Halotti beszédek 1/2

Adorján András, k, 02/05/2013 - 00:02

 

 

 

A Halotti beszéd és könyörgés a legkorábbi latin betűs

magyar nyelvű szövegemlék

Láttyátuk feleim szüntükhel,

Mik vogymuk.  Isa por ës chomuu

vogymuk.  Mënyi milosztben teterümtevé elevé miü isemüküt, Adámut, ës odutta vola neki paradisumut hazoá.  És mënd paradisumben volou gyimilcsiktűl munda neki élnië.  Héon tilutoá üüt igy fa gyimilcsétül.  Gye mondoa neki, mérët nüm ëneik.  „Isa ki nopun ëmdül oz gyimilcstüül, halálnek haláláal holsz.”  Hadlavá choltát terümtevë Istentűl, gye feledevé.  Engedë ürdüng intetüinek, ës ëvék oz tilvutt gyimilcstüül, ës oz gyimilsben halálut ëvék.  És oz gyimilsnek ul keserüü volt vizé, hugy turkukat migé szokosztya vola.  Nüm hëon mugánek, gye mënd üü fojánek halálut ëvék.  Horoguvék Isten ës vetevé üüt ez munkás világbelé, ës lëün halálnek ës pukulnek fészës mëndüü nem ének.  Kik ozuk? Miü vogymuk.  Hugy ës tiü látyátuk szüntükhel Isa ës nüm iggy embër mulchottya ez vermüt.  Isa mënd ozchuz járou vogymuk.  Vimággyuk Uromk Isten këgyilmét ez lélik ért, hugy jorgossun üü neki ës këgyiggyën ës bulsássa mëndüü bűnét.  Ës vimággyuk szent achszin Máriát ës boudug Michael archangyëlt ës mend angyëlkut hugy vimággyonok érëttë.  Es vimággyuk szent Petër urot, kinek odut hotolm oudonia ës këtnië, hugy ougya mënd üü bűnét.  És vimággyuk mënd szentüküt, hugy lëgyenek neki segéd Uromk szinë eleüt, hugy Isten iü vimádságuk miá bulsássa üü bűnét. Ës szoboducha üüt ürdüng ildetüítűl ës pukul kinzotujátüül, es vezessë  üüt paradisum nyugalmábeli, ës oggyun neki münyi uruszágbelé utot ës mënd jouben részet.  Ës këassátuk charmul: Kyrie eleison!  Szerelmes barátim!  Vimággyomuk ez szëgin embë lilkiért, kit Úr ez napun ez homus világ timnücébeleül mentë, kinek ez nopun testét tümettyük, hugy Úr üüt këgyilméhil Ábraám, Izsák, Jákob, kebelében helhëzjë, hugy birságnop jutva mënd üü szentii ës ünüttei küzikün jou feleül jochtotnia ileszjë üüt. Ës tiü bennetük!  Clamate ter: Kyrie eleison!

 

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremté először a mi ősünket, Ádámot és adta vala neki a paradicsomot házul. És a paradicsomban való minden gyümölcsből, monda neki hogy éljen, csupán egy fa gyümölcsétől tiltá el. De mondá neki, miért ne egyék.  „Bizony amely napon eszel azon gyümölcsből, halálnak halálával halsz.” Hallá holtát az ő teremtő Istenétől, de feledé.  Engede az ördög intésének és evék azon tiltott gyümölcsből. És azon gyümölcsben halált evék. És azon gyümölcsnek oly keserű vala a vize hogy a torkát megszakasztja vala. Nem csupán magának, de az ő egész fajának halált evék. Haraguvék Isten és veté őt e munkás világba, és lőn a halálnak és pokolnak fészke, és az ő egész nemének. Kik azok? Mi vagyunk. Ahogy ti is látjátok szemetekkel. Bizony egy ember sem kerülheti el e vermet. Bizony mind ahhoz járók vagyunk. Kérjük Urunk Isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon ő neki és kegyelmezzen és bocsássa meg az ő minden bűnét. És kérjük szentasszony Máriát és boldog Mihály arkangyalt és az angyalokat mind, hogy imádkozzanak érette. És kérjük Szent Péter urat, kinek adatott hatalom az oldásra és kötésre, hogy oldja fel az ő minden bűnét. És kérjük mind a szenteket, hogy legyenek neki segedelmére Urunk színe előtt, hogy Isten az ő imádságuk miatt bocsássa meg az ő bűnét – és szabadítsa meg az ördög üldözésétől és a pokol kínzásától, és vezesse őt a paradicsom nyugalmába és adjon neki a mennyei országba utat és minden jóban részt. És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: Kyrie Eleison!

Szerelmes barátim! Imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit az Úr e napon e hamis világ tömlöcéből kimente, kinek e napon a testét temetjük hogy az Úr őt kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelébe helyezze, hogy az ítélet nap eljővén az ő minden szentjei és felemelkedettei közé jobb felől való odaiktatás végett felélessze őt! És ti benneteket is! Clamate ter: Kyrie Eleison.

 

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd
 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

(1933)

Íme a költemény

 

németül

angolul

Grabrede (German)

Funeral oration (English)

 

Seht, Brüder, er ist nun von uns gegangen,

Geprellt sind wir, im eignen Kreis gefangen.

Erinnert euch, ihm fehlten Ruhm und Größe,

Er stand uns bei mit seines Herzens Blöße.

Nur Lehm wird sein

Von seinen Knochen,

Ach, zerbrochen

Ist der Schrein.

 

Laßt solcherart uns seiner jetzt gedenken:

Natur kann sich nicht zweimal gleich verschenken,

Ihn gibt's nicht mehr und gab's auch vor ihm nie.

So wie ein Blatt mehr ist als eines Blatts Kopie,

Wird auch in all der Zeit ihm keiner gleichen.

 

Aus seinen Augen wird das Leben weichen,

Seht seinen Kopf, seht seine bloßen Hände,

Die sich verliern im Dunst der Nebelwände,

Erstarrt in Stein -

Reliquiensein,

Darauf sind, ornamentengleich verzweigend,

 

Linien geritzt, sein Lebensrätsel zeigend.

 

 

Licht, Wärme war er uns, gleich wer er war.

Ein jeder wußte, riefs, daß: er er war.

Er mochte diese und auch jene Speise,

Sein Mund sprach ganz auf eigne Weise,

Versiegelt von der Stille nun, Nachklang,

 

Geläute eines Tempels, der versank

Im Wasser tief, noch höre ich ihn sagen:

„Ein wenig Käse könnt ich jetzt vertragen...",

Seh ihn beim Wein, den er getrunken,

Selig im Tabaksqualm versunken,

Dann wieder rannte er zum Telefon -

Spann seiner Träume farbigen Kokon.

So leuchtete auf seiner Stim das Zeichen:

 

Es wird ihm unter Tausend keiner gleichen.

 

 

Du magst ihn suchen, findst ihn nirgendwo,

Am Kap, in Asien nicht noch irgendwo,

Auch im Vergangnen nicht: Es mehrt sich

Gewesnes, alles wird einmal - nur er nicht.

 

Gelöscht für immer

Ist seines Lächelns seltsam blasser Schimmer.

 

Unstetes Feen-Glück, bist zu gehaltlos,

Ein zweites Wunder wird gestaltlos.

 

Ihr Lieben, dies ist ebenso gewesen,

Wie wir's in Märchen oft gelesen

Auf ihn auch schien vom Firmament ein Strahl,

Wir gingen ans Erzähl'n: „Es war einmal...",

Einstürzt' es, ihn begrabend, auf einmal,

 

Verweint erzähl'n wir nun: „Es war keinmal..."

 

So liegt er, wollte schaffend mehr erreichen,

Als einem Denkmal seiner selbst zu gleichen.

 

Arzneien, Worte, Tränen - nichts weckt ihn noch einmal,

Er war einmal... ein- oder keinmal.

Kárpáti, Andreas

 

Behold O brethren, quick he was but quick

he died and left us. This was a poor trick.

We knew him well, nor great nor excellent,

his heart like ours, with our hearts competent.

No more of him

but ashes to ashes.

The roof falls and crushes

the rich store of him.

 

Profit all of you by his example.

This is what man is like, a singular sample.

 

No copy existed before, nor does one at present.

As on a living branch each leaf is different

so time itself will breed no simulacrum.

 

Examine his head; the stark ruin

of his dear eyes. Look, here is his fist

enveloped in impenetrable mist,

stony, metallic

as a relic,

and his palm marked out in cuneiform which speaks

of private modes of life, which were his and were unique.

 

Whoever he was, whatever heat or dim

light he was known by, recognized by–was him.

Whatever he favoured: one or other meal,

or uttered through lips which now retain the seal

of silence; however his voice made a low commotion

in our ears, like bells under the ocean,

old parish bells; however he murmured, “Please

pass me the plate, I’m hungry for some cheese,”

or drank his wine, or gazed contented at

the cheap smoke rising from his cigarette,

or ran his errands, used the telephone,

wove dreams out of his threaded polychrome

existence: the sign upon his brow would tell you in

a twinkling – Behold him, ecce homo, the One-in-a-Million.

 

Seek him in neglected or forgotten spots,

among the Esquimaux or Hottentots,

in vain; the past is vain and the vast future

where anyone might be born save him, poor creature.

Ah, never more

will his face light up with that faint smile. Too poor

outrageous fortune, to take a second run

at the miracle which was him alone.

 

Dearly beloved, is he not like the man

in the fairy tale, which like all tales began

with “Once upon a time there dwelt…”?

Life turned its thought to him, and we but felt

the story starting when, Lords, he was struck down,

the heavens fell upon him and “dwelt” had lost its noun,

the subject of our tears and tales. Extent

he lies who strove for high intent,

his own benumbed, unspeaking monument.

No tears can wake him now, no words, nor herbs or fungus,

who once upon a time dwelt here among us.

Szirtes, George

 



Márai Sándor: Halotti beszéd

 

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.

 

 

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk

 

(Posillipo, 1950)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk,
A honi föld sarává lesz agyunk,
Szívünk magyar őskertbe süpped el,
S szavunkra majd egy más világ felel.
 

(Juhász Gyula: Magyar költészet epigrammokban; Halotti beszéd)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

Halotti beszéd (Juhász Gyula)

Nyár vala, arany napsütés,
Piros pipacsok.
Magyar határban véres aratások
És sok szép halott.

Valami méla pap beszélt,
Szláv, tömjénes, ősz.
Ő mondta ezt a hervatag beszédet,
Mely vén s ösmerős.

Látjátok feleim! S a nép
Hallgatá csöndesen.
Serény csaták sebét büszkén mutatta
A hős tetem.

És a legények eleje
Már a toron mereng,
Hol áldomások esnek, dús ivások,
Tilos nóták, virágénekek!

 

 

Juhász Gyula

A halotti beszéd

Egy méla szláv pap mondta a beszédet.
A vén anyókák sírtak csöndesen.
Szomorú daccal álltak a legények:
Harcból került meg a véres tetem!

Nyár volt. A termékenység ölelése:
Tüzes nap égett a dalos mezőn,
Áldást kínált a duzzadt rög vetése,
Csak a pap állt komoran és merőn.

Rögöt, virágot dobtak mind a sírra,
Magyar rögöt, hisz érte halt a boldog,
Magyar virágot, hiszen érte bomlott.

S míg fönn trillába kezdett egy pacsírta,
A torra gondoltak, hol inni fognak
S pogány, virágos nótákat dalolnak!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

Reményik Sándor:

Halotti beszéd a hulló leveleknek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?

Bizony bíbor és bronz és arany

És örökkévaló szent szépség vagyunk. 
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen: 
Bizony, e világ dőre, esztelen 
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk. 
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk. 
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk 
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,

Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk: 
Zuzmara csillog rajtunk: hermelin. 
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? 
Ha végre földanyánk része leszünk, 
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim: 
Az erdőn kívül lenni. 
Otthontalannak, hazátlannak lenni. 
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni. 
Árvaság csak ez egy van, feleim. 
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.

 

Kolozsvár, Hója-erdő, 1923 október

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Halotti beszéd - KLM (Kocsis L. Mihály) átirata

(Adorján András eredetijét ld. a hátoldalon)

 

Látjátok, feleim,

Elbántak vele ím!

Észre sem vettük, hogy törik le

Őt, aki értünk való volt s örök időt remélt.

Tette, amit tehetett, nem hiba,

Nem félelem és habozás nélkül, de az iga,

Amit önként vett fel, nemhiába törte vállát,

Alázattal hordta, s daccal szegte fel állát,

Ha kiröhögték, ha ujjal mutattak rá,

Erénye kiemeli, gyarlósága nem alázza,

Mindennel gyarapszik; izom a csontvázra,

Úgy épül. Nem csak beszélt, akart, cselekedett,

S nem kisebbíti, hogy gyakorta tévedett.

Mint az ember, érzékeny és hiú volt néha

S bár szerette, lelkét lenyomta sok léha tréfa.

Profán volt a hite, nem kérte a dogmát,

Ritkán imádkozott; eretnek zsolozsmás!

Magányos volt, bús, biz’ nem is nagyritkán.

Azt hitte, megfejti, miközben borongott világnak a titkán.

Elhevert a földön, felnézett az égre,

Istentől a tudást hogy kölcsönbe kérje.

- . -

Itt fekszik előttünk. Sírva és borzongva

Most vesszük csak észre,

Kit vesztettünk. Látjátok, feleim!

Ember a sorsáról le hogyan is késne?

 

Kocsis Ló Mihály (néha barátom) valamiért lelki kényszert érzett, hogy átírja versemet (ez vele sajnos gyakorta megesett). A dátum ismeretlen. Abban maradtunk, hogy az ő változata hangozzék el az ő temetésén, és viszont…

                                                      (AA)

Charmadynia - Halotti beszéd dalszöveg

Látjátok, hol élet volt, part szakad
Teremtőt teremtett, égre, földre
De a földet ő taposta
Most őt tapossa
Megremegünk, mikor Isten istent játszik
Míg arcunkon a gyertyák csontig égnek
(Holdfényből megszőtt kánon a jövő
Az, ki mindig itt volt
Az, ki mindig itt lesz)
Taigetosz szívéből
Az Isten háta mögül
Értünk szól a halotti beszéd
Gloria Creator
Elhagyjuk, ki mindig előttünk volt
Gloria Creator
Előttünk, mi mindig mögöttünk volt
Minden gyermek - áldott s hűtlen
Minden áldás - hazug s néma
Minden lélek, minden szó, az ember maga:
Torz inkarnáció
Egy jeltelen éjszaka formájára eszmélt
Vállát azóta húzza, hogy mily könnyű a lét
Holdfényből megszőtt a jog, amivel újat alkot
Kánon a jövő, a múlt, mely talán soha nem is volt
Látjátok, hol élet lesz, part szakad
Teremtőt teremt, égre, földre
De a földet ő tapossa
Együtt, újra és újra
Ecce homo,

Ecce deus…

Kiss Judit Ágnes:

 

Halotti beszéd és könyörgés az elvetettekért

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Látjátok, feleim... hogy láthatnátok,

mikor még nincs egy centi sem,
nem szólhat érte Requiem,
nem volt erénye, bűne sem,
nem volt leány és nem fiú,
emberke volt csak: embrió.
Idő se volt, hogy rossz vagy jó
legyen, s nem volt az élete
több, mint néhány nap a mélyben
vergődni gyűlölt-névtelen,
vakon a vak anyaméhben.

Látjátok, feleim mikroszkópotokkal?
Látjátok, feleim képernyőiteken?
Látjátok, feleim szeme(tese)tekkel,

ki csak kórházi hulladék,
kit saját anyja sem kímélt?
Ki mondat érte szentmisét
vagy legalább egy fél imát?
Bölcsője fehér fémvödör,
koporsója üres gödör,
s halált is csak némán kiált.
Ne mondjátok, hogy mennybe szállt!
 

Lehetett, már nem lesz sosem
Mozart, da Vinci, Bach, Gauguin.

Sárból vétettünk, por leszünk,
és hamu, mégis van idő
a kettő közt, miből kinő,
mint gyomnövény, az életünk,
csak neki nincs egy perce sem
arra, hogy legyen, ittlegyen.

Látjátok, feleim... hogy láthatnátok,
mikor akkorka még csak, mint egy

                                               rizsszem,
és sose lesz nagyobb...(- Ó, szánj meg,

                                                   Isten!)

Az elvetetett magzatok
és az elvetett asszonyok
sikoltását ki írja le,
ha meg sem lehet hallani,
ha átkaikat sincs kire
eltorzult szájjal mondani,

ki emeli fel őket, hogyha mint
a hó, omlik fejükre az iszony?
Kyrie eleison. Christe eleison.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap