A hold gyermeke

Anonymous, p, 10/21/2011 - 15:02

 

 

 

    Telihold szórja fényét a városra. A lány imádkozik. Zavarodottan fürkészi a hasára fektetett dunsztosüveget. Ujjai a kiszivárgó bűzös eszenciától az üvegfalhoz tapadnak; az előrehaladott erjedés nyomhatta szét a hajszálrepedéseket.

*

 

    A sötét, penészes bérlakás negyedik emeletén él Liza. Hosszú szőkésbarna hajjal, hatalmas kék szemekkel áldotta meg az Isten. Hiába a nagyváros, mintha a világ elől dugták volna el. Napjai monoton telnek, ideje nagy részét székében tölti; tágas ablakából órákig nézi a várost. Heléna nővér reggel érkezik, napnyugtakor távozik.
    Délben a közeli parkon sétálnak át. A ligetből kiérve Heléna így szól:
    – Meglátogatjuk a fodrász nénit?
    – Nem akarja méni!
    – Csinos legyél nekem! Mit szólnak majd a legények?
    – Jó, mennyünk kicsi vágás.
    Az éltes fodrásznő elbűvölő frizurát varázsol a pisze orrú lánynak. Hazafelé menet Heléna töri meg a csendet:
    – Kedvesem, eredj, elszaladt az idő. Nem kísérlek vissza, reggel találkozunk.
    Közeledik az este. A gyermeklelkű leány fél a sötéttől, mégsem megy haza. Dacolva a sorssal, leül a park egyik padjára, és a különféle irányból felröppenő énekesmadarakat szemléli. Elszomorodik az ősz közeledtén és a száradt levélgyermekeiket hullató fák láttán. A szürkület beálltával még mindig a padon ücsörög. A liget kihal.
    Az útról letérve a sárkányeregetőn vág keresztül. Arrébb néhány suhanc guggol a fűben. Közelebbről már hallja a sörmámorban röhögcsélő kölykök trágár vicceit. Rájuk köszön:
    – Szervusz, fiúcskák, van szép haja Lizának.
    A négy srác összenéz, majd a széles kopasz:
    – Ni, egy jó bula! Hát persze hogy tetszik a hajacskád. Gyere, te kis bogaras!
    A sörrel kínált lány finnyásan szagol az üvegbe. Nevetve visszaadja.
    – Miért nem iszod? – kérdezi egyikük.
    – Nem isz máséból, nem szabad, meg büdös is.
    A legillumináltabb fiú csalafinta mosollyal lép a lányhoz.
    – És mondd, picim, más furulyáját sem fogod szívogatni?
    Liza értetlenkedik:
    – Milyen furulya, hol az?
    – Na várj csak, megmutatjuk neked!
    Liza utat próbál törni, de amazok leszaggatják ruháit.
    – Most majd megtanulod, hogy mi az a furulya! – szól a kopasz.
    – Nem, nem akar! Fáj! Fáj! Mennim kell!
    A suhancok megerőszakolják a szüzet.
    A lány véresen, sörrel átitatott, szakadt ruhában vánszorog haza. Reszketve tünteti el az árulkodó nyomokat.
    Másnap korán reggel Helénával Liza édesanyja érkezik. Beidegzett mozdulattal és két kőszoborcsók kíséretében nyújtja át lányának a jelentéktelen születésnapi ajándékot. Heléna bonbonnal és egy kicsinek bizonyuló karkötővel lepi meg a lányt. Szempillái mintha nagyokat verő madárszárnyak lennének. Nem az adás öröme, hanem a jól fizető állás tüzeli.
    Hónapok múltával Liza hasa teliholddá gömbölyödik. Az anya döntése végleges, születendő unokáját mielőbb meg akarja semmisíttetni. Lánya különben sem tudná anyai teendőit ellátni, ráadásul valamelyik gazember ivadéka növekszik benne.
    – Ha apád élne, ő is így tartaná helyesnek. Kiveszik belőled, nem fog fájni, nagyon jó ember a doktor úr. Nyugodj meg, nem kell az neked.
    Heléna másnap benyit az álmosan fészkelődő Lizához:
    – Kedvesem, ébredj, nemsoká indultok a doktor bácsihoz.
    Liza az alvó ártatlanságot játssza. Épp amikor ismét a fejére húzza a takarót és a fal felé fordul, megszólal a csengő. A szobába lépő anya türelmetlenül rántja le lányáról a paplant. Liza öltözködés közben többször a földre zuhan zokogva, a benne növekvő gyermekért könyörög.

*

 

    A hasfalat nem nyitják fel, vákuummal szippantják ki. Liza méhe mélyén hörög a halál. Az embriót nem iktatják tovább sehová, az asztalon rondállik egy hosszúkás fémtálcán.
    A magához térő lány szalvétába tekeri, retiküljébe rejti az emberkezdeményt.
    Otthon epedezve várja, hogy egyedül maradhasson. Előszedi a felismerhetetlen húscafatot.
    Vízzel töltött, fóliával szigetelt befőttesüvegbe csúsztatja. A roskadt polcra teszi, azon töpreng, hogy vajon fiú lehet-e vagy lány. Most már nem vehetik el tőle.
    Reggel kulcscsörgés ébreszti. Az ágy alá dugja a dunsztosüveget. Heléna ebédet főz, és kora délután azzal hagyja magára Lizát, hogy a fogorvosa csak most ér rá. A leizzadt lány az ajtócsapódás után sietve nyúl az ágy alá. A húsdarab élénken lebeg a vízben, pillanatra mintha megdermedne. Liza szemei könnyben úsznak. Maga mellé fekteti az üveget, és órákat gügyög gyermekéhez, lassan gurítgatva távolabb és közelebb. Ebédjét összetúrja. Visszarohanva hol értelmes, hol értelmetlen szavakat gőgicsél ismét. Ringatja, majd elalszik.
    Reggel a földön találja a repedt falú üveget. A törés mentén, az üvegfal belsején buborékok. Az apróság a fenékre süllyed.
    – Anya neked varr nadrág, ne félj. És köt csinos sapkát, és vesz sok játékát is.
    Éjjel Istenhez fohászkodva azt kéri, hogy mihamarabb cseperedjen fel gyermeke. Álmában megelevenedik a magzatmaradvány; úszkál, bukfencezik, mint egy derűs halacska.
    A víz már nem áttetsző, a lebegő húsdarab kifakul. Képtelen tudomásul venni, hogy az a valami nem a sarja, hanem csupán egy lebegő cafat, egy seszínű kaparmány.
    Az elkészült, szabálytalan ruhácskát gondosan leteríti üveggyermeke mellé. Már nem érdeklik a csivitelő énekesmadarak vagy a természet színei.
    „Gyermeke születése” óta két hónap telt el. A darabjaira bomló, nyálkás habosodvány szaga átsettenkedik a repedéseken, szomorú groteszkséggel már-már csupán arra vár, hogy mielőbb visszadobják a kárhoztatott nyugalomba, ahonnan kiemelték.
    A telihold élénken bevilágítja a függöny nélküli szobát. Liza ámulattal kémleli a csöppséget, s félálmában megrezzenni véli a vonal-kezeket. Erőtlenül imádkozik a holdfénybe; mint éledező múmia, kinek teste átizzasztja a gyolcsot. Hajnali három tájban a verejtéket törli homlokáról, az előbbi rezzenéstelen múmiapozitúrában fürkészi az éjt. A hasára fektetett dunsztosüveget fürkészi. Ujjai a kiszivárgó eszenciától az üvegfalhoz tapadnak; az előrehaladott erjedés nyomhatta szét a hajszálrepedéseket. A lakást átitatja a bűz.
    A feltámadó szél arrébb préseli a város felett gyülekező felhőket. Ismét felragyog a cinkos hold. Oly kétségbeesetten világít, mintha az előző óra fénytelenségét akarná pótolni.
    Liza gyermekét látja mosolyogni az üveg csöndje alól. Nappali fényben fürdik a szoba.

 

 

 

Megjelent: Napút, 2005. júni.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap