Erőd a keresztúton 2/4

Lukáts János, p, 10/21/2011 - 15:42

 

 

Történelem utáni töprengés Korda Zsolt munkaszolgálatos magyar honvéddal

2. rész

 

- Hogy lehet a civil tömeg erőszakos a katonákkal szemben? Ahogy a katonaság fegyvertelen a civilekkel szemben! Ahogy a tisztek, akik félnek a saját katonáiktól, és nem adnak fegyvert a kezükbe, hogy megvédjék őket, magukat és a rájuk bízott laktanyát.

- A századparancsnokunk, a kevesek egyike, aki velünk maradt, azért néhányunkat maga mellé vett, a laktanya védelmére. A kezünkbe nyomtak – honnan, honnan nem szerezték – olyan kispuskát, amelyet vidéki gyerek flóbert néven ismert (ami amúgy nem rossz fegyver). Váratlanul megjelent két rendőr, „Hozzánk csatlakoznak!” – mondták, (talán a Rádiótól menekültek), reggelre aztán eltűntek.

Teljes bizonytalanságban voltunk, ráadásul az épületnek csak a földszintje és a két alsó emelete volt a laktanya tulajdonában (meg a pince), a felső emeletet civilek szállták meg (más civilek, mint akik fegyverért jöttek, ők addigra már eltávoztak). Ezekről nem tudtuk, kicsodák. Őrült volt, aki így engedett működni egy laktanyát, vagy inkább minisztériumi hivatalnok-katona, aki csak a büntetésünkre gondolt, a védelmünkre nem! Egyelőre ezek a civilek is csak figyeltek, de nyilván nem szórakozásból.

A laktanya igazi védelmét Maléter Pál teremtette meg, ő egy-két nappal később érkezett, talán 25-én. Maléter nevét ismertük, ő volt a munkaszolgálatosok országos parancsnoka. Négy harckocsival érkezett, a harckocsik tele voltak kézifegyverrel: géppisztollyal, karabéllyal, na meg lőszerrel. A négy harckocsit a laktanya sarkainál helyezte el, kivéve a József körút - Üllői út sarkot, ott egy magányos harckocsi nagyon feltűnő lett volna, és minden oldalról kitűnő célpont. A negyedik harckocsi a laktanya főbejáratát zárta el, amelyet még 23-án este törtek be a civilek teherautóval.

Maléter tudta, hogy „politikailag megbízhatatlanok” közé jön, akik emiatt fegyveres kiképzést sem kaptak. Most azonban neki a laktanyát kellett megvédenie, és erre kizárólag a maga páncélosaival aligha lett volna képes. Most, egy óra leforgása alatt – valójában a saját korábbi rendelkezéseivel ellentétben – katonát kellett faragni belőlünk.

- Maléter nevét azért ismerték Magyarországon, akik járatosak voltak katonai dolgokban. Felvidéki katonacsalád sarja volt, francia-osztrák származék, aki a fogságban átállt a szovjetekhez, aztán „visszadobták”, mint kiképzett partizánvezért. Tábornok lett idővel, bár – beszélik – új elvtársai nem bíztak benne igazán. De mint a munkaszolgálatos egységek parancsnoka, mégis hírhedtté tette a nevét. Beszélik azt is, hogy a közvetlen családján kívül a rokonsága, a fiatalkori ismerősök megszakították vele a kapcsolatot.

- Na, most idehallgass! A tisztjeink nagy része üvöltözött velünk, hogy szabotáló fasiszta disznók, a civilek nagy része ávósbérenc gyilkosoknak nevezett, más részük a keblére akart ölelni, – cserébe a töltetlen fegyvereinkért. Ekkor jött Maléter… Jött tankokkal, fegyverrel, fegyelemmel és megvédte a laktanyát, az ezerötszáz bennlévőt. Nem volt cirkusz, se lelkendezés, se handabanda. Kiképzetlen katonák voltunk, akik a magunk emberségére szorultunk, és ő ehhez a vezetőnk lett. És többet nem volt muszos meg osztályellenség meg hasonlók.

Két méternél magasabb, szálfa termetű férfi volt, harminckilenc éves, ezt persze így pontosan akkor nem tudtuk. Az udvarra vezényelte mind az ezerötszáz főt, ő maga középen fölállt egy sámlira, bár anélkül is magasabb volt mindenkinél. Kért egy géppisztolyt, ott, a szemünk láttára szétkapta, aztán összerakta. Megint szét és megint össze. A kezünkbe adta, és hangos szóval magyarázta, mire figyeljünk. A helyes kéztartást, meg mindent, amit egy félóra alatt, egy sámlin állva, el lehet magyarázni. Normális laktanyában ez egy kiképző őrmester dolga. Ő ezredes volt, a hivatalos megszólítása: ezredes bajtárs, de mi csak Pali bácsinak hívtuk.

- És mondd… szökés, már úgy értem, a sorállományúak közül, nem volt? A tisztek, ugye, hivatalosan, de ti…

- Hát, főleg a cigányfiúk közül azért tűnt el egy-egy. Az első napokban. Ők igazán féltek. Nekik még eggyel több okuk volt, mint nekünk. De, ahogy Maléter megjött, nem volt több dezertálás. Ahogy a rend megteremtődött, nem tudtak szökni, meg nem is akartak.

- Mennyire voltatok magatokra utalva, vagy 25-ike után volt már kapcsolatotok más katonai egységekkel, esetleg a nemzetőrséggel?

- Tőlünk alig száz méterre volt a Corvin-köz, szemben a laktanya homlokzati oldalával. Hogy ott mi történt pontosan, azt nyilván jobban tudják, akik ő közöttük voltak. Mi másként láttunk egy sor dolgot, de más is volt a helyzetünk. A Corvin-köziek főleg civilek voltak, közöttük sok fiatal, szinte még gyerek. Környékbeliek, akik ismerték a józsefvárosi utcákat, portyázásaik során zsákmányoltak egy páncéltörő ágyút meg egy csomó hozzávaló lőszert. Beállították a Corvin mozi előcsarnokába, ahol ők maguk védelem alatt voltak, az ágyú pedig fedezékben. A mozi lépcsőjén később egy másik, nagyobb ágyút helyeztek el. Szemben, a Körút másik oldalán, az egyik lakásból jelezték, ha szovjet harckocsi vagy páncélautó közeledett. Amint a jármű az utcatorkolathoz ért, már tüzelt is a páncéltörő. Ő náluk láttuk először, hogy benzinnel teli üvegeket ronggyal dugdosnak be, a rongyot meggyújtják, és a tank légszűrőjére dobják. Az üveg eltörik, az égő benzin a páncélos belsejébe folyik, a tank kigyullad, a lőszer felrobban benne. Mondták, szovjet találmány ez is, partizán ötlet, városi hadviseléshez való, Molotov-koktél a neve.

A páncéltörő miatt meg a Molotov-koktélok miatt veszedelmes lett a környékünk a szovjetek szemében. De nem a Kilián miatt… Az első napok magányos páncélosai után a szovjetek most hármas kötelékekben robogtak végig a Körúton, az Üllői úton. És minden „gyanús mozdulatra” lőttek, ágyú- és géppuskatüzet zúdítottak lakásokra, járókelőkre, ha valaki az utcára tévedt.

A benzines palack ellen nehéz védekezni, ha begyullad a tank, pillanatokon belül robbanhat. Ilyenkor a bennülő legénység kiugrott a tank tetején át, a házfalakhoz lapult vagy a járdaszegély mellé hasalt. A robbanás erejét csak növelte a harckocsi mindkét oldalán elhelyezett üzemanyagtartály. A robbanáskor gyakran a lövegtorony is a levegőbe röpült, egy ilyen robbanás szakította le a Valéria kávéház homlokzatát, éppen átellenben a laktanyával. A környéken a forradalom napjaiban negyvennél több szovjet páncélost lőttek ki, részben a Corvin-köziek, részben más fegyveres csoportok.

Maléter fölkészült ugyan a laktanya védelmére, de tudta, négy páncélossal aligha veheti föl a harcot a sokszoros szovjet túlerővel szemben. Ő meg akarta őrizni a fegyvernyugvást, a magyar harckocsik lövegcsövét a föld felé irányozta, így fejezte ki, hogy a békés megoldás híve. A szovjetek ellen sem taktikai megfontolásból, sem elvi meggyőződésből nem akart harcolni. De a laktanya védelmére természetesen fölkészült. Veszedelmes tojástánc volt ez részéről. Tíz napon át sikeres tojástánc… Azért a Kilián sarkát, ahonnan mindkét nagy útvonalra volt kilátás, négy irányból csak tönkre lőtték, innen figyeltük – mi azt hittük: észrevétlenül -, közelednek-e tankok, harckocsi kötelékek. És közben bizonyosan „gyanús mozdulatokat” tettünk.

Maléter személyes bátorsága példamutató volt. Mondtam már, hogy a fölső emeleten idegenek tartózkodtak, az épület oldalszárnyán keresztül oda följuthattak, meg arra el is tűnhettek. Egyik nap délelőtt, onnan fölülről tüzet nyitottak a laktanya udvarára, az ott tartózkodó katonákra. Maléter ekkor 5-6 fős, önkéntes csoportot toborzott, maga állt a csoport élére és a felső emeletet megtisztította a lövöldözőktől. A tűzharcban egy támadó meghalt, egy megsebesült, a többi elmenekült. Ez a partizánvezér gesztusa volt, nem a minisztériumi osztályvezetőé, mi ettől kezdve még inkább úgy néztünk rá, mint igazi hősre.

- Említetted, hogy egészségügyis voltál a laktanyában, szanitéc. De az ilyen polgárháborús helyzetben ez talán még kockázatosabb beosztás, mint a sorkatonáé.

- De még mennyire! Heten voltunk egészségügyiek, a parancsnokunk Derkovics Pál. Az egészségügyi helység az alagsorban volt, a laktanya legvédettebb szintjén, a bejárata a főkapu közelében. Hogy közel legyen, ha keresik, vagy ha valami „helyzet van”, Maléter gyakran a mi helységünkben aludt. A fémvázas katonai-kórházi ágyat meg kellett toldani egy hokedlival, amire a lábát kinyújthatta. Október 25-én váratlanul vezényelték a Kiliánba, tányérsapkáját a minisztériumban felejtette, ezért mindvégig a páncélosok fekete, bordázott sapkáját viselte. Így készültek róla a fényképek is az újságban. Ott ült közöttünk a huzatos, homályos alagsori helységben, fél füllel a külső zajokra figyelt, de közben szívesen mesélt. Frontélményeket, a fogságról, a háború végén szülőhelyem városparancsnoka volt néhány hétig.

Parancsot adott, hogy a laktanya közelében kilőtt tankokból menekülő orosz katonáknak nyújtsunk segítséget, szállítsuk őket a laktanyába. Maléter jól beszélt oroszul, a sebesült orosz katonákat kihallgatta, hogy megtudja, mekkora haderővel állunk szemben, honnan várható támadás. Az orosz katonák között is sok volt a fiatal, kopaszra nyírt, kerekfejű, sokan azt hitték, Egyiptomba küldték őket az angolok ellen, ezért a közeli Dunára azt hitték: a Szuezi-csatorna, sőt - ez ugyan nem nálunk történt, de beszélték a környéken -, volt orosz katona, aki krokodilt akart lőni.

- A tájékoztatás azért, úgy látszik, máshol sem a hadseregek erőssége. Vagy inkább a tájékoztatás visszatartása a hadviselés egyik módja?

- Igen, hát így gondolkoztak sokan az oroszok közül Magyarországról, Budapestről. Pedig a számunkra izgalmas idők még ezután következtek. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap