Mégiscsak be kell menni.

– Addig az volt a bajod, hogy én mindig csak a piacot bújom… Kétszáz líráért a toronyba is felvittek… Ott is voltunk. Te mondtad, hogy csodálatos, és milyen pici pont az ember.

– Hagyjuk – sóhajtott a férfi. – Kár a szóért. Ezen már nem lehet segíteni. Van még kétszázötven lírám, benézek… csak azért, hogy otthon szembe ne köpjem magamat.

– Pedig nyugodtan szembeköpheted… Neked semmi sem jó. Én nem zúgolódom, pedig feláldoztam miattad a circolárémat… Sem Róma, sem Nápoly. Odaveszett a hajójegyem Capriba… Semmit sem láttam a szép olasz tájból, semmit.

– Hát ki tartott itt? – vicsorgott Péter. Befordult az előcsarnokba. Márta utána.

– Még kérdezed? – Márta szemhéja kivörösödött. – Rég elmentem volna, ha nem kezdesz ki velem a hajón.

– Nem volt erőszak a disznótor… – vont vállat Péter. Beállt a pénztár elé a sorba. Márta felzárkózott, szorosan mögötte. – Neked is jólesett. Nyomorék a férjed, nem tud semmit sem csinálni.

– És még te vagy a finom ember – sziszegte a fülébe Márta. – Talán köszönjem meg?

– Nem! Csak ne próbáld rám kenni a dolgokat! Tíz napot vertem el Velencében, teljesen értelmetlenül… Galambok, Lídó, gyaloglás a tűző napon…

– Itt a pénz, nekem is vegyél! Azt hiszed, én kint maradok? Én is szeretem a szép képeket, hiába röhögsz ilyen gúnyosan! És a tengerben is fürödtél, a legdivatosabb nemzetközi fürdőhelyen!

– Igen – mondta Péter. Beléptek a felvonóba. – Az is a te ötleted volt. Percenként reszkettem, mikor kérik a jegyet.

– Arról én nem tehetek, hogy csórók vagyunk… Engem is dühít ez a marha nagy flanc, gazdagság… Micsoda kocsik! Függő hintaszékek a presszókban… azok az üveggömbök, csobogó, jéghideg mentával.

– Tudom… ne fáraszd magad. Kondicionált levegő a Standában, emeletes buszok… Ti csak ennyit láttok!

– Miért, te mit látsz? – kérdezte mérgesen Márta. Kiszálltak a felvonóból. Megálltak a hatalmas körfolyosó elején.

– Én sem látok mást… nem sikerült – mondta Péter keserűen. – Azt hittem, legalább Firenzében, ha nem is egyedül, de nyugodtan… Gondolkodni, kinyitni a szemem. Hát ki vagyok én? És kik élnek körülöttem? – A fehér szoborra nézett, a sima, sok száz éves arcra.

– Szerintem te nem vagy egészen normális – állapította meg Márta. – Egzaltált a lelki világod… Túl jó dolgod van, ráérsz lelkizni. Megyünk vagy maradunk?

– Úristen, milyen buták a nők! – hadonászott Péter. – A szellemnek is vannak törvényei, a szellemi létnek… sajátos formában, és én ezeket szerettem volna…

– Szellemek? Ja, persze, értem, ne mereszgesd a szemed. Pont itt akarsz ilyesmit? Otthon nem érsz rá?

– Ezt csak itt lehet, és nem másutt… – kiáltotta Péter, és elrohant a szobrok előtt.

– De hát mire gondolsz te tulajdonképpen? Mit akarsz megismerni? A rothadó kapitalizmust? – Márta értetlenül rázta a fejét. Hiszen sztrájkot is láttunk, ha éppen arra vagy kíváncsi. Ezt magadtól is tudhatod: semmi sem fenékig tejfel…

– Hülyeség! – Péter megállt az első terem előtt. Régi olasz mesterek. – Hülyeség így az egész utazás…!

– Attól függ, kinek – mondta makacsul Márta. – Semmi sem fenékig tejfel. De kit érdekel a korsó feneke, ha tejfelt lefetyelhet? Ez is filozófia, barátom, ha nem is olyan bonyolult és homályos, mint a tiéd…

– Igaz – morogta Péter csüggedten. – Most már úgyis mindegy. – Különben is – Márta diadalmasan az oszlopnak dőlt. – Nélkülem meg sem tudtál volna moccanni… A fellegekben lehet, hogy jártas vagy, meg a szellemi izékben, de itt…

– Minden igaz – Péter félretolta Mártát. – Hagyjuk abba. Fél órám van. Fogd be a szád, légy szíves.

Beléptek a terembe. Péter előkereste a kézikönyvet. Katalógusra már nem tellett. Idegesen lapozgatott.

– Fogjam be a szám… – suttogta fojtottan Márta. – Tulajdonképpen milyen jogon tegezel? Azért, mert egyszer-kétszer… Nekem családom van, a kisebbik lányom kitűnő tanuló… Éjjel-nappal talpon vagyok, hogy meglegyen a ruhájuk meg a kaja… Én is beülnék a gondolába szívesen, meg bérelnék kabint a tengernél, meg művelném magam…

– Ez minden vágyad, ugye? Az álmok netovábbja! Sivár program. – Péter megnyálazta az ujját, és tovább keresgélt. – Ezt a részt kihagyták? Hiába, nem lehet futtában, az utolsó percben…

Márta elhallgatott.

Végigballagtak a termen. Péter előbbre, majd hátrább húzódott a képek előtt. Márta mögötte, utánozva, mint az árnyék.

– Ez még nem az igazi… – mormogta Péter. – Majd Botticelli, Tizian…

Továbbmentek.

A negyedik teremben Márta a homlokához kapott.

– Fejgörcsöm van… szédülök. Ez a sok szent, ingben-glóriában; ezek a merev pofák… Minek hazudjak?…

– Várjon meg kint – kiáltott rá Péter gorombán. – Maga… – s csettintett hozzá, megvetéssel.

Az asszony riadtan sarkon fordult. Legjobban a magázás bántotta. Lefeküdt egy idegennel!

Péter utánanézett. Olyannak látta megint, pontosan olyannak, mint Bécsben, az első napon. Közönséges teremtés. Ekkora, jóvátehetetlen ostobaságot! Pesten észre sem venné… s éppen itt, egy ilyennel…

Elkeseredetten járatta körbe a szemét.

Mit? Hogyan? Még húsz perc. A vonatot nem lehet lekésni. Amúgy is később indult, halogatta. A vízum csak holnapig…

Egy furcsa kép vonzotta közelebb. Kibetűzte: Altdorfer… Szent Flórián mártíromsága.

Szent Flórián bárgyú, kifejezéstelen arcot vág. De azok, ott körülötte, a martalócok, vagy micsodák… ahogy éppen kéjelegnek az áldozat gyötrelmeiben, mielőtt kővel a nyakán vízbe lökik… isteni! Csupa káröröm, remek, modern hecc: „Finom kis fürdő lesz, öregem…”

S ez a Szent Flórián, lapos, unalmas fejjel!

Miért van ez így?

„Gyere, Szent Flórián… – noszogatta magát gondolatban, gúnyosan –, gyere, nem vagy érdekes…”

Ez a vacak nő, ez csinálta az egészet.

Egy termet véletlenül kihagyott. Nem ment vissza. A rendszert úgyis eltévesztette valahol. Botticellit majd a végén megkeresi.

A kis szoba homályos sarkában, egymás mellé ragasztva állt két képecske. Elhaladtak előttük a látogatók.

A teremőrnek melege volt. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta. A délutáni fény a két képre esett.

Péter a fény útját követte a tekintetével, szórakozottan, így került közelebb.

Dürer: A Nagy Kálvária. Szürke-zöld, elmosódott árnyalakok. Domb tetején és a völgyben, kereszttel a hátukon. Még fekvő kereszten. Már álló kereszten. Kidőlt kereszten. Égen és földön mindenütt.

Brueghel: A Nagy Kálvária. Éles színekben harsog, ugyanaz a szenvedés. Kopog a kalapács. Szorgos munka folyik, sietős. A testek alól kitündököl a fű zsenge zöldje.

Péter tíz percig állt az ablak előtt, arccal a kép felé. Ennek az asszonynak három gyereke van. Részegek között, pálinkagőzben telik az élete. A férje fekszik az ágyon, és reszket. Reszket minden porcikája.

Most a padon ül, az árkádok alatt. Kövér térdét piszkálgatja. Vár, szitkozódik. Sír.

Akkor kellett volna, az utazás elején. Amikor még nem tudott róla semmit.

Péter zsebre gyűrte az útikönyvet. Már nem kívánta látni Botticellit. Mártát szerette volna megvigasztalni.

Ebben talán van még valami értelem. A többi úgyis elveszett, ez a kemény, ragyogó két hét, ebek harmincadján.

 

Elhagyták Bécset, Hegyeshalom felé kattogott a vonat. Az olasz kocsin rossz éjszakájuk volt. Gyerekes család szállt a fülkéjükbe. A gyerekek pisilni mászkáltak, szüntelenül. Le sem hunyhatták a szemüket.

Itt már jobb helyet találtak. Egy falusi nénike ült csak az ablaknál. Gyanakodva vigyázott a csomagjaira.

– Ha magát elnézi valaki, azt hiszi, citromba harapott – morogta Márta –, és most már valóban ne tegeződjünk… Mit lehet tudni, ki és mikor…

– Álmos vagyok – mosolygott Péter türelmesen. – Rendben van minden. Higgye el. Csak iszonyúan álmos vagyok. Ködös előttem a világ.

– Jó, jó. Dühös rám, ennyi az egész… Ne tagadja. Én vagyok a bűnbak.

– Már tegnap megmondtam: nem tehet semmiről… így alakult.

– Persze hogy így alakult. Nekiindul a légváraival, azt sem tudja pontosan, mit akar, azután megjátssza a csalódottat…

– Igaza van – bólintott Péter. – De miért kell…? Nemsokára a határnál vagyunk.

– Két hétig mást sem csináltam, mint egyetlen épkézláb mondatot szerettem volna kihúzni magából… hogy tudjam, mihez tartsam magam. Értek én magyarul! De ez lehetetlen… Fogadok, most sem tudja, mi baja… csak lógatja az orrát.

– Nem, Márta, kedves Márta, nincs bennem semmi harag vagy ellenérzés – mondta csüggedten Péter. – Csak fáradt vagyok.

– Fáradt? – nevetett föl az asszony. Harciasan csillogott a szeme. – Ugyan mibe fáradt bele? A kisujját sem tette hideg vízbe egész idő alatt… Elégedetlen. Ez az igazság. Tönkretettem az utat, mi?

– Elég volt. Kérem, Márta. Most már ne. Néhány óra, és kész…

– Eszem ágában sincs otthon találkozni magával… a telefonszámomat veszítse el. Nincs magában semmi érzés. Csupa önzés.

– Gondoljon arra, hogy a férje várja… és a gyerekek. Hiszen szereti a férjét…

– Szereti a rosseb – Márta fel-le csapkodta a hulladéktartó tetejét. – Nem volna nagy ügy, ha szeretném… Kell! A nyakamba szakadt. Nem ölhetem meg.

– Igazán jól vásárolt – erősködött Péter. Nehezedtek a szempillái.

– Én meg is tartottam, amiért jöttem! – ütögette a combját az asszony. – Én nem teszek magamnak szemrehányást. Engem hiába próbált volna lebeszélni akárki fia… Bár nem láttam azt a sok szépet, ez igaz… odalett a hajójegyem Capriba… A Vezúvot sem láttam. De most már ott egye a fene… Nem vágok savanyú pofát, mint némelyek!

– Ha egy kicsit elszundíthatnék… – mondta a férfi szomorúan. – Ha megengedné…

Márta cinikusan vállat vont.

– Tőlem, akár… – Féloldalt fordult, a vámjegyzéket böngészte. Kihúzott róla valamit.

Péter végre lehunyta a szemét.

Az a fontos, hogy az ember ne hagyja el magát. Három év múlva, vagy öt év múlva, újra kap útlevelet. Újra meg lehet próbálni. Másképp.

De az időben semmi nem jön vissza. Ez bizony, ez a lehetőség, elveszett örökre.

Majd otthon végiggondolja világos fejjel az egészet. Hol csúszott el? Hogyan folyt szét az ujjai között ez a két hét, ilyen értelmetlenül?

Majd otthon… a fehér csempés fürdőszobában. A kádban langyos víz… fenyősó…

– Alszik? – hallotta az asszony hangját. Kábultan hunyorgott.

– Ne haragudjon rám… kicsit nyers voltam az előbb – folytatta Márta.

Péter sóhajtott.

– Azért nem mindegy, abból a pompából, megint vissza… Legszívesebben sarkon fordulnék, és kezdeném újra… Maga nem?

Péter bizonytalan mozdulatot tett.

– Hiszen azért szép volt… amikor a harangkongásra egyszerre felrepültek a galambok… Örök emlék marad. Az ember dühöng, idegeskedik, de majd, ha visszagondolunk rá… Végül is együtt voltunk, közös emlék; nem igaz?

– De mennyire… – dörmögte Péter.

– Az meg, hogy hoztunk valamit, ne bántsa…Más is ezt csinálja, nálunk sokkal különbek… Nézzen csak körül egyszer, nyitott szemmel – mondta vigasztalóan, anyásan az asszony.

– Most nem tudok… halálosan álmos vagyok… halálosan….

– Aludjon csak, maga nagy gyerek! Majd én őrzöm az álmát. Palika az állomáson vár, irtó erős kölyök. Ha ők nem volnának, hát… – Márta legyintett. – Na, tente, tente… Aztán majd otthon elénekeljük: csak a szépre emlékezem…

Péter zsebkendőt terített az arcára.

Otthon? Visszaperget mindent, mint egy filmtekercset… kell, hogy az ember fülön csípje a saját hülyeségét.

Utólag könnyű. Az állat is akkor ismeri meg a csapdát, amikor már belelépett. Előre felismerni… hasonlíthat a tudáshoz…

Két hét! S ebből csak az a tíz perc, a Nagy Kálvária előtt! Micsoda pazarlás! Milyen tékozlás a kiszabott időben!

– És hogy takarékoskodtunk, vigyáztunk a garasra? – szólt Márta, félig magában beszélve. – Nem vagyunk milliomosok!

Péter elbóbiskolt. Félálmában hallotta még az asszony szavait: – Az a két tömött bőrönd, drága uram, ott a feje fölött, mégiscsak a magáé… Azt nem veheti el senki.

– Majd a vámnál kiderül – motyogta Péter. Egyre lejjebb zuhant. Összefolytak előtte a színek. – De most aludnom kell… aludni, aludni, egészen a határig… 

 

folyt.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap