Ejtessék szó Boldog Özsébről

Bónizs Róbert, szo, 03/16/2013 - 00:10

 

 

 

Hatodik fejezet

 

A sokat látott remete, Vajk fia Vajk rezzenetlenül állott a metszően hideg Sajó egyik meglassúdó kanyarulatában, felemelt kezében egy szakállasra hegyezett botot tartván. Régimódi gúnyát viselt a jó öreg, mit már nemigen hord senki - olyan volt, mintha a múltból maradt volna itt valami csoda folytán... A szürkére deresedett hosszú haj varkocsba fogva, a harcsabajusz hosszan alant lógó, az arc mély ráncokkal szabdalt, a bőr naptól, széltől cserzett.

A folyó jámbor csobogását-locsogását leszámítva teljes, mondhatni; kísérteties csend honolt a tájon, a javasember tükörképe pedig mint valami szellemalak, úgy látszott lebegni a vízfelszínen.

Úgy fertályórát is eltöltöthetett már teljes mozdulatlanságban, ajkai kékülni kezdtenek, és orcája is kipirult már, de fikarcnyit sem moccant. Fagyott türelemmel, résnyire húzott szemmel, kitágult orcimpával vizslatta a zöld homályban mozduló árnyakat, mígnem egyszer lecsapott végre, hogy ott fickándozzon alkalmi szigonya végén egy alkarnyi pisztráng. Kigázolt a partra, letelepedett a már csak álmosan pislákoló tűz mellé, és miközben melengette veresre hűlt lábát a parázs mellett, gyakorlott, takarékos mozdulatokkal kibelezte, megtisztította, nyársra húzta a halat.

Hosszú-hosszú ideje élt már egyedül, a településektől távol. Önként vállalta a remeteséget, és hogy mi késztette annak idején erre az életformára, arra már maga sem emlékezett igazán.

Mivel nem volt hajlandó megtagadni ősei hitét, így egyetlen egyházközség sem látta szívesen. Nem akart ő összetűzésbe keveredni a Krisztusosokkal sose, hisz ugyanúgy hitte; Egy az Isten, ám önmagára nézvést a katolikus dogmákat nem tartotta kötelező érvényűnek, ez pedig csaknem eretnekségnek számított. Makacsul ragaszkodott azon régi eszmékhez, melyeket atyja, nagyatyja, dédatyja, és ki tudja még hanyadízigleni felmenője hagyott örökül néki. A nagy Turul-nemzetség egyik táltosától eredeztethette magát, elődei ott állottak Árpád oldalán a Hazatéréskor, imígyen vérében hordozta a bigott keresztyénséggel szembeni ellenérzéseket. Egyedül a pálosokkal ápolt jó kapcsolatokat, egyrészt, mert velük érzett valamiféle lelki rokonságot, másrészt, mert valaki a nemzetségéből szoros kapcsolatban állt Boldog Özsébbel, kinek nevéhez a rend megalapítása fűződik.

 

Épp kétszáz esztendővel azután, hogy Géza fia Istvánt királlyá koronázták, Esztergomban - Magyarország akkori fővárosában - egy különleges gyermek látta meg a napvilágot. A fiúcskát szerető szülei gondos nevelésben részesítették, mihelyst értelme nyiladozásnak indult, a káptalani iskolába vitték, hogy tudós egyházi tanítók foglalkozzanak véle. A kis Özséb igen korán megtanulta a betűvetést, ha csak tehette, folyton az írásokat bújta, a velekorú csemetékkel szemben őt a játékok hívságai nemigen érdekelték. Szeretetreméltó, feltűnően éles eszű, jólelkű gyermek volt, ki igen szerette az egyedüllétet, akkor érezte legjobban magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanulmányaiban. A csendes órákban elmormolt hosszú imák, a gyakori böjt, az éjt nappallá tévő elmélkedések sejtetni engedték, hogy Istent szolgálni érez elhivatottságot.

Napról napra gyarapodó tudással érett olyan okos, művelt fiatalemberré, ki mindig derűsen, kedvesen mosolygott, kiből áradt a tisztaság, a jóság. Nem csak szavakkal hirdette az Igét - összes jövedelmét a szegények segedelmére fordította, házának ajtaja tárva-nyitva állott minden beteg, éhező, és nyomorult előtt.

Ahogyan terjedt az érdemei eredményeként kanonokká kinevezett ifjú Eugebius jóakaratúságának híre, egyre többen és többen keresték fel, közöttük néhány olyan férfi, ki vesszőből font kosarakat, fából farigcsált háztartási eszközöket vitt hozzája, hogy váltsa be azokat sóra, élelemre, ruhára. Ezek a kevésszavú, jámbor emberek a pilisi erdőrengeteg magányában éltek, hol a világtól elvonulván teljességgel az imának és a vezeklésnek szentelhették létüket.

Özséb atya - igen megkedvelvén a szelíd, bölcs remetéket - időről-időre meglátogatta őket barlangjaikban, hogy megcsodálhassa egyszerű, istenes életvitelüket a gyönyörű hegyek, a szépséges erdők áhítatos csöndjében, és mert roppantmód megszerette a náluk lelhető zavartalan békés nyugalmasságot. Azok - látván sziklaszilárd elhivatottságát - lelki atyjukká fogadták a jóravaló kanonokot, kérték, hogy gyóntassa őket, igazgassa útjukat a hitélet, az istenfélés ösvényein.

A remetékkel való beszélgetések mindinkább a magányvágyás felé hajtották az esztergomi egyházfit, egyre jobban és jobban sóvárgott a Pilis vadonjába, de formálódó tervének keresztülvitelét késleltette az országra zúduló pusztító tatárjárás. A templomok - de főképp a székesegyház - éjjel-nappal tömve voltak a kétségbeesett hívekkel, kik jajgatva rimánkodtak Istenhez segítségért, irgalomért. A tatár horda híre akkor már a pokolbéli ördögöknél is iszonytatóbb volt, hisz nem irgalmaztak azok még a csecsszopóknak sem, úgy tűzték lándzsáikra az ártatlanokat, ahogy a nyulakat szokás nyársra húzni. Eugebius persze ott volt mindenütt, hol segíteni kellett - nem is lehetett volna ez másként! Ápolta a sebesülteket, vigasztalta a haldoklókat, bátorította a csüggedőket, és együtt imádkozott a rettegő hívekkel. Mikor a Batu kán vezette kutyafejűek másfél év pusztítás után Ogatáj főkán halálhírére elhagyták végre Magyarhont, a romeltakarításból, az újjáépítésből is derekasan kivette részét, és minden tőle telhetőt megtett, hogy a nép - no, meg a hit - újra talpra álljon, hogy gyógyulásnak induljanak a lelkeket ért sebek. Négy esztendő elteltével aztán, - mivel az ország kezdte már túltenni magát a dúlás szörnyűségein - lemondott kanonoki méltóságáról, minden vagyonát szétosztotta a rászorulók között, és Váncsai István érsek engedélyével a Pilisszántó közelében lévő sziklás rengeteg egyik barlangjába vonult, ott keresztet állított, és imádság, böjt, engesztelés által kegyelmet esdett mostoha sorsú nemzete számára. Ám mindhiába áhította a teljes magányt, Istene másként rendelkezett. Varázslatos személyiségének híre sokakhoz eljutott, hát egyre gyakrabban, egyre többen járultak elébe, hogy kikérjék tanácsait, meghallgassák tanításait. Csakhamar akadtak követői is, kik a teljes lelki békére vágyván magukévá tették szigorú, vezeklő életmódját, és nyomába eredtek a megvilágosodáshoz vezető úton.

Telt-múlt az idő... Özséb atya egy éjjel - a szokásos buzgó imádkozásai közben - sok-sok kicsiny lángot pillantott meg szerte az erdőben. A lángocskák egymás felé tartottak, míg az általa állított kereszt előtt tüzes fénynyalábbá nem egyesültek. Az egykori kanonok úgy érezte; ez a példátlan tünemény csakis egy égi jel lehet, semmi más! Mennybéli figyelmeztetés, hogy a szétszórtan élő remeték apró lángjait össze kell gyűjtenie egy közösségbe, hol példájukkal, tudományukkal vezérlő máglyaként ragyoghatnak az egyházi életben, Isten buzgóbb szolgálatára ösztökélhetik egymást és a nemzetet.

A csatlakozók - közöttük Vajk nagyanyjának fivére is - ezerkettőszázötvenben Pilisszántó közelében, a kesztölci völgy fölötti magaslat déli felén hármas teraszt képeztek ki, és templomot építettek a Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére, melyhez észak felől magas fallal körülvett négyszögletes monostort is illesztettek. Eugebius eztán sorra bejárta az országban a nagyobb remeteségeket. Legelébb Pécs mellé, a Szent Jakab-hegyiekhez ment, kik már ezerkétszázhuszonöttől közösségi életet életek, és elkérte tőlük a Bertalan pécsi püspök által készített szabályzatukat. A Jakab-hegyiek úgy döntöttek, hogy egyesítik monostorukat a Pilisiekével. A látomással áldott választatott tartományfőnökké, hisz mindenki elismerte magas képzettségét, életszentségét, és szervezői képességét. A renddé alakuló közösség Remete Szent Pált tekintette égi patrónusának, és magukat "Remete Szent Pál testvéreinek" nevezték, de mivel az első templomuk a Krisztusi feszület tiszteletére emeltetett, imígyen itt-ott a Szent Kereszt testvéreiként is emlegették őket. Az idők folyamán a két alapító rendházhoz számos olyan kolostor csatlakozott, amelyek tagjai a Bertalan-féle szabályzat szerint éltek, eképp a pálos közösség tagjai imegsokasodtanak.

Ezerkétszázhatvankettőben Özséb néhány társával felkerekedett, hogy megszerezze a Szentszék jóváhagyását a hivatalos rendlapításhoz. Sikerült Rómában elnyernie a magyar édesanyától származó Aquinói Tamás pártfogását, kinek közbenjárására IV. Orbán hallgatólagosan jóváhagyta ugyan az új rendet, de azt nem engedélyezte, hogy a Szent Ágoston-féle regulák szerint éljenek, inkább ideiglenes szabályok megalkotására, és helyzet felmérésére utasította a veszprémi püspököt. A nagyméltóságú Pál püspök vizsgálódásai befejeztével úgy ítélte, hogy a sehonnai remeték túl szegények az ágostonos ceremóniák megtartásához, így a rend hivatalos elismerésére nem kerülhetett sor...

Esztergomi Özséb atya ezerkettőszázhetven január huszadikán halt meg az általa alapított Szent Kereszt monostorban, súlyos betegség után. Halálos ágyán a szabályok pontos megtartására, a testvéri szeretetre, a példaadásra, valamint az elmélkedés és magány szeretetére buzdította tanítványait. A templom sírboltjában temették el rendtársai, kik azzal vigasztalták egymást, hogy a földi atya elvesztésével egy égi pártfogóra tettek szert, és annak ellenére, hogy a Szentszék megtagadta a boldoggá avattatását, hívei hamarosan mégis akként kezdték emlegetni. 

Mint az országban számos mindenféle rendű és rangú ember, úgy a Sajó partján kuporgó galambősz, harcsabajszú táltosleszármazott is nagyra tartotta a pilisi rendalapító cselekedeteit, és tisztelte emlékét. Különösen becsülte Boldog Özséb azon testamentumát, hogy a pálosoknak - kiknek rendje végül csak ezerháromszáznyolcban ismertetett el hivatalosan - a Jóisten mellett a magyarság iránt is mélyen elkötelezetteknek kell lenniük!

 

Amint ehetővé hűlt a regös remete ínycsiklandón illatozó sültpisztrángja, jó étvággyal hozzá is látott. Étkezés közben békésen szemlélte a körötte elterülő tájat. A világot. Az otthonát... Merthogy a mindenséget tekintette otthonának, úgy ám!

Kevesen tudták úgy a természet titkait, ahogyan ő. Minden fát, minden sziklát, a föld minden rögét úgy ismerte, mint a saját tenyerét. Tudta, hogy melyik a gyógyító, melyik az ölni képes növény, és biz' számos állat beszédjéből is megértett ezt-azt. Úgy olvasott a nyomokból, a kövek színéből, a patakok folyásából, mint a pápa a Bibliából. Olyan dolgokat meglátott, melyre másoknak nem nyílott szeme - sőt olyanokat is, mely a legtöbbeknek mindig láthatatlan! Tanácsadója volt a szél, hírhozói a madarak, iránymutatói a csillagok.

Magányosan élt, időnként erdőből erdőbe, barlangból barlangba költözvén - mert így volt jó neki! Néha persze el kellett látogatnia lakott területekre is, hogy mesemondással, legendák elbeszélésével keressen néhány fityinget, amiből sót, szövetet, vagy más olyan dolgot vett, amihez másképp nem juthatott. Biz' ilyenképp megy ez a remeteféléknél...

Hamarost újra el kell majd látogatnia valamelyik városba, eltörött késének pengéje, márpedig egy jó kés nélkülözhetetlen egy magafajta erdei ember számára!

A folyó vidáman csapkodta a part köveit, a fák megfontoltan bólogattak. Egy agg, zord borz bizalmatlanul matatott a bozótosban.

Vajkfi Vajk lecsipegette a szálkákról az utolsó húsdarabkákat is, megtörölte száját, lesimította bajszát, ivott a tömlőjéből, majd elégedetten böffentett egyet. Jóllakott!

Elegyengette földön a takarónak használt elnyűtt medvebőrt, belecsavarta magát, és halkan kántálni kezdett, hogy az időtlen emlékezetből előidézze a táltosdobok hangját...

Lelke átsuhant a másik világba. Ideje megnéznie; őseinek szellemei vajh' most mit rónak sorsul agguló életfájának keszekusza ágaira?!

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap