A bennszakadt lélegzet

Bene Zoltán, p, 04/27/2012 - 00:02

 

 

 

Történt, hogy Vilmos Elekben, a nagyszegi fotográfusban három végeláthatatlan percig bennszakadt a lélegzet, s úgy érezte, menten a föld alá süllyed, amikor kiderült, hogy voltaképpen senki más, mint éppen ő maga az egyik oka annak, hogy kitört az a háború, amit majd az utókor eleinte a nagy háborúként, aztán hosszú, keserves évtizedekkel később, amikor már lesz mihez igazítani a sorszámot, első világháborúként emleget. Amikor Vilmos Elek lélegzete bennszakadt tüdejének dohánylepedéktől barnálló odvaiban, Ferenc Ferdinánd haja még talán mindig serényen növekedett a családi kriptában. A hadüzenet óta sem telt el több egy hétnél, messze volt még a szerbiai kegyetlen tél, messze az orosz betörés az Uzsoki-hágón keresztül, s ennek megfelelően az ország, s az országon belül Nagyszeg hangulatát túlnyomórészt az őszinte bizakodás jellemezte, jóllehet egyeseknek nem nagyon tetszett a kialakult helyzet, azon belül főként és elsősorban az általános mozgósítás, s ennek néhányan nem átallottak hangot is adni. Így cselekedett példának okáért Csorba Jenő is, a Nagyszegi Hírmondó három-négy állandónak mondott, de a személyek tekintetében folyton változó munkatársainak egyike, aki nem restellte leírni azt a néhány szót, miszerint: “ez a háború veszélybe sodorhat bennünket, ha más okból nem, hát azáltal, hogy tengernyi magyar vért veszítünk a frontokon, amely tömérdek vér nagy hasznunkra válna, ha hagynánk inkább életerősen buzogni az erekben!” Tulajdonképpen ez a bátor cikk, ezek a félelmet nem ismerő szavak vezették Vilmos Eleket egyéni tragédiájának felismeréséhez – hogy miképpen, azt most megkísérlem kihámozni az emlékezet és a feledés által közösen föléhalmozott, korhatag rétegek alól.

            Az egész ifjabb Lábas Gáspár korcsmájában vette kezdetét. Egyik este ugyanis, alighogy betette a lábát a csapszékbe Csorba Jenő, egyesek nyomban rátámadtak a fentebb említett cikk miatt, szó szót követett, végül pofon csattant, és Csorba Jenő elégtételt követelt Darabont Vincétől, aki inzultálta. Darabont Vince örömmel adta át névjegyét a céklavörösen távozó Csorba Jenőnek, majd higgadtan újabb korsó sört rendelt. Eme újabb korsó sörrel a kezében lépett aztán Vilmos Elek asztalához, leült a fotográfus mellé, aki egykor mestere volt, igaz, sosem jutott odáig, hogy ki is tanulja keze alatt a mesterséget. A régi kapcsolatra és jóindulatra hivatkozva arra kérte Vilmos Eleket, hogy legyen az egyik segédje. Vilmos Elek beleegyezett.

            Másnap délelőtt Csorba Jenő felkereste a fényképészt üzletében.

            – Méltánytalannak tartanám mást is belekeverni – magyarázkodott, miután udvariasan köszöntötte Vilmos Eleket –, hiszen ez az ügy túl- és el fog burjánzani. Nem akarom, hogy másnak is meggyűljön a baja a hatósággal rajtam kívül, s ezt nem is várom senkitől. Ezért jöttem magam megbeszélni a részleteket.

            Vilmos Elek hellyel kínálta a hírlapírót, aki gyorsan elmondta, hol és mikor gondolja a párbajt.

            – Első vérig – vetette közbe Vilmos Elek.

            – Első vérig elég – egyezett bele Csorba Jenő, és másra terelte a szót. A háborúról beszélt, s újra kifejtette véleményét, szabatosan, érthetően.

            – Igen – motyogta Vilmos Elek. – Voltaképpen lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy ez az egész csak veszélybe sodor bennünket.

            – Furcsállom, hogy éppen Ön az, aki ilyet mond – vonta fel erre a szemöldökét Csorba Jenő.

– Régi barátság fűz Darabont Vincéhez – magyarázkodott a fotográfus. – Úgymond mentora voltam, bár mestere is lehettem volna, ha nem olyan végtelenül tehetségtelen és lusta a fényképezés művészetéhez. Ez okból, közeli ismeretségünk okán fogadtam el a felkérést. 

            – Nem így értettem – csóválta a fejét Csorba Jenő. – Sokkal inkább azért tartom különösnek, hogy az imént igazat adott nekem, mert Önnek a háború pártján kellene állnia körömszakadtáig.

            – Miért kellene? – kerekítette csodálkozóvá összeszűkült szemeit Vilmos Elek.

            – Beszéltem én egy diákkal nemrégiben – mondta a hírlapíró. – Néhány hónapja vendége volt Önnek, mester, az a fiatalember, de nem egyedül, hanem egy hozzá hasonló társával együtt. Két vézna, szemüveges fiú, az egyik szótlan, a másik bőbeszédű. Nyilván emlékszik rájuk, hiszen lefotografáltatták magukat, de a képekért nem jöttek vissza, ergo nem is fizettek egy vasat sem.

            Vilmos Elek természetesen emlékezett a két diákra. Kora-nyári kánikulában érkeztek, három hónappal azelőtt. Eleinte meglehetősen zavartan viselkedtek, az egyik egyetlen szót nem szólt végig, amíg az üzletben tartózkodott, a másik zavaros történetet adott elő kicsit idegenes kiejtéssel arról, hogy átutazóban vannak és erre meg erre a célra szeretnének fotót magukról. Vilmos Elek soha nem utasított el megbízást, erre különösen büszke volt, ezért most is kötélnek állt, műtermébe vezette a két legényt.

Miközben fényképezte őket, Vilmos Elek, szokása szerint, beszédbe elegyedett velük, hogy engedjen a hangulat, hogy jobban teljék az idő, hogy ne hallgassanak ostobán, mint a sült hal, ahogy mondani szokta. Mint általában, akkor is az éppen legaktuálisabb témát firtatta, azaz esetünkben Kossuth Ferenc minapi halálát. Beszélt, beszélt, be nem állt a szája, hogy eljusson ahhoz a ponthoz, amikor a fiún keresztül az apja érdemeit méltathatja áhítattal.

            – Az apja sem volt jó politikus – szakította egyszerre félbe a vendége, éppen akkor, mikor elérkezett ehhez az említett ponthoz, s belefoghatott volna ékes szavú dicshimnuszába. – Nem mérte fel, hogy a magyaroknak nincs esélyük, ha elnyomják a nemzetiségeiket.

            – Éppen ezért egyezett ki velük – jegyezte meg Vilmos Elek dühösen, amiért beléfojtották a szót, s azért is, amiért ilyen lekicsinylően beszélnek Kossuth Lajosról, akit személy szerint ő, Vilmos Elek a legnagyobb magyar politikusnak tart, s eme véleményében sokak osztoznak világszerte.

            – Éppen ezért egyezett ki velük, a kirelejzumát! – szögezte le újra.

            – Mikor már nem tehetett mást – legyintett a másik. – A magyarok nem látják, Kossuth Lajos sem látta, hogy nincs itt számukra jövő, mert közönséges betolakodók, ráadásul pökhendiek, élhetetlenek és zsarnoki hajlamúak.

            – Kinek van hát jövője? – ütközött meg a hallottakon a fotográfus, levegő után kapkodva.

            – A szlávságnak – hangzott a határozott felelet. – Kétség sem fér hozzá, hogy csakis a szlávságnak. Nemsokára éppen ezért háború lesz, s az a háború szétveti majd ezt a nevetséges monarchiát.

            – Ugyan miért lenne háború? – érdeklődött Vilmos Elek kis szünet után, valamelyest lehiggadva, mivel látta, bolonddal van dolga, akivel fölösleges vitatkozni. – Fegyverkeznek itt is, ott is, az igaz, civakodnak a gyarmatokon, a határok vonalán, az is tagadhatatlan, de hát ez így megy régóta! Nem, fiatalúr, én nem hiszem, hogy háború felé sodródnánk! Én sokkal inkább attól félek, hogy mi lesz, ha meghal Ferenc József, aki nekünk jó királyunk volt, s halála után a trónörökös veszi át a hatalmat, aki köztudomásúan gyűlöli a magyarokat. Persze, ha a fiatalúr is így van ezzel, nyilván örül annak, ha ő lesz a király.

            – Annak ugyan nem – rázta a fejét a diák hevesen, hiába csitítgatta a társa a kezét rángatva, ráncigálva durván. – Csöbörből vederbe kerülünk! Ferenc Ferdinánd valóban megveti a silány magyarokat, de helyettük a hitvány románokat ajnározza, s ők sem szlávok, mint köztudott. De ez végső soron már lényegtelen. Ami lényeges, az az, hogy rohanunk a háborúba!

            – Ugyan miért lenne háború? – ismételte meg iménti kérdését Vilmos Elek. – Nagy a szája sokaknak, hadakozásról beszélnek, handabandáznak, de aztán hazamennek, kiadós vacsorát fogyasztanak és alszanak rá egy jót. Reggel, mikor fölébrednek, szétnéznek, látják, milyen jó a béke, megreggeliznek, elmennek ide-oda, aztán délután újra acsarkodnak egy keveset, mert megfeküdte a gyomrukat a sok étel meg ital, de ahogy kifenekedték magukat, újból megéheznek, mennek haza és élvezik a békeidők boldogságait. S így megy ez tovább nap mint nap. Ez az igazság, fiatalúr. Hiszen még casus bellit sem könnyű találni manapság, ebben a modern és jól működő világban.

            A diák erre nyerítve felnevetett.

            – Magánál naivabb férfiúval még nem találkoztam, jóember! – kiáltott fel. – Casus bellit összetákolni vagy casus bellire rátalálni, annyi, mint tyúkszarba lépni a baromfiudvarban!

            – Már megbocsásson! – emelte fel a hangját most már Vilmos Elek is.

            Több szó nem is esett közöttük, a fotográfus befejezte a munkát, egy cetlire felírta, hogy a diákok mikor jöhetnek az elkészült képekért, s a cetlit a markukba nyomva mintegy kituszkolta őket az utcára. Izgalmában még a nevüket is elfelejtette megtudakolni, ezért aztán letett arról a szándékáról, hogy feljelenti őket a csendőrségen.

            – Tudja ki járt akkor magánál, mester? – riasztotta fel emlékeiből Csorba Jenő hangja.

            – Honnan tudnám? – válaszolt ingerülten Vilmos Elek. – Ha tudtam volna a nevüket, istenemre, nem ússzák meg olyan könnyen a pimaszok!

            – Mi pedig megúsztuk volna a háborút, vagy legalábbis időt nyertünk volna – komorodott el Csorba Jenő. – Azért gondoltam, hogy önnek feltétlen a háború pártján kell állnia, mert azt hittem, megsejtette, ki volt a vendége akkor. S ha megsejtette, nyilvánvalóan belátta azt is, hogy saját lelki nyugalma érdekében jobban jár, ha a háború mellett tör lándzsát, s nem ellene beszél.

(Részlet az Év-könyv című novellafüzérből; nyomtatásban megjelent a Tiszatáj gondozásában, 2007-ben)

            – Ki a radai rosseb volt az a két kölyök? – csattant fel a fényképész.

            – Akivel én nemrégiben beszéltem – közölte a hírlapíró – egy jelentéktelen diákocska, nem is fontos, mi a neve. De a másik, aki ittjártakor szótlanságba süllyedt, maga volt Princip Gavrilo.

            – A szarajevói merénylő? – hápogott Vilmos Elek.

            – Éppen az – bólintott rá szomorúan Csorba Jenő.

            Nos, ekkor történt, hogy Vilmos Elekben három végeláthatatlan percig bennszakadt a lélegzet, és úgy érezte, menten a föld alá süllyed. Csorba Jenőnek csak nagy erőfeszítések árán sikerült visszahoznia őt az életbe. Mikor ezzel sikerrel járt, elköszönt a fotográfustól, s csak annyit mondott még búcsúzóul:

            – Akkor találkozunk este, és láthatja, ahogyan megvédem a becsületem.

            Vilmos Elek, amint a hírlapíró kitette a lábát az utcára, bezárta az üzletet. Lerogyott a műterem padlójára, a homlokát a tenyerébe hajtotta, és azt motyogta maga elé: a merénylő, a merénylő. Hamarosan elnyomta a jótékony álom.

Este támolyogva és kissé kótyagosan ugyan, de megjelent a párbajon, eleget tett segédi kötelezettségeinek, ami annyiból állt, hogy végignézte, ahogyan Csorba Jenő hosszú vágással csúfítja el Darabont Vince amúgy sem megnyerő ábrázatát, utána hazament és egy hétre bezárkózott.

            Évekkel később, a háború befejezése után gyakorta mesélték azt az anekdotát a nagyszegi korcsmákban, hogy Vilmos Elek, a búskomor fotográfus hajdan megakadályozhatta volna a háború kitörését, de nagy bölcsességében mégsem tette, hiszen tisztában volt azzal, hogy az események kiszabott útján senki sem képes változtatni. Mindenki komolyan hitte, hogy ez így is van. Egyedül Csorba Jenő és leszármazottai kuncogtak mindig, ha az eset szóba került.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap