Az árva pulikutya

Cserényi Zsuzsa, k, 08/23/2011 - 05:04

 

 

Szeretem a kutyákat, fáj értük a szívem. Mindig volt jó barátom közöttük, a mostanit 15 év után, pár hónapja temettem el. Jobban kellene vigyáznunk rájuk, mert a kutya olyan embert szeret bennünk, amilyennek mi is szívesen látnánk magunkat.                       

 

Ahogy ott fekszik az üzlet előtt a betonon, a szemében, gondozatlan fakó és bozontos szőrén, egész testtartásában, ott a világ minden igazságtalansága, az emberek és az állatok viszonyát tekintve. Nem tudni, mikor evett, vagy ivott utoljára, az általában nedves kutyaorr most bágyadt megadással, kiszáradva fordul a föld felé. Nem kell neki az elédobott étel, még meg sem szagolja.

Ha szelídebb hangot hall, gyengeségét leküzdve talpra áll a felvillanó remény erejével, és bizakodva vár, hátha magához inti valaki: gyere velem. A bűvös rövid mondat azonban napokon át nem hangzik el, és a valaha volt - fényes fekete bundájú, csillogó szemű, hűséges – visszasüllyed az elhagyatottság keservébe.

Gombszemét hosszú fürtök takarják el időnként, a sors akaratából, vagy talán azért, hogy ne láthassa a mi közönyünket. Bár lehet azért is, hogy nyugodtan álmodhasson egy jobb világot, ahol minden élőlény négy lábon jár, és nem kellenek szavak, hogy megértsék egymást. Ehet, ha éhes, ihat, ha szomjas, a mezők végtelenje a szabadság, az árnyékot adó fa a pihentető álom. Csak egy valaki hiányozna innen: a kéz, amely simogat, az pedig csak a „kétlábúaknak” van.

A hőség „embert próbáló”, a beton forró, a kutya bundája fekete. Mégsem keres árnyékot, mintha szándékosan az életét is kockára téve feküdne ott, ahol állandóan ki, és bejárnak az emberek-, az ajtó mellé. Vár valakit. Valakit, akitől ő csavargott el, vagy aki elhagyta, kitette, elkergette.  Oly mindegy, mostanra csak a hiánya maradt. Valahol lakott, valaki enni adott neki, talán foglalkozott is vele. Eddig. Egy kutya így nem veszhet el, mert nagy körből hazatalál, ha ismerős a táj. Igaz, itt számára most minden idegen, de az alagút végén mégis van fénysugár: a sok ember között, akik itt eljárnak, egyszerre csak megjelenhet Ő. Ő, aki a nevén szólítja, akinek ismerős az illata, akinek csodatevő, és biztonságot adó az érintése. Akinek valamikor fontos lehetett ez a mára már bozontos, elárvult „szőrcsomag”.

Ahogy telnek a napok, úgy nehezül rá a bánat, többnyire már csak fekszik.  Nincs benne érdeklődés a mellette járkálók iránt, nincs benne harag, támadókedv sem. Néma mozdulatlansággal tűri, ha el akarják kergetni. Itt, és most csúf árulás áldozatává vált az ember, és a kutya ősi barátsága.

 

Lehetne ez vége, de nem így történt. Valaki megsimogatta, maga mellé vette. Igaz nem a régi „Ő” volt, mégis nagyot dobbant a hűséges kutyaszív, - és ment vele boldogan. Vannak még jó emberek. Így neki, a kis fekete pulinak szerencséje lett.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap