Az együttlét 10/34

Jókai Anna, k, 02/28/2012 - 00:04

 

 

 

 

Argiltól sok pénzt kaptam. De sokat adtam is neki. Ha valaha vezettem volna valamiféle nyilvántartást, ki tartozik kinek, hát nem tudom… Argilon kívül a kölcsönöket mindig mindenkinek visszafizettem. De Argil meggyőzött. A kölcsön félmegoldás. Kérni kell, és adni. Kérni alázatosan és csak nagy szükségben, komoly indokkal – adni azonban nagyvonalúan. Argilnak semmiféle erkölcsi gátlása nem volt, hogy a segítséget elfogadja. Hiszen sose neki kellett, személy szerint. Nekem ez így mégse megy. Szép volt, a kettőnk viszonyában. De csak ott. Talán a pazarlás is vétek. Talán mégis össze kéne rakni, hogy aztán legyen miből szétosztani. Akik igazán rászorulnak, azoknak. De hát én is csak egy szar vagyok. Megesz a fene a könyveimért. Ha széthordják, idegesít. A Szilágyi Domokos-kazettámat mániákusan őrzöm. Mi ez, ha nem ragaszkodás? A tulajdonhoz, még mindig? Azt kéne odaadni, amit túlságosan megszerettünk; ami nekünk nem fontos, azt könnyű… Szédülés az ablakokban. Utcai front, nyolcadik emelet, belváros. A párkány keskeny. Mindennap ellenállok, Argil. „A legszebb évek.” Csak suhanni kéne, bukórepülésben, mint egy rosszul sikerült angyal, fejjel a kövezetre. Hiába bolyongtál, Argil. Európában összevissza. Nincs személyiségcsere. Be vagyunk kötözve. Halott pályaudvar. Innen nem vezet út, kifelé, sehova. Fölészállhatsz, alászállhatsz, ami önmagad vagy, annak. De kár menekülni. Naivitás.

 

Ladáréktól balra ketten ülnek az egyszemélyes ülésen. Ladár látószögében kicsiny folyosó nyílik, a párra egyenesen. Talán a Körúttól jöttek – talán itt szálltak fel, az Orczy téren. Mindenesetre fölzajosodtak. A fiú ül a lány ölében. A lány húsos, zsíros: az alkata ilyen. De erről az alkatról nem vesz tudomást, további bugyor, dudor rajta a blúz, a bőrnadrág a vastag combon szinte repedezik. Egy zsakettkabát, mindezek tetejébe, csillogó üvegkitüntetéssel. A lány tizenöt-tizenhat éves; az arc még félig gyermekarc. A feje közepén narancssárga taréj. Minden ujján – a még félig gyermekujjakon – fémgyűrű. Mindegyik gyűrű más kővel szikrázik. A fiú, akit a hízott karok megtámogatnak, nyamvadt, a bőrén lila foltok. Túl meleg, túl hosszú a sál a nyakán, a sál vége a földre ér. A lánynál alig valamivel idősebb – vékony szálú, csatakos fürtjei alatt mégis kopaszodik már. A cipője magasított sarkú, hegyes orrú „maszek cipő”, sehogy se illik a tréningnadrághoz. A lány a fiút láthatóan zsákmányolja. Nyújtott nyelvvel felsziszeg, betolja nyelvét a fiú szájaba. Vidámak. Valami állati vidámság. Hangosak. Torokhangok. Magyarul beszélnek, de Ladár alig érti. Morzsolódnak a szavak. A szótagok összecsúsznak.

– Naná naja bebaszk naná neki

– Vgyázz má figyuzz tájojj le

– Lepra

– És akkó figyuzz még kőne

– Ot mradt mer becsípte haláli

– Beff a belit kiatta naná

– Lepra

– Tájojj le beszark

– Oltári figyu

Röhögnek. A lány rikácsolva, a fiú nyerítve. Botránkozva nézik őket. Ladár szánakozik. Hopssza-hopssza. A lány a fiút az ölben megringatja.

ÖLBEN

hat-hét éves koromban utoljára. Anya átfonta a kezét a hasamon. Az ölében ültem, majdnem minden este. Néha átvett apa is. Apa a lábát nem zárta össze. Nála féltem. Mintha becsúsznék egy lyukba, középen. Valahova vissza. Anya puha. Belesüppedek. Hintázom. A nyakamban csiklandó langyos lehelet. Édes bizsergés.

„Már nem bírlak el. Szokjál le rólam. Ali, nem vagy már kicsi… Szokjál le rólam.”

A székek semlegessége. A ripszvászon dörzsérintése a fotelben. A porszagú szőnyegbolyhok. Nem véd semmi. Minden oldalról levegő… Második gimnázium. Az utolsó két óra elmaradt. Tornacipőben haza. A nesztelen tornacipő. Hecc. Az öreglányt megijesztem. Esetleg hátulról befogom a szemet. Még otthon kell lennie, délutános. És akkor anya a szobában. Ül az ölében annak az idegen ürgének. Nem meztelen. Csak piros az arca. És egészen… kikerekült, majdnem cipószerű. Az idegen ürgének épp csak az ingujja feltűrve, az oldalt választott haja megborzolva lóg a szemébe. Nagyon fiatalok, így hirtelen anyát alig tudom azonosítani, anya rémisztően boldog. Semmi malackodás, inkább valami felnőttekhez sehogy sem illő irreális eufória.

„Menj ki egy kicsit, Alikám – anya hangja csilingel, kislányhang ez, alig van zavarban. – Kérek tőled tíz percet.”

Aztán az idegen ürge eltűnt. Anya még csak nem is mentegetőzött.

„Ez volt, Ali, a lánykori szerelmem. Az első szerelmem. Éppen csak átutazott.”

Apának is elmesélte. Egy kicsit letompítva, inkább öniróniával. Apa azt mondta, erre élénken emlékszem, hogy a meg nem valósulás a szerelem tartósításának az egyetlen módja. De egy árnyék szerencsére nem vetélytárs. Anya fölhúzta a szemöldökét. Határozottan sajnálkozva nézett apára… Én senkit sem szerettem még. Tisztára dalszöveg. Még senki se forgatott ki önmagamból. Ha az a szerelem. Még Júlia sem. Pedig ha Júlia eljön velem, amikor a férje rajtakapott minket, akkor odafejlődött volna. Mert az a dolog legalább fájt. Hogy nem tud választani. Inkább bevonult a gyogyóba, altatókúrára. Egyszerűen „kikezeltette” magát belőlem, mint egy influenzából. De lehet, hogy csak a vereség fájt. Júlia… Ennek is két esztendeje! Három hete láttam, a kacatokat rendezte egy kirakatban, gombostű volt a szájában, térdelt, lógott a bőr a nyakán. Egészen kiment a formából. Nemcsak a teste, a lelke is elpetyhüdt. Az valahogy meglátszik… Ölben ülni kellemes. Nem anya, nem feleség, nem szerető. Egy ideál. Valami egyesített eszmény. Apa, azt hiszem, csak az árnyakat lehet igazán szeretni. Egy alak. Nem öreg, nem fiatal. Rokon is, nem is. Ismer és mégsem. Egyszerre nő és férfi. Barát és ellenfél. És legyen szép. A legtöbb szépség megtörik, ha az arc megmozdul. A legtöbb mély tekintet fölsekélyesedik, ha a száj beszélni kezd. Ne olvadjon belém, mert akkor az izgalom megszűnik. Ne akarjon beolvasztani sem, mert akkor én szűnök meg. Ne legyen azonos, csak hasonló. Semmit se kelljen előtte eltagadni, és ő se hazudjon. Valamiféle szellemi iker. Valamiféle távoli nagynéni, akinek nem szükséges magyarázkodni folyton, mert mindenről értesülve van, és mindent ért. Akitől el lehet menni, és akihez vissza lehet térni, szabadon… És a haja ne lógjon a homlokába. Ehhez ragaszkodnék. És ne legyen kifúrva a füle. Sose viseljen térdig pántolt cipőt. A pénz neki se legyen szempont, egyáltalán. Gyerekáldáshoz ne ragaszkodjon, az esküvői cirkuszt ne követelje. Ugyanazt olvassa, amit én. Ha kérdezek, tudjon válaszolni. Ha kérdez, csak lényegeset. Sokat hallgasson. Ne ismerje az unalmat. Egy tiszteletbeli nagynéni, magányos, kertes házban, persze, tevékeny, aki a szennyest maga után kimossa… Argil a fejét rázta, kedvenc mozdulatával, mintha valóban zümmögő darázs lenne minden gondolat.

„Barátom, ez nekem magas. Te úgy felteszed a mércét, hogy még véletlenül se találhasd meg soha. Neked nem asszony kell. Akit te hívsz, az az Isten. Nekem, látod, elég, ha szőröstül-bőröstül elfogadnak… persze egy igazán szép nő és nagyon okos is, no meg jó, aki akar nekem tuszatnyi gyereket szülni, mert gyerek nélkül nincs értelme a szerelemnek, eredetileg ez az egész azért van, csak a ti civilizásziótok megmérgez mindent, és minket se kell sajnos félteni, a fekete ember nagyon tanulékony, ha a gonosz a minta…”

„Argil, amit te csinálsz, az is csak bizonygatás! Miért nem szeretsz soha fajtádbelit? Hanem mindig és kizárólag csak fehéret?”

Megsértődött. Elódalgott. Aztán az a vallomásos este. Fél üveg vilmoskörte után. Nem lehetett az üveg nyakát a kezéből kicsavarni.

„És ha árt…? Nem érdekel. Barátom. Hát fekete lánnyal nem megy. A fekete lány nekem már idegen. De csak lefekvésre. Minden másban a testvérem. Kérje a véremet. Jó. Az övé. De a vesszőm nem. A vesszőm önálló. Annak nem lehet parancsolni.”

Tény, hogy Jarmilla nem fogant meg. Jarmilla tapintatosan és körülírva, de kétségkívül Argilra hárította, pontosabban Argil betegségére, mely potenciazavart nem okoz, de valószínűleg teljes nemzőképtelenséget… Nekem ehhez semmi közöm. Argil nem ismerte be, úgysem. Nagy tiszteletköröket róva, de ő meg Jarmillát vádolta, kétségkívül, nem akar félvér gyereket! Argil imádta a kisgyerekes anyákat. Viharos, lobbanó és többnyire plátói vagy tragikusan be nem teljesíthető „szerelmei” mind-mind kismamák voltak, csinos, intelligens kismamák, akik ráéheztek a gyesen a romantikára. Argil a gyerekükbe is beleszeretett: hordta őket a hátán, hagyta, hogy a dróthaját visongva tépdessék, a kisdedek fényképét ellopta, a tárcájában tartotta a szíve fölött, s mint egy mámoros atya, úgy mutogatta:

„Ez az Alizkáé… a Bettike. Bettike csodálatos. Az a kék szeme. Tapsikál. Úgy hív, hogy Bubu…”

Aztán persze a férjek is előbb-utóbb a színre léptek, a balhé kitört. Argil lógatta a fejét.

„Nem tehetem. Az igazi apát nem tehetem tönkre. Az agy kiadja a parancsot…”

Argil. Elhiszem, hogy majdnem megölted. Azt az álomhajút. Az álomhajú szőkét, a karonülő, gőgicsélt csemetével. Ordítottál, sírtál – férfi létedre gömbölyű könnyekkel –, bőröd kesernyés füstszaga fölerősödött, még én is beijedtem, hogy nem bírok veled.

„Ott ültek a villamoson, én meg előttük álltam, az a szegény kicsi a zsúfoltságban nyugtalan, bőgött, le akart mászni, és az anyja, barátom, madonnaarc, szelíd mosoly, teli lett a szívem édességgel, grimaszoltam a gyereknek, hókuszpókusz, hurcolni szegénykét, abban a bűzben, a gyerek kacagott, és akkor a madonnaarcú, talán azt hitte, nem értem, de ez nem mentség, a madonnaarcú azt mondta a gyereknek: ha rossz leszel, hamm, bekap, odaadlak ennek a csúnya majomnak, és a gyerek felbőgött, rúgott egyet a lábacskájával, felém… Ha emberevő lennék, az ilyen nőt akkor is kiköpném, beletaposnám a földbe, meg kellett volna ölnöm, és meg is tettem volna, csak az a gyerek, az a szegény kis ártatlan gyerek volt az útban…”

Aztán Mária – négygyerekes elvált asszony – a sebet begyógyította. A négy gyerek rajongott Argilért. A legnagyobbat angolul tanította. A kisebbekkel focizott, a hathónapost pelenkázta.

„Velük boldog lennék. Mégsem hagyhatom cserben Jarmillát…”

Minél gyöngébb lett, annál makacsabbul ragaszkodott ahhoz a téveszméhez, hogy Jarmillának van szüksége rá – s nem megfordítva. Jarmilla – azt hiszem, irgalomból – ráhagyta. Argil a baját „kifelé” mindig palástolni igyekezett, még én sem sejtettem, hogy ez már ennyire a vége… Egyedül Jarmilla tudta a helyzetet pontosan, Argil egyedül Jarmilla előtt nem hősködött. Argil… te tulajdonképpen hálátlan voltál Jarmillához. Nem tudom, megmondtam én ezt neked?

 

– Bocsánat – a középkorú, semleges küllemű férfi harákol – most már a Ganz-Mavag, netán?

– Igen, uram – bólint a kövér öregasszony. – Sajnos, gyakran járok erre…

A folytatásra senki sem kíváncsi. A középkorú férfiú, a kitrottyosodott kordbársony nadrágban, hóna alá gyűri a nyitott irattáskát. Kelletlenül sodródik kifelé. Magával viszi a beszáradt izzadtság savanyú szagát. A megüresedett helyre egy büdös öregúr pottyan. Szesztől, a gyomorban megpimpósodott szesztől büdös. A hangulata rózsás. A vezető beleénekel a mikrofonba:

– Ganz-Mávag

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap