"Az igazat mondd, ne csak a valódit" 8/25

Eperjes Károly, sze, 09/19/2012 - 00:02

 

 

 

 

Folytatás

 

III.

Isten "hangjáról" és

a mindennapi áldozásról

 

 

   - Volt még valamilyen Isten-tapasz-
talata?

 

- Igen. Háromszor véltem hallani
az Istent életemben. Az első tizenhét
éve volt, az Eldorádó forgatásán. Utá-
na, amikor mélyen drogos állapotban
voltam, körülbelül tizenhárom éve. A
harmadik pedig a színpadon, Anatolij
Vasziljev rendezése közben. Tíz éve
nem hallom. Valószínűleg most nincs
rá szükségem. Ő tudja.

 

   - Említette, hogy az Eldorádó forga-
tásán szólt Önhöz először az Isten. El-
mesélné, hogyan történt?

 

   - Szerepem szerint szidnom kellett
az Istent. A jelenet úgy nézett ki,
hogy autóban visszük a haldokló gye-
reket. (A kocsi rendszáma egyébként
CB 666 volt. A 666 a Sátán jelképes
száma a Bibliában. Megkérdeztem a
rendezőt, Bereményi Gézát: "Ez vé-
letlen?" Azt mondta: "Véletlen? Te
bolond vagy?") Az istentörvényű nagy-
anya hátul ül a haldokló gyerekkel az
autóban, és azt mondogatja, hogy
"Jaj, angyalkám, édes angyalkám ... ",
mert a gyerek még kicsi és ártatlan.
Én elöl ülök, a sofőr mellett, és káro-
molom az Istent, amiért el akarja ven-
ni tőlem a gyereket. Ez nekem, mint
gyakorló kereszténynek, nagyon ne-
héz volt. Sokáig tiltakoztam ellene,
ugyanis ha jól csinálom a jelenetet, az
nagyon brutális. Már három órája állt
a forgatás. ("Jaj, a hisztis színész!")
Már mindenki elszéledt ide-oda. Géza
végül azt javasolta: "Legalább ülj be a
kocsiba, és tátogjál! Majd utólag rá-
szinkronizáljuk." "Na és akkor nem
fogok káromkodni?" "Igazad van. Ak-
kor majd digitális technikával kisze-
dem a szavakat." Ebbe beleegyeztem,
beültem a kocsiba, elindultunk, és
egyszer csak azt hallom: "Minél in-
kább szidsz, annál jobban kiderül a
nagyanya kötődése hozzám!" "Indít-
sátok el a gépet!"- szóltam a többiek-
nek. Felvették. Bereményi lelkesedett:
"Jobb, mint ahogy elképzeltem!" "Gye-
rekek, vegyük fel még kétszer!"-
mondtam nekik. "Még kétszer csinál-
jam végig veled ezt az őrületet?"
"Géza, én már túl vagyok valamin."
Fel is vettük még kétszer, de a levetí-
téskor kiderült, hogy a három na-
gyon hasonló jelenetből a legelső lett
a leghitelesebb. Azon volt az áldás.

 

   - És a második eset, amikor Isten
szólt?

 

   - Van egy kedves imádságom, amit
Pió atyától tanultam: "Ó, Uram, múlta-
mat irgalmadra, jelenemet szeretetedre, jö-
vőmet gondviselésedre bízom."
Ezt még
akkor is ki tudtam mondani, amikor
drog hatására olyan mély állapotban
voltam, hogy ott álltam a pokol kapu-
jában. Még "nem fogtam meg a kilin-
eset", nem akartam megfogni. Azt
mondtam: "Uram, én nem akarok lej-
jebb csúszni." Ő megszólalt: "Miért
nem hívsz?" "Uram, már annyiszor
akartam jó lenni, látod, hogy nem
megy." "Ne egyedül próbáld, hívj!" Ak-
kor elmondtam ezt az imát, és Ő meg-
mutatta, hogyan jöjjek ki ebből a hely-
zetből. Én követtem, és kijöttem. Meg-
mutatta, hogy mit kell tennem: "Hívj"!

   A kábítószerből való kigyógyulás
után hosszú ideig tisztán, jól éltem, de
azután megint liberalizáltam az élet-
formámat. A szakmámban viszont arra
a művészi szakralitásra vágytam és tö-
rekedtem, amit Hegedűs Géza bácsi
óráin tanultam. Akkor még nem tud-
tam, hogy ezt a kettőt egymástól elvá-
lasztani nem lehet. Egyik kollégámtól
hallottam, hogy az osztálytársa, akiből
orvos lett, minden műtétje előtt be-
megy az Örökimádás templomba
imádkozni a betegért és a műtétért.
Rám ez nagy hatást tett, azt mondtam
magamban: "Istenem, hát ez a hivatás-
szeretet, ez nemcsak szaki! Ez a földi
kötelességeihez kiesdekli az égi segít-
séget". Ettől kezdve két nap kivételé-
vel (az a két nap olyan is volt) minden-
nap úgy mentem fel a színpadra, hogy
előtte bementem a templomba imád-
kozni: "Uram, gyere!" Ez így zajlott tíz
évig, és a tizedik évben megajándéko-
zott: Anatolij Vasziljev rendezése köz-
ben, a színpadon, megadta, hogy már
nemcsak hívnom lehetett, hanem vin-
nem is. Hallhattam az Isten hangját.

   Ennek a megértéséhez el kell me-
sélnem a körülményeket. A Művész
Színházban, Anatolij Vasziljev rende-
zésében Dosztojevszkij A nagybácsi ál-
ma
című darabját próbáltuk. A világ-
hírű orosz rendező az alkoholizmus-
ból tért meg, talán a világon a legcso-
dálatosabb evangéliumi színház az
övé: a moszkvai Drámai Művészetek
Színháza. Iskolát teremtett.

   Úgy osztotta a szerepeket, hogy be-
szélgetett mindnyájunkkal, és abból
rájött, hogy ki mennyire van távol Is-
tentől vagy közel Hozzá. Megtudta,
hogy gyakorló keresztény vagyok,
ezért úgy gondolta, rám lehet osztani
a legnegatívabb szerepet, mivel én ta-
lán nem viszem azt át a magánéletem-
be, és nem sérülök tőle. A színészet-
ben nagy veszély, hogy az ember nem
tudja a jelmezzel együtt levetni a sze-
repet, és viszi haza magával.

   Amikor elkezdtük az olvasópróbá-
kat, meglepődve tapasztaltuk, hogy mi
ugyan magyarul olvastuk a szöveget, ő
meg oroszul, mégis mindig kijavított
minket. Pedig nem tudott magyarul a
köszönésen kívül semmit. Megkérdez-
tük tőle, hogy ez hogy létezik. "Miért,
maguk nem használják a karizmáikat?
Károly, maga sem használja a kariz-
máit?" Mondom: "Szoktam használni
imádságban, templomban ... " "És itt, a
színpadon miért nem? Maga leveti a
karizmáit, amikor ide bejön? Csoda,
hogy eljutott idáig a színészetben ka-
rizmák nélkül!"

   Nagyon nehezen haladtunk a pró-
bákkal. Mindig nekem mondta a pél-
dázatait, ezért elterjedt a szakmában,
hogy az Eperjes "bekattant", mert Va-
sziljev az Eperjesnek állandóan ma-
gyaráz. De rajtam mérte le a többie-
ket! Addig nem ment tovább, amíg
legalább én nem fogtam fel azt, amit
ő akart. Azt gondolhatta, hogy ha a
gyakorló keresztény felfogja a mon-
danivalót, akkor majd a többiek is fel-
fogják. Ebből viszont a többiek azt
szűrték le, hogy én bolond vagyok.

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap