Az együttlét 9/37

Jókai Anna, h, 02/27/2012 - 01:08

 

 

 

 

– Orczy tér

– Ne merjen utánam jönni! – A lány a lépcsőről szól vissza, sír; meg sem kísérli abbahagyni. A vasaltinges utánacsörtet.

– Oda megyek, ahova akarok. Ugyanolyan jogom van, mint másnak! Hiénák, tisztára…

Ladár elveszti őket szem elől. Átszállóhely. Az utasok részben cserélődnek. A zsúfoltság növekszik. A karszalag bágyadt kékje a hímzett óarannyal még egyszer, utoljára föltűnik az úttesten. Józsefvárosi pályaudvar.

HALOTT PÁLYAUDVAR

talán vonat se indul innen, sehova. És nem is érkezik. Argil leszállt volna utánuk, sőt, Argil még itt a villamoson nekiugrott volna a tetováltnak. Aki nyilván nemrég jöhetett ki a börtönből, a bűnözők, különösen börtön után, ingerlékenyek. De talán csak egy kikupálódott vagány volt, akit a „rendes emberek” befogadtak, de a kisebbségi érzés megmaradt. Védekezik. Ostoba védekezés. Okkal, ok nélkül. Gorombasággal, trágársággal… Még én is! Ugyan kinek mutattam meg…? De a pénzügyeikkel megőrjítenek. Két forint…! A tét két rongyos forint!! Elfelejtettem lyukasztani. Ez a csirke úgyse hitte volna el. S ha elhitte volna, akkor sincs szabadsága, hogy mérlegeljen. Az eredmény a fontos: a népgazdaság két forinttal károsodik. Ez a „pénzesdi” tulajdonképpen valami egészen primitív dolog. Ha belegondolunk, még a cserekereskedelem is normálisabb volt. Életszerű. Neked ez kell, nekem az. Fogható. Adjad – vigyed. De ez a nyomtatott papír: számolják, gyűjtik és féltik, és észre sem veszik, hogyan csinál közönséges rabot belőlük… Közhely! Mert nemcsak a magántulajdon, a túl sok személyi tulajdon is teher, sőt: bűn, túl a legszükségesebben… Persze, ha nincs pénzed, egy darab kenyeret se kapsz a közértben, ami az éhhaláltól megmentene. De akinek meg „plussz” pénze van, kitöri a nyavalya, hogy elértéktelenedik.

„Kicsiny ezüsttárgyakba érdemes fektetni. Bármikor mobilizálható kicsiny ezüsttárgy, Ala… bár nekünk lett volna eszünk, Ala, a hatvanas években, a konjunktúra idején…”

„Vagy telek, fiacskám. Fillérekért vehettél, ötvenhat után. Ma egy vagyon.”

Apa és anya.

 „A képek se rosszak. Egy-két akvarell, ceruzarajz. Bevált mesterektől. Ami soha nem megy ki a divatból, amin nincs rizikó. Ha az ember nem rest, elkap egy-két olcsó hagyatékot…”

– Krasznai undorító mohósága, s mindez „művészi hobbi”, a „képzőművészet pártolója” címszó alatt! A nyers halmozásnál még utálatosabb. Tessék múzeumokba járni. Kiállításokra. S nem mint a kisgyerek: ami megtetszik, azonnal megragadni, kisajátítani, szájba venni és megjelölni önnön nyálunkkal… A képgyűjtés nagy biznisz. Semmi más. S mindenfajta gyűjtögetés erkölcstelen. Lakásra spórolni… nevetséges. Kuporgatással múlnak el a legtermékenyebb évek. Valahogy mindig lesz. „Hiénák?” Padosék a hiénák. Pados úr és neje. Mintha szívességet gyakorolnának, úgy adták ki a garzonjukat, havi ötezerért…

„Tájékozódjék, fiatalember, mi az ár a piacon! Mi humanitárius alapon állunk, nagyon megválogatjuk a bérlőt, épp ezért. Nem szeretnénk, ha gondatlanul lehasználná a lakást valaki, vagy ne adj isten, a hátunk mögött több személyt becsempészne. Ez, fiatalember, bizalmi kérdés! Ha már nő is van, főzőcske is van, a főzőcske gőzt csinál, meglazul a csempe. Buli esetén a parketta karcolódik. Egyedül magának adjuk, épp ezért jutányosan.”

Szakics Előd szerint tényleg főnyeremény, ötezer, rezsivel együtt, mások hatot is elkérnek és fél évre előre kell fizetni, és zálogot adni, garanciát…! Igazán hálás lehetek. Mégsem albérlet, és Budapest! Pados úr és neje. Átlag háromnaponként a legváratlanabb időpontban felrohannak, kulcsuk van… körbeszaglásznak, az asszony még a szemetemet is ellenőrzi, nincs-e vatta benne, ki is takarítanak, ezt is meg kéne köszönni, de miközben Padosné porszívózik, beszél is, vagy cédulát hagy a gázrezsón:

„Kérem, máskor a szőnyegbe valami fehér port nem beletaposni.”

„Szíveskedjék a kávézaccot az erre kijelölt nejlontasakban tárolni”

vagy még hivatalosabban:

„Alulírottak felhívjuk a figyelmét a fürdőkád rendeltetésszerű használatára, benne dinnye stb. nem hűthető.”

Miért nem hűthető dinnye (satöbbi) a fürdőkádban? Miért? Kinek árt az a dinnye? S az a megjátszott műtapintat, ha éppen – nagyon ritkán – egy-egy lánnyal tetten érnek…

 „Mi igazán nem vagyunk bigottok. A vendéglátást nem lenne reális megtiltani. Csak legyen szíves az ágyneműt saját kezűleg lehúzni, ezek után…”

Argil, te nevettél rajtuk, görcsösen és kényszeredetten, csak a szemed fehérje tágult még kétségbeesettebbre.

„Tőlünk a fajüldözés igazán távol áll, de beláthatja, az ember a saját tulajdonában egyszer csak egy négerrel ütközik össze… egy ilyen négernek, mert maga még naiv, fiatalember, vonzatai vannak… ma egy néger, holnap kettő, aztán beszivárog az egész horda… különben szimpatikus, jólelkű gyerek, de arra való az eszpresszó…”

Mindenesetre Padosék a túl sok feleslegtől megóvnak. Letejelem harmadikán az ötöst. Áldásos ablakpucolás, áldásos „Csini lakáskozmetika!” Az albérlet kétezer volt, a mosdásért külön kellett „átalányt” fizetni. Rohadt emlékek. Ügynök. Teljesen anakronisztikus tevékenység. Az ácsorgás az ajtók előtt. A szégyent újra s újra legyőzni. Pofázni, hülyeségeket. Az ügynöknek fejedelmi sokat kéne keresnie, hogy a szüntelen megaláztatást ellensúlyozza. Ha egyáltalán lehetséges a megaláztatást ellensúlyozni. S legalább valami tisztességes portékával házalna, mint a régiek! Valami… hasznosíthatóval, aminek a hatásában és minőségében maga is hisz, s így a kínált árucikkel legalább bizonyos fokig azonosulhat. De életbiztosítás, kárbiztosítások, egyre rafináltabb feltétetekkel! Észre se vettem, s már le is beszéltem hálából a nyájasabbakat, akik beengedtek – ahelyett hogy rábeszéltem volna. Vigéc, jutalék nélkül! A kifli- és tejkorszak. Anya pakkjai. Ahogy két pofára megzabáltam a kolbászukat, s közben azt hajtogattam: „pakk”, mint Nyilas Misinek, micsoda komikus és ósdi dolog!

„Gyere haza, Ali! Szegény apád behoz a bankba, ha más meg tudta tanulni, te is meg tudod, egzakt számszaki munka…”

„Az Ön munkakörében a farmer hátrányos. Kössön nyakkendőt, az fél siker!”

Így a tökkopasz főnök, mini-Rákosi.

„Az ügyfelek az első benyomásból ítélnek. De maguk mind ilyenek, egyre nehezebb az utánpótlás ebben a pedig patinás szakmában!”

Hogy is bírtam ki egy kerek évig? A kötetlenség! Leültem egy padra a Vérmezőn, két-három órát is elüldögéltem. Gondolkoztam. Egyik dologról a másikra ugorva. Járt, kattogott az agyam. A kiadónál még ezt sem lehetett. Nyolcórás munkaidő. Szabott munkaidő. Gyalázatos bér. És a propagandista se különb, mint az ügynök. Ráadásul gyakran írásba is kell adni a hadovákat. Reklámozni a sok vacakot. Szinopszisok és plakátok. Alagsor. Neonfény nyáron is. És egy kicsit mindenki őrült. A zseni is, a dilettáns is, a középszer is. Mindenki azt hiszi, az ő könyve kivétel. Úgy általában, igen, szürke massza, tömegtermelés, de ő, mint kiemelkedő, hangsúlyozott propagandát igényel, fotót és vastag szedést, kurzív, figyelemfelkeltő sorokat, előkelő helyet, lehetőleg a jobb oldalon az egyre silányabb, olcsóbb prospektusokban. A propagandista csak eszköz. A saját kútfejéből úgysem meríthet semmit: utasításra lelkendezik, utasításra fanyalog. Vezényszóra „lövi be” a műveket, vezényszóra jelenlékteleníti el. A propagandistának a legkényelmesebb, ha semmit sem olvas; egyéni ízlése, véleménye, világszemlélete így legalább a meghirdetettel olyan erősen nem ütközik. Ügynök és propagandista: egy tőről fakad.

„Helyettesítésre fölvesszük. Ön nem fog szülni, hehe. Az egyetemi végzettségtől eltekintünk. A gördülékeny stílusa jó ajánlólevél.”

Az öltözködésbe nem szóltak bele, írjuk javukra. A propagandista annyira a háttérben mozog, hogy akár tréningruhában is dolgozhatna. Kivéve az összértekezleteket. Ilyenkor helyesebb nem kiválni. Ilyenkor úgy kell csinálni, mintha a kultúrpolitikának mégiscsak részese lenne az ember. Mintha a brancsba tartozna. Mintha az égvilágon rajta is múlna valami. A sima ruha a lojalitás jele. Bennem azonban soha nem volt lojalitás. Apa és a példák!

„Japánban elpusztulnál. Japánban első a munkaadó, az Isten és a császár után.”

„Még mindig jobb, mint az a szörnyű lustaság. Olyan lusták tudnak lenni, ezek az enyimek…” – Argil! E tájt akadtunk össze. Négy esztendeje. Akkor én voltam a csóróbb. Szerette az elegáns vendéglőket. A pincérek is ismerték.

„Reserviert… Erre parancsoljon, doktor úr.”

Argil kínos vihogása.

„Barátom, tudod, mi a vicc? Ezek a pincérek nem is tudják, hogy ledoktoráltam… Ezzel akarnak kigúnyolni… vagy hízelegnek. Barátom, még meg is hajol előttem a fizető, ha a visszajáró ötvenest odatolom. Én ezt nem ambiszionálom. De mulattat.”

Ambíszió. Az egy csuda volt, ahogy a magyar nyelvet beszélte. Ízesen. Még a szólásokat is beleszőtte. Csak a fedett, á-ba hajló a hangjain nem tudott úrrá lenni. Francia hatásra gyakran sz-nek ejtette a cé-ket, az er-t pedig egy kicsit fölpörgette. „Gyakorrhta.”

„Gyakorrhta láttam Londonban… Gyakorrhta megtörtént Párisban… A finneknél gyakorrhta tapasztalom…”

Halott pályaudvar. Józsefváros. Argil repülővel röpködött. Amikor csak a betegsége nem kötötte helyhez. Argil három nyelven tudott. Angol, francia, olasz. A magyaron és az anyanyelvén kívül. Disznóság. Elfelejtettem a nevét. Annak a törzsnek. Ahol a nagyapja még király volt. Argil oda utazhatott, ahova és amikor akart. Világpolgár, folyamatosan érvényes útlevéllel. Csak haza nem mert menni. Bezzeg az én savanyú kis útjaim. A soha meg nem kérvényezett nyugati út. Huszonnyolc éves korig a kieg parancsnoksághoz kell engedélyért mászni. Féltem fölhívni magamra a figyelmet. Utazgatni tud, katonáskodásra alkalmatlan…?! De miért nem mentem tavaly? Vagy az idén? Firenzét akarom látni. A Dávid-ot. Argil azt mondja, egy cseppet sem győztes a tekintete. Messzire néz. Ez a nyomorult pénz. Elfolyik. Pedig van. Most van. És mégsincs. Ahogy jön, megy is. De hogy mire… Egy valamirevaló út harminc-negyvenezer. Három hónap alatt játszva összedobom. A szarvasbőr remek a pucolásra. És már a kezem se akar leszakadni. De hogyan tartsam egybe menet közben a pénzt? Tegyem én is a takarékba, vagy borítékoljam, cédulázzam, mint anya? S mindig kér valaki… És a göncök. Ha már nagyon muszáj, meg kell venni. Rám nincs, aki mosson. Még csak az kéne! Kimosom. Kimegy a formából, rögtön. A cipzár bedöglik. A kékből barna lesz. Az ing elszakad. A zokni kinyúlik. Teli van rongyokkal” a gardrób alja. Folyton pótolni kell. Elfolyik a pénz. Pedig már nem is cigizem. Két okból nem cigizem. Egyrészt sose találtam a dobozt. Az öngyújtót se. Állandóan tarhálni kellett, mert az enyémet senki soha nem adta vissza. Másrészt a leszokás” nagyon jó akaratkoncentrációs gyakorlat volt. Úgy kell élni, hogy az ember ne legyen rabja semminek. Hogy egy cellába kerülve se lehessen elviselhetetlen sóvárgása. Nő után, cigaretta után, pia után… Egyáltalán: fel kell mindenre készülni. Ez a hülye fogkefe is azért csücsül a zsebemben. Ha bármi történik, ez az egyetlen fényűzésem: fogat mosok, naponta kétszer…

Még a kávét kéne kiiktatni, valahogy. A neszkaféból dupla adag kell, reggel, napközben pedig minimum egy tízes a presszókban. Négyszer-ötször is. Az már nagyon szimpatikus tag, akitől a kínálást elfogadom. Amikor megfizetnek keményen. Hogy ebből Szakics Elődé a hatvan százalék, az a megrendelőre nem tartozik. Így se kevés, ami leesik. A fizikai melós a szalag mellett a két kezét összetenné… de hát én mi vagyok? Nem fizikai munka ez is?

„A fiam, az egyetlen fiam ablakpucoló”

– anya sápítozik, a fejét ingatja, még sírni is képes rajta. Az ő egyetlen fia! Ha kettő lenne belőlünk, akkor oké, hogy az egyik reggeltől estig létrázik, a mocskot vakarja? Festés után kromofággal, zsilettel…?

„És az életcélod, Ala?” – apa hintázik a sarkán: „Nem vagy már tinédzser…

Az életcél belül van, nem kívül. Kár magyarázni. Szakicséknak is. Lefolyatják a sörüket. Építkeznek. Szakics. Huszonkilenc éves és háromszoros apa. Beszűkült családfenntartó. Ámbár a kölykök helyesek. Az egyik belepisált a sapkámba. Szakics büszkén, ragyogva mutogatta:

„Nédd má… Nédd má, de jópofa…”

Tényleg, Szakics is tartozik. Úgy rémlik. Cementre kérte. Ki tartja számon? Aki kér, annak adunk, amíg van miből. Így helyes. A pénz erre való. Csak folyjon el. Nem kuporgatni. Majd egyszer elmegyek Firenzébe is. Addig meg kéne egy idegen nyelvet perfekt tanulnom. Csak dadogni tudok. Mint a gyengeelméjűek, úgy kérek egy pohár vizet. Argil szédületes nyelvérzéke! Úgy akarok kimenni, hogy minden együtt legyen. Pénz, nyár, kedv. Egy partner se ártana. De nem ezek itt… Bulgária! Az utazás karikatúrája. Az ilyenből elég. Talán hat éve. Sátor, kemping a tengerparton. Pechemre éppen ítéletidő. Reggelre kivitte alólam a gumimatracot az eső. Mint a disznó, feküdtem a sárban. Mert fű az sehol. Egyszer sem fürödtem a tengerben, fekete jelzés, emeletes hullámok és hideg… A városban tömött buszok. A sátor a hátamon, a konzervekkel együtt huszonkét kiló. Valahogy felkapaszkodom, lógok az alsó lépcsőn, egy kézzel tartom magamat. A hátamon a zsák egyre nehezebb. Beszakad a hátam. Hátrapillantok. Hát egy gyerek a zsákon! Ráültették. Plusz nyolc kiló.

„Ez a te formád! – Anya nevetett, kivételesen normálisan: – Elmész üdülni, és ott is csak te cipelsz másokat! Ilyen nem fordul elő csoportban!”

Csoportban engem nem fognak terelni. Argil se hagyta magát. Argil még Jarmilla mellől is „gyakorrhta” el-elszökdösött. Mindenütt voltak kapcsolatai. Az egész világgal levelezett. Állítólag még a pápának is írt. S állítólag a pápa válaszolt is neki. Argil utazott, de minden útjáról csüggedve tért meg. Amit keresett, sohasem azt találta. Egyszer majdnem rács mögé dugták. Akkor éppen Mongóliába tartott. Valamelyik reptéren túl durván tapogatták végig, s ő a biztonsági tisztet meglökte.

„Barátom, mint a barmot, úgy fogdosott. Csenevész kis sárgás ember. Csak le nem köpött éppen…” 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap