Ellenforradalom

Bene Zoltán, p, 10/21/2011 - 14:44

 

 

 

A kakas sután kalimpál a lábaival, amikor a nagymama elkapja, s a hadonászni készülő szárnyakat összefogva, hozza kifelé a tyúkudvarból. Nagy, vörös kakas, a kisfiú áhítattal vegyes félelemmel nézi. Hányszor hajigálta meg kővel, mogyoróval, csak úgy koppant a hátán! De a kakas fel sem vette. Legfeljebb, ha megrázta magát, fél lábra állt, nyújtogatta a nyakát a kisfiú felé, csőrét kitátotta és különös hangot adott ki, mintha nyikorogna. Most már ugyan nyikoroghat kedvére…

            – Gyere, segíthetsz! – szól a nagymama, és a kisfiú odalép, leguggol, marokra fogja a madárlábakat. A nagymama rátérdel a szárnyakra, az előkészített vájdlingot közelebb húzza, kiveszi belőle a kést.

            – Szorosan tartsd, fiúkám, nehogy megrúgjon!

            A kisfiú elfordítja a fejét. Összevillan a tekintete a kutyáéval, aki remegő orrcimpákkal figyel. A gyerek inkább lehunyja a szemét. Erősen markolja, amit kell, nehogy úgy járjon, mint amikor először segített a nagymamának levágni egy kakast. Akkor nem szorította eléggé a lábakat, meg is szeppent, mikor a madár rúgni kezdett, s a pikkelyes, undok bőr csúszott is izzadt tenyerében – így a lábak elszabadultak, felrúgták a vájdlingot, és elfolyt a vér javarésze. Most nem ismétlődhet ez meg, fogadkozik a kisfiú, s már hallja, ahogy a nagyanyja tépkedi a tollakat a kakas nyakán, aztán a penge szisszen, s érzi, hogy feszülnek az izmok összezárt markában, de tartja erősen, szorítja a feszülő inakat, míg azt nem érzi, hogy a rúgások egyre erőtlenebbek lesznek, rángássá szelídülnek.

            – Elengedheted – mondja a nagymama. – Jól van. Jó pörkölt lesz belőle. Ha nagyapád hazajön, kitekeri két galamb nyakát, abból meg levest főzünk!

            A kisfiú szereti a galamblevest, de annak nem örül, hogy a nagyapja kitekeri a galambok nyakát. Barbárságnak érzi. Viszolyog, ha arra gondol, a nagyapja felmegy a létrán a padra, magához édesget két fiatal tojót, aztán hirtelen reccs! Viszont a galambleves finom, az tagadhatatlan…

            A nagymama a kakassal és a vájdlinggal a nyári konyhába vonul, a kisfiú kinn marad a kutyával, ígér neki csontot ebéd utánra. A kisfiú mosolyog, cirógatja a kutya hasát, ahol alig nőtt szőr. Finom, puha a bőre. A kutya elégedetten szuszog.

            Miután megérkezik a nagypapa, csakhamar felmegy a padra, elidőzik kicsit, majd hóna alatt két élettelen madártesttel tér vissza.

            – Mi az, fiúkám? – simogatja meg unokája fejét.

            – Megölted őket? – mereszti a szemét a kisfiú.

            – Élve csak nem főzheti meg őket nagyanyád!

A nagypapa arcát mosoly szeli ketté:

            – Hiszen te meg a kakassal vitézkedtél, ha jól hallottam!

            A kisfiú elpirul, mint akit rajtakapnak valami szégyellni való dolgon, de egy pillanat múlva büszkén kihúzza magát:

            – Nem engedtem el a lábát! – dicsekszik. – Végig szorítottam, nem tudott szabadulni!

            – Ügyes vagy – dicséri meg a nagypapa, azzal viszi be a galambokat a konyhára, s fordul is ki egy perc múlva.

            – Gyere! – int a fiúnak. – Morzsolunk a csirkéknek.

            A kamrába mennek, a nagypapa tekeri a kézi morzsolót, a kisfiú dobálja a kürtőbe a kukoricacsöveket, egyiket a másik után.

            – Mi történt a kezeddel? – mutat a nagyapja jobb kisujjára, amely girbe-gurbán, tömzsin, mereven áll, csaknem derékszöget zár be a kézcsontokkal.

            – Gyerekkoromban egy ehhez hasonló gépezet bekapta – meséli a nagypapa. – Egymásra csúsztak a csontok. Olyasmi idős lehettem, mint te most.

            – Fájt? – a kisfiú szinte feljajdul, jobb kezét önkéntelenül ökölbe szorítja.

            – Fájt bizony! – bólogat a nagypapa. – És ilyen furcsa maradt. Viszont, fiúkám, sokfelé jártam az életemben, voltam a fronton, a fogolytáborban, voltam a börtönben, de sehol nem jegyezték fel mint különös ismertetőjelet ezt az összeroncsolt kisujjat.

            A kisfiú szeme előtt megjelenika televízió képernyője, benne a rendőr néni, aki papirosról olvassa: “Különös ismertetőjele, hogy jobb kezének kisujja roncsolt, különös alakú.” Már az ajkán a kérdés, mégis visszanyeli, nem tudja, szabad-e feltenni. Eddig senki nem mondta neki, hogy a nagypapa börtönben volt. Oda azokat zárják, akik rosszat tesznek. Lopnak, rabolnak, hazudnak, csalnak. Ölnek. A nagypapa is rosszat tett volna?

            A morzsoló zúg, a szemek peregnek a szakajtóba. A kisfiú lopva a nagyapjára pislant – nem tudja elképzelni, hogy valami rosszat cselekedett volna. Bár a galambokat is zokszó nélkül, mosolyogva… És amikor kiscicák születtek, ásott egy mély gödröt a kert végében, s élve belehajigálta a nyivákoló, vaksi kis jószágokat, aztán betemette őket. Ő meg később kiásta, de a cicák már halottak voltak. Illetve döglöttek, ahogy a nagymama mondta. Nagyon megszidták akkor, még meg is legyintették. Node a galamb és a macska mégiscsak csupán állatok!

            A kisfiú szótlanul járkál egész nap, nem találja a helyét. Becsületből eszik a galamblevesből és a kakaspörköltből nokedlivel, mégsem esik olyan jól, mint máskor. Csak egyszer szed mindenből. Ha az anyja itt lenne, tőle meg merné kérdezni, miért volt börtönben a nagypapa. Csakhogy az anyja nincs itt, dolgozik. Csak neki van szünidő.

            A kisfiú alig alszik az éjszaka, furtonfurt a börtön kavarog a fejében. S mikor végre elszenderedik, a nagyapját látja maga előtt csíkos ruhában, fején fura alakú, csíkos sapkával, bilincsbe verve. Mikor felriad, nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy a nagypapa rossz ember lehet. Emlékszik, akkor forgolódott így egész éjjel, amikor a nagyanyja tavaly kivitte a temetőbe, s ott az egyik síron, amire virágot vittek, a saját nevét olvasta. Alatta pedig a feliratot: élt tizenkét napot. Nem értette, kérdezősködni azonban félt, nehogy leleplezze saját butaságát. Végül a nagymama megsejthette, mi lehet a baj, s elmondta, hogy a nagybátyja nyugszik abban a sírban, az apja öccse, aki agyvérzéssel született, ami el is vitte szegényt hamar.

            – De ezt te úgysem értheted – simították végig az arcát a vékony, hosszú ujjak.

            Dehogynem értette! Tudta, mi a halál. Veréb Zsoltinak, a barátjának is meghalt az apukája autóbalesetben. A Tiszában meg időről időre felbukkannak a szabadúszók, azaz a vízbefulladtak. Az emberek meghalnak. A tévében látta, hogy néha a gyerekek is. Értette ő ezt jól, érti ő ezt jól.

Biztos most is megértené, ha rá merne kérdezni….

Hajnal felé elszundít újra.

Másnap a nagypapa elmegy dolgozni a gyárba. A kisfiú egész délelőtt a nagymamát kerülgeti. Mikor vajas lekváros kenyeret kap tízóraira, majdnem rákérdez. Aztán elbátortalanodik. Végül dél közeledtén kiböki:

– Mama! Papa miért volt börtönben?

            A nagymama megütközve néz rá.

            – Honnan veszed, hogy volt?

            – Ő mondta. Tegnap, mikor morzsoltunk.

            – Fecsegő vénember! – szűri a fogai közt a nagymama. – Ezt te nem értheted, kisfiam! Háború volt. Úgy nevezik, polgárháború. Az emberek nem tűrték tovább, hogy félrevezessék őket. Nagyapád se, amilyen bolond. De a háborút elvesztették az emberek, és a szájalókat bezárták. Nagyapád még olcsón megúszta. Fel is köthették volna… Ej, te ezt nem értheted!

            Folyton ezzel jönnek! Hát mi ő? Gyogyós? Az iskolában látta a gyogyósokat nemegyszer. Azok aztán tényleg nem értenek semmit! Bambán vigyorognak, és lóg a takony az orrukból. Az sem ritkaság, hogy a kőkerítés tövébe rondítanak. De ő nem gyogyós! Ő érti a világ dolgait.

            – Akkor nem csinált semmi rosszat? – kockáztatja meg a kérdést. 

            – Nem – válaszol a nagymama. – De azok, akik az országot vezetik, ezt másképpen gondolták.

            A nagymama egy pillanatra eltűnődik, utána folytatja:

            – Meg ma is másképpen gondolják. Szerintük nagyapád meg a hozzá hasonlók bajt kevertek, ellenforradalmat csináltak, ezért bűnhődniük kell. Bitófán, börtönben meg a gyárban mind a mai napig! Ej, fiúkám, te ezt még nem értheted!

            Már megint! A kisfiú megsértődik. Pedig ezúttal valóban nem érti. Hogy lehet az, hogy valami az egyik ember szerint rossz, a másik szerint jó? Mint a spenót: ő például szereti, Veréb Zsolti ellenben ki nem állhatja. Lopni viszont mindenki szerint bűn. Amikor a Csamangó ellopta a Kiss Szilvi kardigánját, igazgatói intőt kapott, meg csapatvezetői figyelmeztetőt. Igen, mert lopni bűn, és mindenki szerint az. Ez tehát nem olyan dolog, mint a spenót, ebben nem lehet válogatni. Ami bűn, az rossz. Nincs vita, nincs apelláta. De vajon a nagypapa bűnt követett-e el?

            Nem. Ezt a dolgot ő tényleg nem érti. De nem mer többet kérdezősködni, látja a nagymamán, hogy nem szívesen beszél erről a dologról. Biztosan szégyelli.

            És az nem lehet, hogy tévedésből csukták le a nagypapát? Látott már olyat filmen, meg olvasott is ilyesmiről valahol. Igen! Ez világos és érthető volna! Az ellenforradalom azonban nem érthető, azt be kell ismerni, azt nem érti. Mert a forradalom, az magától értetődő: november 7. és március 15., Petőfi és Lenin meg a dicsőséges százharminchárom nap. De mi a fene az az ellenforradalom. Nem, ez aztán nem… Ha viszont tévedésből, az igen, az, akár a Nap!

            A kisfiú kioldalog az udvarra. A kutya, ahogy meglátja, hanyatt vágja magát. Mellé ül, tűnődve simogatja a mellkasát. Elhatározza, hogy nem feszegeti tovább a börtön-dolgot. Érzi, hogy itt valami sötét titok lappang, és megfogadja, hogy a végére jár. Ki fogja deríteni az igazságot. De a kérdezősködést a családban abbahagyja. Nem zaklatja többet a nagymamát, hisz láthatóan nem esik jól neki, nem akar erről beszélni. És anyut se, meg aput se faggatja, ki tudja, ők is mit mondanának, mivel hajtanák el? Majd a tanító nénitől óvatosan megtudakolja, mi a csuda az az ellenforradalom? És akkor tisztábban fog látni…

Addig viszont elterelő hadművelet. A kíváncsiság rejtegetése, tettetett közöny a dolog irányában. Mintha elfelejtette volna. Mindent csak úgy, ahogy máskor, mindig csak azt, amit máskor!

            A kutya nyöszörög az ölében, félig alszik. A kert füves fertályára gólya ereszkedik. No, ezt milyen nehéz volna lefogni, hogy levágják! És milyen kár lenne érte! Szép madár. Igaz, a galamb is szép. Lehet, hogy valahol ezt is megeszik, mint a galambot? Afrikában talán, ahol telel? Délután, ha hazajön a nagypapa, megkérdezi. Ezt lehet.

            – Ebééééd! – a nagymama a nyári konyha ajtajában áll. A kisfiú fölpattan, a gólya elrugaszkodik a földtől, a levegőbe emelkedik. A kutya vadul ugatja.  

 

 

Megjelent: Zemplényi Múzsa, 2006. ősz

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap