Az együttlét 11/34

Jókai Anna, sze, 02/29/2012 - 00:32

 

 

 

 

– Ganz-Mávag

A papagájhajú lány lelöki öléből a fiút, az félig négykézláb, röhögve tápászkodik. A lány megnyergeli. Az utolsó pillanatban, a felszállókat is széttaszigálva, a villamosról leugranak. Általános szörnyülködés.

– Mai fiatalok! – mondja a kurva.

Egy nő, két-hároméves kisgyerekkel, beszorul Ladár lába közé. A részeg atyafi emelkedne, jóságos galantériával. Ladár megelőzi.

– Tessék…

– Csak egy megállót megyünk…

A mama a helyet nem fogadja el.

A gyerek megböki Ladár mellényén a fényes patentot. A mama bágyadtan tiltja. Ladár mosolyt fakaszt. Játékosan megrángatja a szőke haj végét.

– Mi van, hugica…?

A mama sóhajtva kiigazítja:

– Fiú…

– Mi van, öcsi? Ugye, milyen érdekes?

ILYEN

gomb nekem. Pitt. Patt. Pitt. Patt. Ki. Be. Bácsi megy. Anyu és Gabi megy. Miért? Villamos megy. Hova? Cipő, színű. Milyen? Színű. Bácsi beszél. Miért? Kérem. Köszönöm. Jó fiú nem piszkál. Miért? Piszkálni jó. Kezicsókolom. Szia. Gabi tudja. Gabi nagyfiú. Megy. Hova? Miért? Pitt. Patt. Pitt. Patt. Ki. Be.

A mama a gyerek kezét lefogja.

– Ne piszkáld a bácsit.

– Nem zavar – Ladár hagyja –, na mi van, öcsi?

A részeg odahajol, lebukfencezik a kalapja. A gyerek kacag.

– Nekem is van. Öt unokám. Nem tetszik elhinni?

A mama nem válaszol. Fintorog, a gyereket a padsorból kihúzza.

– Nem tetszik elhinni? Aranyosak. Ilyenkor még mind aranyosak. Mi leszel, katona? Kapsz tőlem tíz forintot… – A részeg kotorász a zsebében, Ladár vállára rá-rábukik.

A mama elfordítja a fiúcska nyakát, természetellenes pózba szorítja. Egyébként is rendkívül tevékeny anyuka. Igazgatja a sapkát, a zoknicskát fölhúzkodja, a cipőcske fűzőjét göbre köti. Ha egy másodpercre munka nélkül marad, nyugtalan.

– Tessék helyet foglalni mégis… – Ladár próbálkozik.

– Egy megálló – mondja az anyuka, s szilárd mártírmosollyal a gyerek nyáladzó száját megtörli.

– Ha nem, nem… – A részeg elteszi a kerek fémpénzt. – Nincs ennek már értéke… Gurigázni, arra még jó. De azt tetszik hinni, el vagyok keseredve? Laci bácsi sosincs elkeseredve. Az élet szép. Csak az emberek rosszak.

A gyerek tekergeti a fejét. Sikerül a kezét kiszabadítania az anyukaféle kalodából. Ujja hegyét – az ablak mellé furakodva – újra Ladár patentgombjához érinti.

– Kucc… – Ladár mókázik. – Mi van, öcsi?

MI VAN, ÖCSI,

nem túl eredeti szókincs. Sőt, egészen bornírt, ahogy itt ülök, szélesre tátom a pofámat, lihegek, egy ilyen srác, igaza van a tatának, s neked is, Argil, aranyos, valami csuda, ámbár egyre több a tukma-böszme kölyök, luftballonfejük van, nem igaz, hogy minden kisgyerek szép, némelyik visszataszítóan ronda. Sose lesz gyerekem. Talán ha nem fújok ki időnap előtt, majd örökbe fogadok egyet. Akit mindenki eldobott. Ha majd történik velem valami igazi, ha majd vált az életem… akkor talán mégis lehetne saját… de csakis az anyja nélkül. Nem bolondítanám, nem őrjíteném, csak én foglalkoznék vele. A legjobb lenne még iskolába se adni, a tanító kénytelen hazudni. A kettős nevelés ártalmai! Könnyen megszüntethető, ha a kedves szülő alkalmazkodik. Ha a kedves szülő is azt szajkózza, amit az iskola. A véleménykülönbség nem egészséges… Megpróbálnám otthon tanítani. Taníttatni. Mint régen. Házhoz járt a nevelő. Nagy nevelők! Az én gyerekem nem lenne kreatúra. Nem lenne már óvodista korában konformista állampolgár. Különben is, ez az utódnemzés valahogy felemás és többnyire felelőtlen. Egy ilyen gyerek egész embert kíván. Valakit, aki már mindent csak a gyereke szempontjából mérlegel. S ez szükségszerűen az egyéniség alárendelése. A boldog gyerekek szülei nem törekszenek különleges sorsra. Nincsenek világmegváltó álmaik. Mindent átplántálnak az „utódba”. Majd ha öreg leszek, és nem akarok már semmit… Ha már megtettem azt a keveset, amit tehetek. Ha megtalálom a cselekvés módját. Akkor elhozok egy árvát Fótról. Ha időnap előtt ki nem fújok. Nem, öngyilkos nem leszek. De fönntartom a lehetőségét. Az öngyilkosságban az az aljas, hogy egy csomó embert kétségbeesésbe sodor, egy életen át nyomorít az emlékkel. A hátramaradottak mind felelősnek érzik magukat, sőt, bűntudatuk van. Az lehet öngyilkos, akinek se kutyája, se macskája. Az nyugodtan. De itthagyni egy gyereket, gyötrődve, szorongva…?

„Az öngyilkosság mindenképpen aljas. – Argil hadonászik. – Ha csak nem szegény tébolyodott valaki. Ha csak nem mások helyett vállalja önként a halált. Mint Kolbe atya. Te meséltél róla! Az igen… De egyébként… közönséges gyilkosság. Indiában szigorúbban büntetik, mint ha mást öltél volna meg. Nincs jogod. Az élet nem magántulajdon. Én meg fogok halni, mire a levél a sárba lemegy, ez a rögeszmém néha, te meg dobálózol a nagy szavakkal, piszkos fehér mentalitás, nyíltan mondom a szemedbe…”

Az élet nem magántulajdon? Afrikában talán. Ahol az éntudat még kezdetleges. Ahol még nincs a hártya megkeményedve az individuumok között. Ahol még van átjárás az egyik lélekből a másikba. De ez Európa. Külön létezünk, összetéveszthetetlenül külön. Külön cellák, külön magányok. Ne félj. Nem leszek öngyilkos. Nem adom fel. De megnyugtat, hogy megtehetem… Ha már az öregek sem élnek, egyszer…

 

– Mi van, öcsi? Csavard le ezt a patentet… Ne hagyd magad! Rajta!

– Különben jó kisfiú – a mama mentegetőzik –, különben…

– Nekik a jó! – a részeg szeme nedvesedik. – Ilyen kicsi szeretnék lenni… mert kérem, a világ szép. Csak az emberek rosszak.

Csuklik. Kellemesen érzi magát.

A MÁMOR

nem megvetendő. Ha nem követné kijózanodás. Ha valóban nem lenne valami rejtett értelme a létnek, mert ha nincs, ugyan miért ne menekülhetne az ember kábítószerekbe? Rózsaszín ködben lebegni a halálig! Nem töprengve, nem szenvedve feleslegesen! De még akkor is: a józanság órái…! A még töményebb iszonyat. Olyan kábítószert nem találtak ki, amelyik folyamatosan hat, és garantál minimum negyven szenvedés nélküli évet. Nekem az ital sem használ. Két pohár bortól ólmos fáradtság. A szervezetem védekezik. A lelki szervezetem.

„Barátom, pedig az ital visszaemel a mennybe. Az ital meg a tánc… Két nagy szentség! – Argil issza a rumot, bámulatosan bírja, csak a homlokát veri ki a gyöngyveríték: – Hogy is hívják? Sorompó? Az nyílik ki. Érted? Tánszolok és kívül vagyok. Iszom és kívül vagyok. Ez nem képzelgés. Rálátok erre. Erre a szánalmas, beteg fickóra. De te ne… Neked már fal van a sorompó helyén. Ti már nem tudjátok áttörni.”

„Így nem is, Argil. De valahogy másként mégis csak ki kéne ebből a vedlett bőrkötésből bújni… rálátni… Magamra, a másikra, az egészre… Nem belesüppedve. Nem egocentrikusan. Egy magasabb síkról áttekinteni.”

Olyan értelmetlen ez a völgybeli, közeles látvány, hogy éppen ez az értelmetlenség és igazságtalanság feltételezi: kell lennie egy síknak, ahol a mérleg korrigál; abszolút pontosan működik. Ahol elrendeződnek a dolgok… Mert ha világos lenne a jó célja és a rossz oka, akkor nem csinálnák. Nem hülyítenék magukat ragasztóval. „Magyar módra”… Állami Biztosító. Ügynökölök. Házaspár. Három szoba. Minden ragyog.

„Életbiztosítás? Jöjjön beljebb!”

– szinte örömmel invitálnak. Szinte kéjesen.

„Életbiztosítás? Ezt nézze meg!”

A harmadik szoba gyerekszoba. Töméntelen játék. Matchboxok, öt polcon. Asztali foci. Lovagvár. Géppisztoly. Tank. A falon körbe-körbe bekeretezett, nagyított fotók. Egy túlságosan nagy fülű fiúcska. Hat hónapos, egyéves, kétéves, hároméves, négyéves… majd egyre nagyobb. Aláírások, tussal. „Ödi a táborban.” „Ödi a kutyával.” „Március tizenötödikén a Talpra magyar-t szavalja.” Összerendezve, időrendben. Körbe-körbe. Az utolsó képen „Ödi kilencéves.” Ödi nevet, még jobban eláll a füle. Mint valami hivatalos emlékkiállítás, olyan az egész. A férfi a teremőr. Az asszony a tárlatvezető. Csillog a szemük. Vonszolnak képtől képig.

 „Nejlonzacskót húzott a fejére… – az asszony úgy meséli, mint egy régen-régi forradalmat. – Bekente belül technokollal. Fölvette a steppelt síruháját. Űrhajóst játszott. Súlytalansági állapotot.”

„Az volt a baj – a férfi buzgón folytatja –, hogy spárgával a zacskó nyakát is összekötötte.”

„Képzelje el – a nő mohón átveszi a szót. – Képzelje el. Nem tudta kibogozni. A nejlon meg csak nyúlik, ugye!”

„És mi jövünk a moziból, tizenhat éven felüli filmet játszottak, Éjszaka indul útjára a gyönyör…”

„Itt fekszik a padlón megfulladva. A steppelt dzsekibe belegabalyodva.”

„Hallott már ilyet?!”

Fogták egymás kezét. Beleőrültek a tragédiába. Ez az egyetlen élvezetük. A közönség. A friss részvét. Csak a vendégkönyv hiányzott, éppen. Állami Biztosító! Élet- és vagyonbiztosítás… Mi a biztos?

„A halál. Az a biztos” – anya közönyösen vállat von…

 

– Már fönn ne maradjak! – az öreg részeg indul bukdácsolva – föl se kellett volna szállnom. Engedelmet… Ez megy a Körútra?

– Ez a temetőbe megy – mondja Ladár minden él nélkül.

– Arra még ráérünk! – A részeg az áttételt is érzékeli. – No ez jó vicc…

Örül a saját eszének. A mama a gyerekkel előreengedi.

 

  

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap