„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 26/37

Lukáts János, v, 01/27/2013 - 00:02

 

 

 

 

 

Folytatás

 

XXVI.

Venécia 27. Septembris 1730.

 

Nagy bikfic vagy ám te, lelkem, fiókám, mondhatom. Úgy jártál el a dolgomban, ahogyan egy gyakorlott bujdosó teheti, akinek minden fontosabb, mint a maga dolga meg az „édes nénje” dolga, aki… szóval, aki olyan, amilyennek én a bikficeket szeretem.

Köszönöm néked, hogy Perában jártál, még ha nem is az én kedvemért lovagoltál be, a fejedelem szultántól kapott ajándéklován, Konstancinápolyba. Köszönöm, hogy beavattál a szultáni kincstár hátsó udvarának nem túl fényes titkaiba, ahol az évtizedek óta megszokott és eltűrt menekültek segélyezése folyik, mondjuk úgy: a csorba, vén kardok újraköszörülgetése. Tiéd a mondat, nem enyém, de hibátlan a megfogalmazás, Kelemen! Meg jó az is, ahogyan leírod, mint jártál a túlparti nagy nádcukorkás bazárban, s válogattad össze mind a nyalánkságokat, melyek beszerzésével a veled bujdokolók nagy akkurátussággal téged bíztak meg. Ezt a fontos munkát alkalmasabbra nem is bízhatták volna.

Oly hangos nevetgélésre fakadtam leveledet olvasva, hogy kedvelt férjuram, Lorenzo is átjött a sarokszobából, hol műhelyét tartja, hogy kilesse nevetésem titkát. Mondám neki, hogy öcsémuram küldött hírt postagalambjával a szultáni város körülményeiről. Lorenzo kérdezé, hogyan kapható az aranypor szemerje, s hogy szépek-e az idei elefántcsontok és a gyöngyházkagylók. Mondám két mosolygás között, hogy erről nem írt nekem Kelemen, mire ő, ha magyar volna, bizonyosan azt felelte volna: - A bikfic!, de ő venéciai, s ezért két karját az ég felé lökte, felmordult, és visszacsörtetett a sarokszobába.

Én pedig olvastam tovább leveledet, s már szinte veled együtt közeledtem a perai domboldalhoz, mely igen szép színekben ragyoghat e korai őszben. Kedves fecskéim bizonyosan elröppentek már a déli szabad és tágas térek felé, de remélem, hogy az útfordulóban, házunk fölött a forrás lankadatlan buzgalommal csörgeti vizét. És gondolatban odakönyököltem a lapos kövekből fölrakott kerti falra, honnan elnéztem százszor is nyugat felé, hogy belássam az Aranyszarv szépségét, és a Márvány-tenger messzeségét. Vajon fogok-e még újra könyökölni ott, lelkem, fiókám, hallgathatom-e a forrás loccsanását, vagy akár a szomszédból a hajcsár szamarának idétlen, de oly megszokott hangját.

Itt Venéciában szamár sincsen, amiként ló sem, sem a szultántól kegyként kapott, sem másmilyen. Itt csak négy hideg bronzlovak vannak, azok is a templom párkányán, fölágaskodva, de el nem mozdulva. Már én valamiképpen olyan érzéssel vagyok Pera iránt, hogy őt nevezem elhagyott hazámnak, ami csúf méltatlanság, mert hogy lenne hasonló Pera a megfakult, de elnyűhetetlenül gyönyörű erdélyi szülőföldemhez képest. És hát Venécia a mindennapjaim szép városa lett, melyhez fogható alig vagyon. Hálát kellene mondani az Úrnak, ki így rendezé dolgaimat, hogy helyről-helyre kerülve, mindenhol érezem az ő óvó kezét s egyúttal szigorú szemöldökét magam fölött.

Megnevettem leveledet, téged magadat, de leginkább ama szegény Filkót, kit csak azért nem nevezek ezúttal bikficnek, mert e néven ma téged neveztelek, fiókám! Magam elé képzelem a jelenetet, amikor kaput nyitott neked, ösmeretlennek, s elébb talján csónakosnak, aztán meg a szultán adószedőjének nézett. S hogy a nem ismerésedből hogyan támadt öröm benne, magyar szavadat hallván. Már ami örömet Filkó mutatni képes, ami más emberfiának a harag kitörése volna, az nála az örömé, ő ilyenkor – írod – kalapját a földhöz vágja, ráordít az örömet szerzőre, hogy az belerémül, aztán hátat fordít és a terebintusfához megyen, hogy belérúgjon. Ettől aztán lecsillapul öröme az istenadtának, s ugyanolyan egykedvű lesz, mint volt.

Írod, Kelemen, hogy azért derekasan birkózik Filkó a gazzal, meg a bozótos pimasz elharapódzásával. Írod, hogy most már tormát is növeszt, meg mustármagot, meg csicsókát, meg csupa olyat, amit, ha megmarad, ő maga örömmel felfal. Bár legszívesebben, ismerem, szalonnát ültetne, meg töltött bendőt, de hát a kertművészetnek is vannak határai.

És írod, Kelemen, hogy még felőlem is kérdezett nagy óvatosan, nem értvén, miként lehet, hogy te ösmersz engemet, de nem tőlem jössz, hanem valami Rodostóból, melynek ő a hírét sem hallotta. Bizony, szegény ottan maradott maga emberségére, s akár azt is hiheti, hogy az Úron kívül mindenki elfordítá róla a szemét, pedig gyakorta vagyon elmémben, nem csak ő, hanem a perai ház és a kert, melyben sok verejtékem s nem kevés könnyem is elfolyt, s mely mindezért jó illatú vidámsággal és mások meggyógyult derekával fizetett. Meg hajnali csönddel, meg vöröslő napnyugtával, meg duzzadó vitorlák látásával. Meg valamiképpen azoknak az éveknek az emlékével, amelyek ott peregtek le velem együtt, s amelyek egy ideje talán odatelepednek a terebintusfa alá, az asztalhoz, s elkérdezgetik egymástól, vajon hová tűnt innen az a szürke hajú és szemű asszony, aki olyan jóízűeket tudott nevetni és sírni, olyan hangosakat pörlekedni az örmény szomszédasszonnyal, és aki olyan némán tudott belétekinteni lassan tovatűnő életébe.

No, most már elég legyen, Kelemen, én itt óvatos egyensúlyt alakítok ki lelkemben érzelmeim és városaim között, a múlt és a jelen között, s akkor te megdöfölöd szépecske életemet ilyes levelekkel, nem szép dolog ez! De azt hiszem, az ilyes leveleket te ugyanúgy a magad szívének írod, amiként az én címemre. Hajh, így van ez rendjén, fiókám, de valamiképpen még sincsen rendjén valami. Ha ezt én el tudnám mondani neked, és levélben tudnám megkorrespondeálni veled, magam volnék ama nevezetes Fleury atya, tudod, kiről beszélek. De bizony magamnak se tudom elszámlálni, mik azok a keservek vagy bánatok, melyek rágják lelkemet, mint a róka, a leveleim pedig, látod, keserves nyöszörgések s némelykor kacagás, hogy nehogy ríva fakadjon „édes nénéd”!

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap