Az a harc és az a béke 1/3

Jókai Anna, v, 04/29/2012 - 00:03

 

 

 

– Ne ölj! -

Nincs kommentár.
A parancs őrjítőén szűkszavú.
Használati utasítást nem tartalmaz.
Esetenkénti felmentést nem jelöl meg.
Nem szól a körülményekről.
A lábjegyzetet hozzá – megszegésekor – maga az ember gyártja. Az ember az, aki több-kevesebb sikerrel megmagyarázza, hogyan kell az általános tilalmat „voltaképpen” érteni.

 

– Ne ölj! -

Ez az a parancs, amit vagy mindenki betart, vagy senki sem lehet biztos abban, hogy ő be tudja tartani.

Függ a tényleges gyilkos indulatától a potenciális áldozat indulata.

Függ az „intézményes” akarattól a személyi akarat.

Mondogatják, hogy az önvédelem jogos.

Mondogatják, hogy megáldják a fegyvereket is.

Könnyű annak nem ölni, akit
nem öldösnek.
Könnyű annak nem ölni, akinek
senkijét sem vették célba.
Könnyű annak nem ölni, akit
„hivatalból”, tömegesen nem
küldenek.
A próba ott van, amikor a dolgok igazolhatók. Amikor a szívben szinte egy isteni ellenparancs is működni kezd:

ne hagyd – nem hagyhatod –,
hogy értelmetlenül megöljenek
ne hagyd – nem hagyhatod –,
hogy elpusztítsák, akiket szeretsz
ne hagyd – nem hagyhatod –,
hogy a „gonosz fél” győzzön.
A polgári törvénykezés a védekezőt a támadóval szemben előnyben részesíti. A háborúban pedig az öldöklésért majdhogynem kitüntetés jár. Úgy látszik, a világátlag számára a „ne ölj!” teljes következetességgel nem megvalósítható. Néha muszáj a szerencsétlen embereknek ölni, hogy a gyilkos nagyszabású tervét megelőzzék.

Nem tudjuk, az ilyen kényszer alatti cselekvés milyen ítélet alá esik, csak bízhatunk Isten igazságosságában, amely mérlegel, és a „kezdeményezővel” a „megakadályozót” egy rekeszbe nem csukja. Valószínűleg van mentség; de ennek mértéke sem egyforma.

Valószínűleg annak van a legkevesebb félnivalója, aki nem a maga bőrét, hanem a rábízottak életét védte meg, ha csak így védhette meg.

Ha egy horda ki akar irtani egy népet, helyes-e, ha az a nép minden ellenállás nélkül aláfekszik a késnek?

Ha a tulajdon gyerekét, anyját vagy csak egy „idegen”, de éppen mellé helyezett vétlen embertársát készülnek felnyársalni, mondhatja-e akkor a derék emberek többsége: én pedig nem ölhetek, sajnálom?

De ott kell lennie a másiknak is, a kivételnek, aki – mintegy párhuzamosan – igenis azt mondja: borzasztó, hogy most sem ölhetek, de most sem ölhetek, mert sem ilyen körülmények között nem szabad. Velük halok, testemmel oltalmazom őket, ez az, amit tehetek, de ezt aztán habozás nélkül!

A kétféle magatartás együtt érvényesíti egymást. S nem eldönthető, hogy a „tisztakezűnek” vagy a „bevérzett kezűnek” kínzóbb-e a kételye, miközben választásában kitart.

Az azonban bizonyos, hogy aki bármiért is, de megszegte a lét legelemibb törvényét, az viseli a következményeket. A tett a bal oldali serpenyőbe kerül, s a lehető legmélyebbre azt lehúzza. De aki egyúttal, éppen ez által a tett által tölti meg a másik, jobb oldali serpenyőt is (a mentett életekkel, a jó győzelme nyomán fakadó sokasodható jóval), annak a mérleg nyelve segítségére van: a kiegyenlítődés megtörténik, hiszem.

Aki pedig egyszerűen vállalta a halálra szántak sorsát – különösképpen ha önként, mintegy hozzájuk csatlakozva tette –, mértéken felül áll; közel ahhoz, hogy „mérlegekből” „mérlegelővé” váljon maga is.

A háborúba hajtottak, a találomra, vakon gyilkosok felett is bizonyára körültekintő az ítélet. Hiszen ritkán önkéntesek az „önkéntesek”. A gyilkolásuknak nincs személyessége, a harci eszköz „kezelésekor” nincs előttük a látvány: az általuk halottá vált halottaknak sem arca, sem száma; ezt helyettesíti a propaganda, a mindenkori „ellenségképpel”, a megsemmisítendő fantommal. Ártatlanabb és felelősség nélkülibb dolognak látszik a második világháborúban a rakétát kilőni, a tankokkal előregördülni, a bombát ledobni, mint az első világháborúban a „szembenállót” szuronnyal átszúrni, fölhasítani a gyomrát, közelharcban. Minél régebbi időbe megyünk vissza, a csataképek annál kegyetlenebbek, mert az egymást mészárlás „elidegenítő effektus” nélkül zajlott: aki ölt, látva látta, hogyan és ki hal meg a keze által.

Manapság csak egy gombot kell megnyomni ahhoz (közhely!), hogy emberek milliói pusztuljanak el. Lehet, hogy aki ezt a láncreakciót beindítja (bárha nem!), úgy egyébként egy tyúknak a nyakát sem tudná elvágni. A Hirosimára küldött repülőgép személyzete is csak később fogta fel, mit jelentett az a kis libbentő mozdulat, ami az atombombát kioldotta a város felett.

Hallatlan primitivitás van a tökéletesített háború mögött. Fejlett ésszel kitalálni, hogyan lehet az ölés még s még hatékonyabb: egyre satnyább szellemi érzékre mutat.

Hamvas – aki egyébként semmiféle erőszaknak nem ad menlevelet – furcsa módon a háborúról mint kultuszról beszél. „A háború is művelés, a harcos katona is kultuszt művel, amikor harcol és öl… A beavatás értelme: nemhogy szabad a harc – harcolni és ölni kell. Ez az a misztérium, amibe Krishna a harcost beavatja. Vért kell ontanod? Vért fogsz ontani. Testvéred vérét fogod ontani? Testvéred vérét fogod ontani. Feladatodat és sorsodat nem te választottad meg… neked jutott a művelések között a legnagyobb misztérium: a háború.” – Döbbenetes szavak.

Még sincs így.
Talán így volt
– mielőtt a Krisztus-impulzus
megérkezett.
Talán így volt
– amikor harc közben a test
még a testhez tapadt.
Talán így volt
– hogy az ember csömört kapjon végre.
Talán így volt
– hogy megszülethessen
a „hős” fogalma.  

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap