Iksz Ipszilon magába száll

Adorján András, p, 04/27/2012 - 00:03

 

 

 

 

„Szállj magadba Ipszi, míg nem késő, kérd mindazok bocsánatát, akiket megbántottál” – írta hősünknek egy jóbarátja. Iksz különben makacs volt, mint egy öszvér, ritkán hallgatott másokra (vagy pél-dátlan szívóssággal kutatta fel azt az egyetlenegyet, aki pont azt tanácsolta, mint amit úgyis tenni akart), de a felszólítás ezúttal olyankor érte, mikor már úgyis késő volt. Valami megint cigányútra ment, lábai alól kiszaladt a szőnyeg, a csillár is a nyakába zuhant és az ehhez hasonló "balszerencsés egybeesések" immár túl sokadszor ismétlődtek ahhoz, hogy továbbra is azt hihesse, ő csupán ártatlan áldozata egy ördögi konspirációnak, mely széleskörű, s az ő elve-szejtésére tör. (Habár...?)
Mindegy – gondolta Iksz Ipszilon – már annyi mindenki belém szállt, miért ne próbálnám ki magam is? Hogy mégis milyen érzés, mi jár vele? De még mielőtt alámerült volna, megpróbálkozott azzal, hogy teoretikusan fölbecsülje a feladat nagyságát. Ha pl. egy bizonyos időegység alatt x számú embert bántott meg (vegyünk mondjuk egy évet alapul), vélelmezhető, hogy gyermek, ifjú és felnőtt éveinek differenciált szorzóival viszonylag jó közelítéssel becsülhető föl az inzultusok száma. (Természetesen a trógerségi fok változó.) A feladat következő része semmivel sem könnyebb: tisz-tázandó, hogy az indulati kisülés mennyiben volt menthető, motivált, netán provokált ellenoldalról. (Lobbanékony természete ugyanis közismert volt, s persze akadtak, akik erre direkt rájátszottak.)
Nem sz..rozunk! – határozott. Ha már egyszer (eklézsia)meg-követés, legyen valódi! Végül is, minden konfliktus az én hibám. Vagy erkölcsileg, vagy racionálisan. Már t.i. hogy engedem, hogy sunyi állatok ki tudtak pöccenteni, s én, aki az irodalmi magyart is beszélem, céklavörös fejjel anyázok, s játszom el hetedíziglen az erkölcsi fölényemet. A s..ggfejek meg cinikus mosollyal konstatálják kiborulásomat. A jónép lát egy magából kikelve ordítozó kicsodát, nem ért a dologból semmit, csoda-e, ha az jut eszébe: aki haragszik, annak nincs igaza!? Na nem. Most előbb megkövetés, és irány az új élet! És bár már sokszor megfogadta, hogy többé semmit sem fogad meg (az eddigieket mind megszegte), valami most mégis azt súgta: Suuuú! Hallotta, de nem értette mi lenne pontosan a teendő. Ebben a döntő pillanatban! Elfutotta a pulykaméreg, és dühös, artikulálatlan hangon felüvöltött. A lakótársak bosszúsággal és részvéttel észlelték: Ja, megint veszekszik valakivel. Pedig egyedül volt. Hősünk önmagával tusakodott. Kíméletlenül és vég nélkül. 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap