"Az igazat mondd, ne csak a valódit" 6/25

Eperjes Károly, cs, 08/30/2012 - 00:05

  

 

 

 

Folytatás

 

- Ez azt jelenti, hogy folyamatosan
halálfélelemben élt.

   - Nem, annál már tompább vol-
tam.

   Akkor apám, aki belefogyott ebbe a

gyötrelembe, egyszer csak bejött hoz-
zám, szinte föltépte a kórterem ajtaját.
Kétségbeesve kérdezte tőlem, aki ak-
kor már bódult állapotban voltam:

"Azt mondd meg nekem, fiam, mit csi-
náljak?" Azonnal készen voltam a vá-
lasszal: "Édesapa, menj papért!" Apám
ettől megnyugodott, végre tudott mit
tenni. Elment papért. Amíg elment,
én átgondoltam az életemet. "Uram,
én ezt megérdemlem. " Ugyanis meg
voltam róla győződve, hogy rákom
van, csak ezt senki nem meri nekem
megmondani.

Jött a pap, meggyóntatott, föladta
a betegek szentségét. Kiment. Édes-

apám megkérdezte a papot, hogy ő
hogyan ítéli meg az állapotomat. Attól
tartott ugyanis, hogy kábaságom mi-
att nem tudtam rendesen gyónni.
"Mondja, öspörös úr, érvényes volt a
fiam gyónása?" "Tanár úr, magáról

az a hír járja, hogy böcsületes tanár.
Én igyekszem böcsületes pap lenni.
Látjuk, amit látunk. A fia az útra a le-
hető legtisztábban fölkészült. Nyu-
godtan elengedheti." Ezt édesapám
később elmondta nekem.

   Mire a kórterembe visszajött édes-
apám, jobban lettem, mert megnyu-
godtam. Nem idegeskedtem többet,
nem kapkodtam a levegőt. Még ak-
kor is nehéz volt lélegezni, de már
nem akartam görcsösen, minden áron
élni. A helyzethez képest lelki harmó-
nia alakult ki bennem. És ez óriási lé-
pés volt: a betegek szentségével rög-
tön elindult a gyógyulás! Hazaküld-
tem édesapámat. Ezt a pici gyógyulást
szerettem volna megköszönni a Jó-
istennek. Kinéztem a kórterem ab-
lakán. Óriási vadgesztenyefa állt az
épület mellett, alig sejlett ki a lombja

között az égbolt. Én az egyik nagyobb
foltba belekapaszkodtam a tekinte-
temmel, és azon keresztül próbáltam
az Istennek megköszönni. És akkor
történt velem valami, amit szavakkal
alig lehet megfogalmazni. Hosszú
ideig szemérmesen hallgattam erről,
talán három-négy évig nem is mond-
tam el senkinek. Egyszer csak meg-
szűnt körülöttem a kórterem, meg-
szűnt az ablak, megszűnt a fa és az ég-
bolt. Az égboltnál fényesebb és tisz-
tább valami felé haladtam óriási se-
bességgel, mintha vonzott, szippan-
tott volna magához, robogott felé az
énem. Nem én, hanem az énem, a lel-
kem. Száguldott, száguldott... Mielőtt
azonban elértem volna, azt mondtam:

"Uram, még ne! Úgy szeretném fel-
nevelni Krisztiánt, és még annyi örö-
möt szerezhetnék a színészetemmel
az embereknek!" És az egész meg-
szűnt. Az előbb még mintha kívülről
láttam volna magamat, utána pedig
amit láttam, hirtelen újra együtt volt.
Nem tudom, mennyi ideig tartott ez
az egész. Rögtön ezután elaludtam.

   Vasárnap volt. Ennyit egyhuzam-
ban az utóbbi időben nem aludtam.
Arra ébredtem, hogy valaki megko-
cogtat: "Jó napot! Doktor Láng Zsu-
zsa vagyok. Megvizsgálhatom?" Ott
ült az ágyam mellett, nem akart feléb-
reszteni, de amikor látta, hogy már
magamtól is ébredezem, finoman
megkocogtatott. Végzett orvos volt,
de még nem volt szakvizsgája. Ő volt
az aznapi ügyeletes. Ugyanis apám,
mielőtt elment, még beszólt a belgyó-
gyászatra, hogy nézzen már át valaki
a tüdóosztályra, arra a gyerekre.

   Megvizsgált, meghallgatott, és meg-
kérdezte, milyen gyógyszereket sze-
dek. "Itt vannak, tessék parancsolni!"
"Nem jók." "Maga tudja, hogy mi a

bajom?" "Hát persze. Tüdőembólia."
"Én meg azt hittem, hogy tüdórák,
csak tbc-t mondanak helyette."

   Bennem elkezdtek peregni a gon-
dolatok. A pap nagybátyám néhány
évvel előbb gyógyult meg tüdőembó-
liából, hetvenhárom éves korában.
Gondoltam: ha neki ment, akkor ne-
kem miért ne? Én még csak huszon-

hat vagyok. A doktornő már indult
intézkedni, nyitotta az ajtót, mire én
hangosan felsóhajtottam: „De jó!" Ő
meg azt hitte, hogy froclizom, és rosz-
szallóan visszaszólt: "Mit örül, ebbe is
bele szokás halni!" Utána összekap-
tak, légágyba fektettek, és azt mond-
ták, nem szabad mozdulnom, azonnal
visznek az intenzívre. A légágyban én
már nagyon fegyelmezett voltam, mert
tudtam, mi a hivatásom, az életcélom.  

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap