Fenevadak

Fehér József, szo, 03/16/2013 - 00:07

Zsuzsa véletlenül csapódott a kis társasághoz, mely a tóparti, árnyas fák alatt körbeülve hallgatta a szakadt zekés, csapzott hajú fiút. Eleinte nem értette, miről beszél. Az igazságról? Az emberi tisztaságról?... Vagy mindkettőről? És ott akarta hagyni őket. Különben is unta már a politikát. A fiatalok mindenütt nyomják a szöveget, a nagy dumát, s amelyik mégsem azt teszi, az meg az útjába eső első lányt mindjárt le akarná fektetni.

A szelíd hang és a kellemes orgánum azonban megnyugtatóan hatott rá. Úgy érezte, mintha valami belső béke szállná meg ebben a számára érthetetlennek tűnő világban, mely körülveszi.

Egyszerűen nem találta a helyét az üdülőben, ahová három napja érkezett a család. A szülei egy percre sem tudtak kikapcsolódni: állandóan attól rettegtek, ha elkel a cég, és az új tulaj elbocsátja őket.

- Akkor minek jöttünk el üdülni? – vágta oda nekik nagy mérgesen többször is a kérdést Zsuzsa. – Ez így kész őrület…

- Örülj, hogy itt lehetünk és találd fel magad! – hangzott a kioktató válasz. – Napozz, vagy ússzál egyet…

Fogta magát és lement a partra. Eleinte izgalmas kalandnak tűnt számára, ha végigment a parti sétányon. Tizenhat éves létére alakja majd szétvetette a fürdőruhát. Jólesően vette hát tudomásul a férfitekintetek elismerését. Később már zavarni kezdte a dolog, mert megérezte mögöttük a mohó, buja vágyat. A harmadik délután meg se szó, se beszéd, odatelepedett melléje egy srác a plédre és a fülébe súgta, mit tudna kezdeni egy ilyen testtel, amilyen Zsuzsának van. Lekevert neki egyet és elküldte a jófrancba; aztán hóna alá kapva a plédet, céltalanul elindult a parton fölfelé. Akkor vette észre az árnyas fák alatt a sápadt arcú, szakadt zekés fiút körbeülő kis társaságot. S egy idő után lehuppant közéjük a fűre.

Most azon kapta magát, milyen áhítattal issza a srácnak minden szavát.

- Mi egy tiszta, őszinte világot akarunk! – emelte fel a hangját a fiú és fürkészően körbenézett, mintha keresne valakit. Aztán a tekintete széles mosollyal megállapodott Zsuzsán.

- Le a hazugságokkal! – kiáltotta be a lány mögül valaki. – Kábítottak bennünket eleget…

A szónok elvörösödött, aztán belesápadt. Úgy látszott, beszédét már nem tudja folytatni. De erőt vett magán.

- Vigyázz, testvérem! – mozdult magasba intőn a karja. - El ne ragadjon az indulat.

Zsuzsa lesütötte a szemét. Az alkonyati félhomályban is magán érezte a szónok átható tekintetét.

- Mi nem kívánunk gyűlölködést… Éppen ellenkezőleg: azt akarjuk, hogy szívekbe beköltözzön a szeretet.

- Sajnos a városokat elönti a szenny – mondotta a szónok -, alantas vágyakat ébresztve tetszeleg a kirakatokban a pornográfia. A szerelmet hatalmába keríti a pénz világa, háttérbe szorítva a legszentebb érzelmeket. Fogát csattogtatja az erőszak: betörések, rablások, gyilkosságok kísérik az útját. Az éjszakában ártatlan lányok esnek áldozatul garázda aljas embereknek. Szavainkkal szeretnénk megfékezni, és jó útra téríteni a gonoszt. Álljatok hát mellénk és támogassatok!

Döbbent csend fogadta szavait; hisz mindannyian tudták, hogy igazat beszél. Az őszinteségéhez szemernyi kétség sem férhet.

- Most pedig menjetek békével – emelte magasba színpadiasan karjait – és ne feledjétek szavaimat!...

A többiek már szétszéledtek, Zsuzsa azonban még ott maradt. Olyan könnyűnek és tisztának még nem érezte magát, mint most. A szíve megtelt szeretettel, testében békés ernyedtség. Akár reggelig is elüldögélne.

 

 

- Kelj fel szépségem! – lépett hozzá a fiú és karjainál fogva fölsegítette. – Merre laksz? Ilyenkor már nem tanácsos egyedül menni… Mi majd elkísérünk – mutatott a mögötte álló négy fura figurára. – Jó?... Mehetünk?... – hangzott a sürgetés.

A fiú közben folyton beszélt. A szavak erejéről, az emberi jóságról, meg ami eszébe jutott. Már a kiserdőhöz értek, amikor Zsuzsának úgy tűnt: mintha távolodnának a jól ismert fényektől.

- Forduljunk vissza – kérlelte őket, s a szíve kalimpálni kezdett.

- Erre közelebb, ha mondom!... – ordított rá a fickó és keményen megragadta a lány kezét.

Hirtelen egy tenyér tapadt a szájára. Érezte, hogy fölemelik, és már viszik is a fák közé. Rugdalózni, kapálózni próbált, de a vaskarok abroncsként szorították. Aztán egy tisztásra dobott plédre lökték.

- Ágyalj, kisanyám!...

- Ti jók vagytok. Ne bántsatok!... – rimánkodott nekik.

- Oltári a szöveg… Nem úgy találod, Mester? – vihogott az egyik rosszarcú.

S a srác ökle Zsuzsa arcába csapott. A lány szeméből kibuggyantak a könnyek. Oldalára fordulva összeszorította combjait, karjaival a melleit védte.

- Mire várunk még?... – vigyorogtak össze fölötte és lenyomták a plédre. Majd lerángatták, letépték róla a fürdőruhát.

- Ugye mondta, hogy jó fogás lesz?... – hallotta még az őt megigéző hangot. Aztán mind az öten nekiestek: tépték, szaggatták, marcangolták…

Már nem érzett mást, csak égető fájdalmat, szűkölő kétségbeesést és mélységes ürességet. Mintha kitépték volna a lelkét.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap