„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 5/37

Lukáts János, sze, 08/29/2012 - 00:03

 

 

 

 

V.

Konstancinápoly 17. Martii 1721.

 

Lelkemnek szép fiókája, te, Kelemen! Kapogatom és olvasgatom a leveleidet, egyikben víg órákról számolsz be, s ez földerít, a másikban felhős napokról írnál, ez bizony aggódni tanít. Leginkább azonban a kedvetlenség leveleit olvasom gyakori sóhajtozással, mert a lelki célok elveszejtése kétes dolgokba hajtja belé az emberi jószágot. Ne légy szomorú, tudom, könnyű mondani, addig forgasd a dolgokat, amíg a bennük lakó vígságot föltalálod, ez sem egyszerű mesterség. De az már veszedelmes foglalkozás, hogy meghagyod a fátumnak a veled való packázást. Leginkább a szeme közé kell pökni néki, még ha ez neveletlen dolog is a társas világban, de a maga fátumával az ember csak maga van legtöbbet, kettesben – egyedül. Haragudj, serénykedj, örvend, izzadj és gyűjts, másnak vagy magadnak. Ne a célját nézzed a tetteknek, de magad értelmét próbáld ki minden ügyekben, melyek környülted esnek. Nem bujdosó lész akkor, akit a szélvész kerget, hanem vándora az életnek, aki tanul és tanít, akárhová veti a sors. Ugyé, most már látod, lelkem, fiókám, milyen kiváló nénéd vagyon néked a közeli s távoli Perában, itt, fölötte a zsivajos Stámbulnak?!

Ne gondold, hogy elfeledtem, amibe belékezdtem volt, életem előszámlálásába, csak éppen egy némely lélegzetet akartam venni. No, mostan folytatom!

Férjuram, Péter, másoknak major Poltári, inkább a csaták közeiben járta az ármádiákat és a brigádokat, készíttette a posztót, varratta a mentét, sőt a szekerek nyikorgó karavánját is az ő szavára állították rendbe. De, tudod-e, volt még valaki ottan mellette gyakorta, aki vele egyazon asztalhoz ült, a lovon mögé telepedett, s a bakra is fölhágott hívatlan. Ez pedig a szegénység volt, nem az övé, még csak nem is a fejedelemé, hanem az egész hadjáraté, elejétől a végéig. El-elkergették ezt a kéretlen útitársat időnként, de mindig visszasomfordált. A végén aztán, de hiszen ezt tekegyelmed is tudja, ő vitte el mindennek a javát is, meg a maradékát is.

Péter uram, nyugtassa az Úr kegyelme, derék ember lett volna, észben, bátorságban és vidámságban egyaránt megállta helyét. A béke komája volt, a hadjáratokat távolról szemlélte, a tusákat hallomásból ítélte meg, s mégis oly környültekintő módon szólott hozzá, mintha maga szemével látott volna mindent, apróra. A terveket, a vonulások irányát, az összegyülekezett hadi népet ösmerte, tudta, melyik dandár ér sokat, melyik egy fabatkát sem. Tudta, mire képes a lengyel, és mit bír a svéd, azt is, mitől kell őrizkedni, nehogy ez vagy az a brigád győzelem helyett fosztogatni kezdjen. A híreket hallván legtöbbször dörmögésbe fogott, s aligha értette, aki hallotta. Ahogy aztán békövetkezének a dolgok, kiviláglott, hogy Péter uram bölcsen előrelátta mindet. Gyakorta szomorú dolog volt ez, de alkalmasint haszonra is vált. De akár beváltak a tervek, akár kudarc követte a jó szándékot, major Poltári sóhajtott egy keserveset, és indult vissza a szekerekhez, a posztókészítőkhöz. – A háború a csizmákon csúszik el, és a zsebeken folyik ki! – ezt mondogatta időnként, és én nem értettem sokáig, mit is beszél ez az én emberem. De aztán, ahogy a hadak rongyulni kezdtek, mentében is, hitükben is, világosodni kezdett dohogásának értelme. S bizony az üres zsebek ugyanúgy bajnak vagynak a háborúban, miként a túlságosan teletömöttek, az egyik mellett nem indul a ló, mert inkább éhen hal, a másikkal túlságosan nehéz lesz a lépte, s nem akarná tallérjait elhullajtani. No, ezt csak úgy mondom, mint egyet Péter uram bölcsességei közül, ne gondold magam elmeszüleményének.

Egy ütközet volt, a romhányi tusa, amelyikbe Poltári Péter – nolens, volens – belékeveredett. A sors akarta-e, vagy a fejedelem minden hadakat s hadi főket maga mellett akart-é tudni, nem dolgom eldönteni. De nem hogy Poltári őrnagy jelen vala Romhány dombján-mezején, hanem magam is vele valék, ami aztán igazán a véletlen szeszélyéből esett. Hej, ha én ezt egyszer elmondom néked, bizony sok árkust telekörmölhetek, de nem teszem. Már csak azért sem, mert Rodostó ma bizonyosan hemzseg a hadi mesterség tudoraitól, akik, ha a dolgokat jól nem is, de jobban bizonyosan tudják. Kérdezd őket, ha még nem kérdezted, majd mindannyian elregélik a maguk versióját nagy részletesen, s ki-ki a maga dicsőségére fogja forgatni a történteket.

Én már csak azért sem szólnék mindarról, ami akkor ott esett, mert férjuram nemcsak megelőzte véleményével a tusa végezését, de véleménye igaznak is bizonyult. Volt aztán olyan botor, mert a legbölcsebb férfiak tudják az életet a leginkább oktalan módon élni, hogy a tusa múltán le is írá mindazt, amit leírni valónak gondolt, vagyis amit soha nem lett volna szabad leírni.

Mindezt ő persze jó szándékkal tette, magának a fejedelemnek a kérésére, vagy talán utasítására, ki tudja. A nagy emberek kérését, amely gyakorta parancsnak hangzik, fiókám, nem kell ám mindig azonnal és egyáltalán teljesíteni, s még kevésbé az igazságot abban a formában papírra vetni, miként az a hadi síkon esett. Történik azon a síkon sok nevezetes dolog, válaszd ki közülük, melyek közel állnak az igazsághoz, hogy a lelked ösméretje nyugodt maradjon, és gyűjtögesd hozzá mindazt, miket az írásra serkentő tőled hallani kíván. Major Poltári sem hadfi nem volt, sem írásban gyakorlott tollal nem bírt, csak igazmondó ember volt, ezért hát a dolog balvégzetre vezetett. Máig nehéz eztet én nekem végig s végiggondolnom, hogy se könnyelmű legénykedéssel ne vádoljam férjuramat, se valamiféle fölösleges csökönyösséget ne érezzek ki belőle. Rákóczihoz nem került amaz írás, sőt férjuram azt a kezéből se adá ki, Isten világáért sem, hogyan is tette volna. Meg… akkor már, ugyé, kevés volt időben hátra a hadaknak, a fejedelemnek, de még Érsekújvárnak is.

Napokig, vagy inkább éjszakákon át görbedett az asztala fölött, az olajlámpa mellett, és írta, meg törölte, meg porzózta, amit írt. Ha rám nézett mindeközben, nem engem látott, de a palotásokat, a brigádokat, meg hallotta a huszárlovak patkócsattogását. Tudtam én, láttam én a szemében. Nem volt sok az, amit írt, hát hiszen a tusa ideje se volt sok, aztán járatlan is volt ő az effajta tudományban. Az elején csak úgy té meg tova módon próbálgatta, hogyan kell, aztán egyre jobban a tusa közepében érezte magát, vágta az ellent, a szavaival buzdította a kurucot meg a lengyelt, de csak egy-egy óriási felkiáltó jellel, melyek után megannyi keserves sóhajtást hallatott.

Már messze túl valánk a hideg januáron, amelyben a romhányi tusa esett, ki is tavaszodott. Rákóczi a muszkához méne, de mi már tudtuk, nem tér onnan vissza, a hadak is úgy olvadoztak, mint a jégcsap a tavaszi pincegádorban, amikor férjuram egy este maga mellé ültetett, hogy megossza vélem azt az irományt. Nem voltunk akkor még menekülőben, de már úgy helyezkedtünk a világban, hogy a távolabbi vége legyen hozzánk közelebb. Akkor major Poltári felolvasta, amit a romhányi ütközetről gondolt, meg amit Rákócziról gondolt, meg amit a hadjáratról. Olvasta az olajlámpa világánál, meghőkölt a szava, bizony nemcsak a sötétes szoba mián, és nemcsak a betűk összeténtásodott szára-feje okán. Nekem olvasta, és ahol suta volt a szó, ott Poltári Péter a kezével tette világossá a leírtak dadogó értelmét.

Én egy kisebbecske székben ültem, hallottam, de alig hittem a szavakat, az olajlámpa rémeket festett a falra, azok remegtek, és szörnyekké nőttek, Péter silabizálta az írás sorait, lapjait, rám vetette a szemét időnként, a falra máskor, bólogatott a fejével, mintha saját magát akarta volna meggyőzni, hogy mind való, ami a papíron leírva áll. Nem volt ott egyetlen gonosz szó sem, nem bántott egyetlen igével sem senkit ő, de mégis döbbenten hallgattam, amit mondott. Utánamondtam szavakat és mondatokat, igennel helyeseltem némelykor, szörnyülködve kérdeztem vissza máskor, mint aki nem bízik fülében, hogy ilyesmit merészel meghallani.

Nem volt több az írás, mint amennyit egy bő fertályóra alatt el lehet mondani, de hát maga a tusakodás sem tartott ennél hosszabb ideig. Akkor az ott mégis, mintha százszor annyinak érződött volna, oly sokan voltak jelen azon a papírtekercsen, azon a rémekkel hemzsegő falon.

Amint végzett az olvasással, férjuram elhallgatott, fölállt és öles léptekkel végigmérte a szobát. Szótlanul összecsavarta a papirost, a tokjába süllyesztette, kezében úgy szorongatta, akár egy marsallbotot, felém intett vele, a saját másik kezébe csapott néhányat, aztán az asztalra lökte. Nem tudta, mit tegyen vele, nem tudta, mit szabad tennie vele. Hallgattunk és néztük egymást a nagy hallgatásban. Aztán másnap hajnalban nyeregbe szállt major Poltári, a kuruc vezérkarba lovagolt, azt mondta, estére hazatér. Hazatért, a szája csupa vér volt, maga harapta véresre a száját. Szinte lefordult a lova hátáról, a homlokát az állat nyakához támasztotta egy hosszú pillanatig, aztán hozzám lépett. Mosolygott – az arca, miközben a szeme rémülettől ugrándozott. Megragadta a karomat, úgy mondta: - Beszéltem róla!

Lelkem, fiókám, döntsd el most már magamban, írni veszedelmesebb dolog-é az életben, vagy beszélni. Talán okosan begyűjteni a szót, és megtartani magunk biztonságára. Legföljebb valahol, titokban hátrahagyni! Ne nyúlj téntához, szentem, soha, csak nekem írjál, senki másnak!

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap