Az anya ábrázolása a török és az olasz irodalomban 5/5

Tusnády László, k, 02/05/2013 - 00:09
  1. Anayurt

 

Anayurt (anyaföld – „anyajurta”), már korábban említettem ezt a szót, és több hasonló összetételt nem sorolhattam fel, és azt sem fűztem hozzá, hogy német „Mutterland” ugyanezt jelenti. Az anya minden nép tudatában mélyen van jelen. Példáimmal csak azt akarom kiemelni, hogy a törökben ez a jelenlét nagyon erős. Egy műalkotás fő üzenete (eszmei mondanivalója) „anyagondolat”, a benne lévő legfontosabb érzés pedig „anyaérzés”. A halak jellegzetes és évszakváltozáshoz kapcsoló vándorlását „anavasyá”-nak mondják.

Bahattın Karakoç „Çocuk ve anne” verse a „Kalevala” hangulatát idézi:

Kapıdan çıkınca çocuk,

kapı bir canavar ağzı,…

Kilép a kapun a gyermek,

a kapu vadállat szája,…

Így szól két sora. Ez így, persze, nem világos. Az egész költemény a gyermeknek a világba indulását fejezi ki, az üresen tátongó kapu látása az édesanyát egyre nagyobb rémülettel tölti el. Nazim Hikmet fiatalon küzdött hazája függetlenségéért, de a hódító háborúkat elítélte. Nem véletlenül említette egyik művében az „Ey gaziler, yol göründü” kezdetű népdalt. Ennek az első strófáját idézem:

Ej hősök, már látszik az út,

új baj szegény fejemre,

hegyek, kövek megsokallják

a szót, mely jön nyelvemre.

Maradj békén te szén-szeműm,

egy oldalt te, másutt én.

Mily őszinte és szép, hogy a hódító harcok ellenérzést váltottak ki a katonák nem fanatizált részéből. Ugyanígy volt ezzel a Budán állomásozó törökök egy része. A Bécs felé vonuló hadak az ő békés életüket is felforgatták. Épp emiatt voltak, akik a harci kedvet mesterségesen fokozták…

Yavuz Bülent Bakiler jeles évben született: 1936-ban. Ekkor mutatták be Kodály Zoltán „Budavári Te Deum”-át, és ekkor gyűjtötte Bartók Béla Adnan Saygun társaságában Anatóliában a török népdalokat. „Anyám népdalt mondott el nekem mese helyett” – hirdeti az „Anyám népdalai” című versének az első sora. A népi remekek által a gyermek együtt élt a természettel: „Rüzgârlarla savulrur, yağmurlarla yağardım” (A szelekkel sodródtam, az esőkkel leestem). „Ben, süt gibi mübarek türkülerle büyüdüm” (Én az áldott, tejszerű népdalokkal nőttem fel). Mindez beleillik abba a rendbe, amelyet a költő az „Analar” (Anyák) című versében határozott meg; az édesanyákat „hazánk, fészkünk tartóoszlopai”-nak nevezte. A sátor jut az ember eszébe (törökül çadır – csadir) és az az ősi magyar hagyomány, mely megmaradt akkor is, amikor már nem sátorban laktak az őseink, nem vándoroltak. A sátor fő oszlopának a kultikus szerepét a mestergerenda vette át. A kiragadott sorok megdobogtatják az ember szívét. Ám a vers „zárlata” már tíz évvel ezelőtt is fejbe vágott. Olyan népdalok villannak elő, amelyekkel több, mint negyed évszázaddal ezelőtt foglalkoztam. Buda visszafoglalásának a háromszázadik évfordulójára írtam a „Magyar vonatkozású török népdalok” című tanulmányomat. Ha ezeket nem ismerem, talán nem hatnak rám olyan nyomasztóan a záró sorok:

Krími Szinán, gyere gyorsan, lovad elém vágtasson!

Esztergomban dörgedelmes hangom dördüljön.

A lobogóm így lesz immár határtalan népdalom.

Szomorú az én lelkem, szomorú nagyon, mert valahol határ van, és ez a vers, a szép kezdet után, azon a határon túl hangosan átdübörgött. Legszívesebben elhallgattam volna, de féligazságok kimondása miatt megszólalni sem érdemes. Ennek a versnek a körüljárása most sok türelmet igényel, de fontos, mert csak így remélhetjük, hogy „A harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés…”

Itt van előttünk egy vers. Az anya mitikus hős lett a gyermek számára. Az most beavatja kicsinyét az ősi gyökerek világába. Helynevek jelennek meg. A bimbózó, fakadó, létre, világra kinyíló elmébe így épülnek be – a lehető legalkalmasabb időben.

A legkorábban a legtöbb török népdalt Kúnos Ignác gyűjtötte össze. Magyar emberként talán ő döbbenhetett rá először a magyar vonatkozású török népdalokra. A „talán” azért szükséges, mert Orsovától nem messze, a Senki szigetének a közelében volt Ada Kale (Adakale – magyarul Szigetvár). Még 1962-ben is láthattam (távolból), törökök éltek ott. (Nem sokkal később a dunaszaurusz nyelte el ezt a történelmi ékkövet.) Csodálatos meseviláguk maradt meg, és egy olyan népdalt is énekeltek Buda visszafoglalásáról (elestéről), amelynek a refrénje így szól: „Aldı nemse bizim nazlı Budini” (Elvette a német a mi bájos Budánkat). Kúnos Ignác érdemei nagyok, de a korábbi hosszú idő alatt is hallhatta ezt a dalt törökül tudó magyar ember. Összesen öt olyan török népdalt ismerek, amely Buda visszafoglalásáról szól. Szép királyi városunk visszafoglalásnak szeptember 2-án volt a háromszázhuszonhatodik évfordulója.

Mehmet Özbek „Folklor ve türkülerimiz” (A folklór és a népdalaink) című könyvében szerepel a Bakiler-versben is megnevezett népdal: „Kırım’dan gelirim adım Sinandır”.

A Krímből érkezem, Szinán a nevem,

kardomon, mint a víz, füst van véresen.

Híre jött, hogy a magyar a Dunához érkezett.

A magyar végeken, ha ki nem tudja,

a bajvívásra már Szinán érkezett.

A török hős tehát azért kelt útra, mert a magyar „a Dunához érkezett”. Északról Balassi Bálint is jött. A bajvívásban ő is jeleskedett, de az ágyúgolyóra nem sújthatott le a kardjával. A korabeli olasz eposzokban is feszültség született abból, hogy az egyéni vitézség igazi értékét rontotta, szinte lejáratta a korabeli haditechnika. 1453-ban magát magyarnak valló ágyúöntő mester ágyúi omlasztották le Bizánc évezredes falait. Teller Ede előképét láthatjuk benne.

Két évtizeddel ezelőtt Sátoraljaújhelyről kísértem vissza Budapestre az Ataköy Népi Tánccsoport tagjait. Ertum Öcalnak részletesen elmondtam, hogy hol tartunk, mit látunk. Ő időnként röviden összefoglalta a gyerekek számára, amit hallott tőlem. Budapesthez közeledvén megkérdezte, hogy mit érdemes megnézni a környéken. Én Esztergomot említettem. „Çocuklar, Estergon (Gyerekek, Esztergom)! – felvillanyozva adta hírül a vendégünk, és rögtön folytatta: „Estergon kalesi” (Esztergom vára) – gyerekek ismeritek a népdalt. Örömükben eszükbe se jutott, hogy nekem rosszul esik ez a nagy lelkesedés. Az egyik tolmácsolásom után Rodostó kormányzója magnókazettákkal ajándékozott meg. Negyvennyolc török népdal van rajtuk. Köztük az „Estergon kalesi” is. A Török Oktatási Minisztérium irányításával készültek a felvételek.

Túl messzire jutottam az anyaversektől? A világért sem, hiszen az egyik „háttérsugárzásáról” beszéltem. A „Termő ékes ág” jut az eszembe. Magyar költők anyákhoz írt gyönyörű versei. Egy gondolat incselkedik bennem. Bárki, de főképpen hazai költő édesanyjának írhatta volna-e a következőket:
         „Boldog, bátor dalomat

a Hargita harsogja.”

Szövegkörnyezet dönthetné el, hogy ilyen két sor hordozhat-e művészi értéket. Ám őszintén kérdezem: ma helye lenne-e ilyen versnek bármilyen antológiában? A választ én nem sietem el, de a „harsogás” bántaná a fülemet. Nem azért, mert nem szeretem a Hargitát, és az ottani testvéreimet, hanem azért, mert gyógyíthatatlanul fáj a szíven értük, és csak az vigasztal, hogy ott évente félmillió magyar fohásza repes fel az égig. Fényt várunk: több fényt!

Be kell látnunk, hogy vannak népek, amelyeknek a fiai önfeledten pásztázhatják történelmüket, és ezt az ujjongást felelősségük tudatában (vagy felelőtlenül is) átadhatják gyermekeiknek. De mi a bánatainkat adagoljuk nekik? A mértékre kell vigyázni, mert a legfontosabb az, hogy emberek maradjunk. Ezt akkor érjük el, ha nyelvünket, ősi gyökereinket megőrizzük.

A „Hargita harsogja” valóban képtelenség, ha valaki az itteni török dalnak a visszhangját reméli. Ám él bennem a hit, hogy nem teljesen az. Trianon sokakban lelkileg is lezárult. Nem szükséges ehhez az, hogy az illető ne magyar szívű legyen. Elég az, ha úgy véli, hogy a valóságos helyzetet látja, felfogja. Ekkor olyan fájdalmat érezhet, mint az, akinek a kezét, lábát levágták. Az eltávolított rész minden porcikája, az ideg jótékony játékaként, adhat híreket, de a hiánynak az iszonyú tudata örvénylik az emberben. Ezt éltem át az öcsémmel 1962-ben Romániában, többfelé, Alvincen is. Fráter György emlékeit kerestük, de csak egy nyolcvanéves asszony tudott velünk magyarul beszélni. Évtizedeken át létezett a „kapitalistáktól” elzáró vasfüggöny, de volt egy másik is egy szellemi, és az a magyar ajkú testvéreinktől zárt el minket.

Ettől a végzettől a török nép Atatürkkel az élen megmentette a hazáját. Ezért lehet olyan anyaversük, amely minket meglep. El lehet-e fogadni, vagy el kell utasítani az ilyet? Ezt mindenki maga döntse el! Valójában nem azt fájlalom, hogy nekünk nincsenek ilyen költeményeink, hanem a körülményeket: ezeknek a hatalmát.

A törökök minket testvéreknek tekintenek. Történelmünket nem „trianoni” szemmel nézik. Abból indulnak ki, hogy Erdély önállóságát a török szultánok elismerték. Tehát egy független magyar ország szűnt meg akkor, amikor az osztrákok bekebelezték. Ez az elnyelés folytatódott a XX. században. A zászlók változtak, a magyar sors nem. Végvári harcok voltak, de lázadás, szabadságharc az osztrák elnyomatás idején robbant ki. II. Rákóczi Ferenc Rodostót választotta száműzetése végső színhelyéül. Kossuth Lajos életét a szultán mentette meg. Erre Európa egyetlen országa sem volt képes.

Van egy óriási vers, amellyel én magyar tankönyvben nem találkoztam. Csillagtalan estét idéz meg a költő: „Sötét az ég. / Közel s távolban semmi fény nincs, / Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.” (Petőfi Sándor: A hazáról) Kevés igazi csillagunk miatt a költő panaszolja, hogy csak hajdan, réges-régen volt nagy hazánk: „Magyar tenger vizében hunyt el / Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.” Ez tágabb értelemben siratóversre hasonlít. A hazát a reménytelenség tengere veszi körül. Az „anayurt”-ról nekem ez jut főképpen az eszembe, és egy feledhetetlen emlék: réges-régen a csegöldi otthonunkban téli estéken édesanyánk a kályhánk nyitott ajtaja mellett, a pislákoló parázs fényénél ezt mondta el nekünk gyakorta. Elmondta, és szívünkbe épült. Épp ez a fönséges vers és a hajdani élmény zárja ki azt, hogy hitelesnek tekintsek bármikor is olyan magyar anyaverset, amelynek a központi helyén bécsi vagy nápolyi dicsőségünk szerepeljen. Pedig történelem. Nagy Lajos, Zsigmond királyunk és császárunk Mátyás király neve fémjelzi. Valóban nagyon más a magyar, az olasz és a török nép történelme. Jóllehet, vannak szép és felemelő párhuzamok. Hol erősebb az eltérés, hol nem. Bizony, az ujjunk sem egyforma, és nagyúr a történelem, bárhogy is szeretnénk szabadulni a ketrecéből: még az anyákról szóló versekre is ráveti az árnyékát.

A magyar nyelv költői rétegének drágakövei az „anya” szót kísérő tiszta egybecsengések: „anya, tanya, (hajad) aranya”. Ilyen rímzene van a törökben is: „ana, bana, sana, vatana” (anya, neked nekem, a hazának). Az utóbbi három szó Şadiye Bingül „Annem” (Anyám) című versében szerepel. Az „Ey anne” (Ó, anya) című versében van a következő két sor: „Ciprusba megyek, hogy ott harcoljak”… „Vért zokog Ciprus földje és köve.” Mindez, persze szép is lehet, hogyha önvédelemről van szó. Elődeink minden megmaradt és elvett drága magyar rögért rengeteg vért ontottak, de a modern fegyverek sátáni erejét látva, van, ami gondolkodóba ejti az embert. Ezt cselekedte Dürrenmatt is, amikor megállapította, hogy a modern államok akkor kezdik magukat „édes hazá”-nak nevezni, amikor a fiaikat vágóhídra akarják küldeni. Ez viszont valóban az ember tragédiája, és abba belevonni az anyákat, kockázatos dolog. Ám ők így is jelen vannak azokban. Testükkel, lelkükkel, de ha igazi édesanyák, akkor a Fájdalmas Anya lelki rokonai.

Ennek szimbolikus jellegét aláhúzza az a tény, hogy 2003 márciusában az első iraki, kijelölt szárazföldi célpont Umm Qaszr volt. A híradások feledésre ítélt egyik felvillanó „szürke adata”. Senki sem árulta el akkor, sem később, hogy mit jelent a város neve. Az bizony „Anyavár”. A harc a hajdani Éden helyén tombolt, és magát az anyaságot sérti meg minden gyűlölködésből, irigységből – haszonszerzés miatt indított háború.

Nazim Hikmet világnézetével nem kell azonosulni ahhoz, hogy megcsodáljuk azt a következetességet, amellyel ő a békéért küzdött. Jóllehet, emiatt is igyekeztek őt lejáratni. „Hasznosítói” valamiféle költői „automatának” tekintették, de ez az őszinte költő értékeiből semmit sem vesz el. „A függetlenség eposzá”-ban az anyáknak, a családoknak az ábrázolása egyszerre eredeti – török és mélységesen emberi. Nem véletlenül rajonganak érte oly nagy csodálattal a kurdok. Íme, az eposzból egy részlet:

A hold alatt vonultak a szekerek,

Akşehir mellett mentek Afyon felé.

Oly végtelen volt ott a föld,

         és a hegyek oly messze voltak,

                   hogy úgy látszott, ezek az útrakeltek

                            soha sehová se fognak megérkezni.

A küllőtlen, tölgyfából faragott kerekű

                            szekerek haladtak,

és a kerekek olyanok voltak,

mint azok, amelyek elsőkként haladtak el a hold alatt.

Mintha egy más, sokkal kisebb világból jöttek volna

az ökrök, a hold alatt

                   kicsinyek,

                            mokányok voltak.

Beteg és tört szarvuk ragyogott,

                   és patájuk alatt az elfolyó

                            föld,

                                      föld

                                               és föld volt.

 

Fényes és forró volt az éjszaka,

         és a szekereken a deszkázott szállítási térben

         a kéklő tarackok fedetlenek voltak...

S a nők hada

         egymás elől elzárkózva,

a hold alatt nézte titok-fehérben

az előző karavánok után maradt

tört kerekeket, döglött ökröket.

Asszonyok,

a mi asszonyaink,

remegő és áldott kezűek,

         kicsiny arcúak és nagy szeműek,

         anyánk, feleségünk, szerelmünk,

         akik úgy halnak meg, mintha sose éltek volna,

otthonainkban a helyük

         az ökrök után következik,

                   aratásban, dohányültetésben, favágásban

piacra-futásban fáradozók,

ők, akik megragadják az eke szarvát,

ők, akiket az istállóban

a földbe szúrt kések fényében

teszünk magunkévá súlyos derekukkal,

börtönbe megyünk értük,

asszonyok,

a mi asszonyaink

most a hold alatt

a puskaport szállító szekerek után haladnak,

mintha bőség-mezőn ámbraillatú

kalászt aratnának

         ugyanaz a nyugalom,

         ugyanaz a fáradt megszokás honolt szívükben,

és tizenötös kaliberű srapnelek között

         vékony nyakú gyermekek aludtak.

És a hold alatt a szekerek

         Akşehiren át Afyon felé haladtak.

 

Európa sorsa a kontinensünkön élő anyáktól függ. Képesek tudnak-e lenni legnemesebb, legnagyobb emberi küldetésükhöz, vagy nem. Ez itt a kérdés. Nagyon sok minden függ a híradástól. Olaszországot is iszonyú népesedési hanyatlás sújtja. Pedig volt, amikor ezen a téren is Európa élén állt. Ránk erőszakkal kényszerítették az abortuszt. Az olasz nép „döntött róla”. Nagy különbség. Ám az eredmény ugyanaz. Gazdag irodalma van annak, hogy a nagy földrengések, a háborúk, az iszonyú járványok után, a különben visszahanyatlott népesség gyors növekedésnek indult. Mindez szinte ösztönösen történt. Ily nagy ereje volt az életnek hajdanán. Úgy látszik, hogy az abortusz és mindaz, ami jelenleg a családot Európában körülveszi a legelemibb csapásoknál is szörnyűbb és végzetesebb.

Törökország asszonyai ott vonultak a hold alatt. Ott ihlették a közelükben a legnagyobb áldozatra igyekvő férfiakat. Azóta Törökország népessége megnégyszereződött. Tudom, hogy nem lehet ezt a sokszorozást vég nélkül folytatni, ám a fogyatkozást sem. Csak tényeket közlök. Így azt is elmondhatom, hogy most Törökországnak hetvenmillió lakosa van, a becslések szerint huszonöt év múlva százmillióan lesznek.

Attilâ Ilhan tíz evvel ezelőtt megjelent verseskötetét lendületes előszóval vezeti be. Eszmefuttatásának a végén egy évezred legfontosabb hangjait idézi. Ott szerepel Mohács…

Ertum Öcalt és tánccsoportját már említettem. Láthattuk, hogy bizonyos események kapcsán a törökök nem ugyanazt érzik, mint mi. Épp ezért tartom lényegesnek azt, hogy a következőket elmondjam. Ezek a török táncosok minden étkezés előtt hangosan és közösen imádkoztak. Minden alkalommal valakiért felajánlották az imát. Két esetben az engedélyemet kérték, mert értem akartak fohászkodni. Boldogan igent mondtam. Széphalomban Kazinczy emlékeit mutattam meg nekik. Ali, a dobos egy időre visszamaradt Kazinczy Ferenc sírjánál, míg az egész társaság továbbvonult. Megdöbbentett az a szellemiség, amely az arcáról sugárzott akkor, amikor elmondta nekem a következőket: szavaim hallatán lelkéhez oly közel került a széphalmi mester, hogy ott, a sír mellett rögtön elmondta érte a Koránból a halottakért szóló imát.

A szeretettel elmondott fohász az emberiség legnagyobb és legszebb összetartó ereje. Giuseppe Ungaretti költőként élte át ezt az egyedüli csodát. „Az anya” című versét a legszomorúbb átmenet ihlette.

Az anya

Amikor végsőt ver a szívem, akkor

az árnyak fala hirtelen leomlik,

Anyám, hogy engem elvezess az Úrhoz,

kezedet nyújtod, mint a volt-időben.

 

Térdelsz majd rendületlen

az Örökkévaló előtt –szoborként,

mint láttalak korábban,

mikor a földön éltél.

 

Öreg karodat széttárod remegve,

miként elszenderültél.

„Ím, itt vagyok, Uram” – szólsz.

 

Csak akkor, hogyha ő már megbocsátott,

ébred a vágyad, hogy reám tekintsél.

 

Eszedbe jut majd, hogy mennyire vártál,

s egy sóhaj hirtelen szemedbe rebben.

Ungaretti úgy tudta, hogy ősei valamikor régen, talán Nagy Lajos korában magyarok voltak. Mi minden történt azóta! A korok hordalékai az édesanyákat sem kímélték. A történelem útvesztői óriási szakadékot ástak a jövőnk útja elé. A gyűlölet, az irigység, az önzés ezt a mélységet növeli, és elébb-utóbb könnyet fakaszt az anyák szeméből. Az a lényeges, hogy ne ezek az ellenséges érzések uralkodjanak, ne ezek legyenek az erősebbek. Tudjunk imádkozni egymásért, így leszünk hűségesek Dante Alighieri és Yunus Emre szellemiségéhez. Így érhetjük el, hogy minél több boldog édesanya legyen a földön.

A magyarság egyik igen nagy értéke, különleges helyzete adódik abból, hogy Eurázsia szemléletét, ősi látását fogadtuk be eredeti művelődésünkbe oly módon, hogy az ősi forrást tiszteltük és megőriztük. Védtük népünket a rontás, a pusztítás szörnyeitől. Más és más volt a kapcsolatunk az olasz és a török néppel, de igazi értékeket itt is, ott is találhatunk. Egyedüli kincseket tárnak elénk az édesanyákról szóló remek alkotások. Minden ilyen erőforrás ihlet, áldott erő a rontás, a rombolás megszállottaival - démonaival szemben.

 

***

Giuseppe Ungaretti

La madre

E il cuore quando d’un ultimo battito

avrá fatto cadere il muro d’ombra,

per condurmi, Madre, sino al Signore,

come una volta mi darai la mano.

 

In ginocchio , decisa,

sarai una statua davanti all’Eterno,

come giá ti vedevo

quando eri ancora in vita.

 

Alzerai tremante le vecchie braccia,

come quando spirasti

dicendo: Mio Dio, eccomi.

 

E solo quando m’avrá perdonato,

ti verrá desiderio di guardarmi.

 

Ricorderai d’avermi atteso tanto,

e avrai negli occhi un rapido sospiro.

 

Torquato Tasso

Giovanni Vega

Pietro Mascagni

Cesare Pavese

Grazia Deledda

David M. Turoldo

Giosuè Carducci

Giovanni Pascoli

Edmondo De Amicis

Gabriele D’Annunzio

Yunus Emre

Şevki Dinçal

Adnan Saygun

Ebru Vakkasoğlu

Cengiz Hancıoğlu

Emine Memduha Özyürek

Refik Özbek

Ibrahim Alaeddin Gövsa

Hasan Latif Sariyüce

Ahmed Hamdi Tanpınar

Osman Adil Uylukçu

Bahattın Karakoç

Nazim Hikmet

Yavuz Bülent Bakiler

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap