Arany Sas Díj pályázati mű: Molnár Marcell - Pengék Dala

Szerkesztő A, k, 02/12/2013 - 00:02

 

 
   

 

                Euros Lyn, Varjúvég várkapitánya a várfalon állt és az alatta elterülő pusztulást figyelte. Nyílvesszők szisszentek fel, kardok csilingeltek és emberek sikoltottak. Vértől, rothadó hústól és a halál szagától bűzlött az egész város. Ahogy Euros ott állt és látta otthona pusztulását, aprónak és esetlennek érezte magát, ami még sohasem fordult elő vele. Nem csak katonái kétségbeesett pillantásait érezte a hátán, hanem ősei lesújtó tekintetét is. Maga alatt érezte Varjúvég roppant erődítményét, amit felmenői évszázadok alatt egyre magasabbra és magasabbra húztak a hegyoldalon. A várost tizenkét szintre építették, amit három részre osztottak, teraszait a hegyoldalból vágták ki. A három részt három kapu választotta el egymástól. A főkaput Véres Kapunak, a középsőt a Szűz Kapujának, a legfelsőt pedig, aminek védelme Eurosra hárult, a Hold Kapujának nevezték. Euros felpillantott a csillagos égboltra és a Holdat bámulta, ami egy hófehér sávot, a Vénasszony Útját keresztezte. Folyóvidék lakói úgy tartották, éjszakánként az eltávozott lelkek azon a sávon keresztül jutottak át a túlvilágra, a Vénasszonyhoz. Milyen nyugodt odafönt minden, gondolta, idelent pedig milyen véres. És ez tetszett neki.               
                Odalent a hegy tövében, a máglyák fényében Euros tengernyi katonát és ostromgépet látott, hajítógépeket, fából és acélból épített teknősöket. A fateknősökbe húsz ember bújhatott bele egyszerre, ami megvédte őket a tüzes nyílvesszőktől és a forró szuroktól, míg elérték a Véres Kaput. A legendák szerint, akármekkora sereg is ostromolta Varjúvéget, az ellenség sohasem jutott át a főkapun, de nem is tért haza. Legalábbis, eddig nem jutottak át, gondolta Euros. Már hetek óta tartott az ostrom. Először meg se tudták közelíteni a falat a császáriak, Varjúvég íjászainak és a falakba süllyesztett hajítógépeknek köszönhetően. Ráadásul az ellenség sem tudta a saját hajítógépeit felállítani, mert a terep sziklás volt és, ha mégis megpróbálkoztak vele, a várvédők megakadályozták őket. Másfél héttel az ostrom kezdete után, a császáriak új stratégiát vezettek be: fából és acélból teknőspáncélokat építettek, amibe egyszerre akár húsz katona is bele fért a faltörő kossal együtt, aminek a vége a teknős feje volt. Hiába lőtték az íjászok a páncélt, még a tüzes nyílvesszők sem hatoltak át rajta, a katapultok pedig egy bizonyos ponton belül már nem tudták eltalálni az érkező teknősöket. Igaz, nem az első teknős törte át a Véres Kaput, de nem kellett nekik sokat küldeniük, hogy bejussanak Varjúvégbe. Miután átjutottak a Kapun, a harcok felgyorsultak. Nem telt bele sok időbe és máris a Szűz Kapuját döngették a faltörő kosok.     
                Valahol alatta kürtszó hallatszott. Aaahúúú. Majd még egyszer. Aaahúúú. Euros katonái tudták mit jelent ez: a császáriak áttörték a Szűz Kapuját is. Euros nem hezitált. Azonnal parancsokat osztogatott, az összes íjászt a mellvédre állította, az önkéntes parasztokat és munkásokat szurokkal és forró homokkal teli hordókért küldte, a lovasságot pedig a Hold Kapujához vezényelte a gyalogsággal együtt. Elszámolták magukat a parancsnokok. Úgy gondolták, úgy sem fognak átjutni a Véres Kapun, ahogy az elmúlt több száz esztendőben senki sem, és ez lett a vesztük. Elgondolkodott rajta, hogy vajon hibát vétett-e ezzel és arra jutott, hogy csak az elkerülhetetlent késleltették. Ez a csata már elveszett, de Euros Lyn nem adja fel. Ő nem az a fajta ember, akit olyan könnyen lelökhetnek lováról, ő még akkor is kapaszkodik a kantárba, ha már minden elveszett.  Euros magára vállalata az önkéntesek kiképzését és irányítását, ha már a két másik parancsnok közül senki sem volt rá hajlandó. A Hold Kapuját alig védték százan, főképp önkéntes munkások, akik bármire hajlandóak voltak hazájukért. Voltak közöttük képzett gyalogosok és íjászok is, de a védők nagy részét kovácsok, szabók, gulyások, börtönőrök és gyilkosok tették ki, akik – állításuk szerint – életüket áldozták volna Folyóvidék királyáért. Bár ezt Euros máshogy látta. Ezek csak gyáva haszonlesők, akiknek fontosabb a saját bőrük, mint a hazájuk. Nem jobbak egy zsoldosnál, gondolta, de legalább hű katonáimban bízhatok.  
- A Hold Kapujához! – kiáltotta Euros, Varjúvég várkapitánya.  
Izzadt, aranybarna sörénye homlokához tapadtak, sós cseppek csípték zöld szemeit. Félretűrte kósza tincseit, kidörzsölte szeméből a verejtéket és futás közben a hegycsúcson álló óriási, ősi máglyára tekintett. Istenszem csak egy apró vörös foltnak tűnt a fekete hegyen. Istenszem, adj erőt!
                Két fegyverhordozója, Hedris és Maroon, mindenhova árnyékként követték őt. Egy szót sem szóltak, csak figyeltek és felügyelték, hogy mindenki Euros parancsára cselekszik-e. Ha nem, megparancsolták a katonáknak, tegyék azt, amit a várkapitány mondott. Euros kihasználta ezt és a két ifjonccal üzeneteket küldött a két védelmi állás és a király között. Fontos volt, hogy kapcsolatban maradjon a három Kapu őre.   
                Mikor Euros és maroknyi íjásza elérte a falat, tucatnyi lovasa már felsorakozott. A lovagokat és csataménjeiket is tetőtől talpig acél fedte. A lovak topogtak és fújtattak, a pára látszódott a hideg, csípős levegőben.    
- Ne aggódj, Euros, rajtunk nem jutnak át! – mondta a lovagok túlbuzgó parancsnoka, Mikken, egy vézna, harcsabajszos Lord az északi mocsaras vidékről.           
- Tartsátok magatokat a tervhez, maradjatok a széles utcákon, ez az egyetlen esélyetek.         
- Tudom, Euros, mondtam már, ne aggódj! – és ezzel szemébe csapta sisakrostélyát, kardját a pajzsához csapta, lovagjai pedig ugyanezt tették és Mikken parancsára felvették az alakzatot.     
Euros egy szűk lépcsőn felfutott a mellvédre a Kapu mellé. Már hallotta az érkező császári katonákat, trap-trap-trap, Euros szíve egyszerre dobbant a katonák lépteivel és a pajzsok csilingelésével.De az utcákon nem császári katonák tűntek fel, hanem a Szűz Kapujának védői. Gyáva módon menekültek, hátra hagyva mindent, néhányan még fegyvereiket és pajzsaikat is elejtették. Kiabáltak, hogy engedjék be őket, nyissák ki a kaput. Néhányan Eurosra néztek, de ő nem tett semmit. Fontosabb nekik az életük.      
- Íjászok! – Euros a közeledő várvédőkre mutatott. – Hazaárulók.         
Euros hét katonája fellépett a falra, íjaikat felajzották és eleresztették a nyílvesszőket, amelyek a menekülők torkába fúródtak. A katonák tudták, ha valaki ott hagyja a helyét és megpróbál elmenekülni, még ha csatlakozni akarna a másik Kapuhoz is, hazaárulónak kell őket tekinteni és azonnal kivégezni őket. Ez Euros parancsa volt.             
- Kinyitni a Kaput! – kiáltotta Euros, mire két önkéntes bádogos a kapu mellé sietett, a falba épített fogaskerékhez, amit együtt húztak fel és a Kapu két hatalmas szárnya lassan, nyikorogva kitárult.
 És ekkor elkezdődött. A szűk mellékutcákból és a főúton, a Szűz Kapuja felől özönleni kezdtek a császári katonák. Faltörő kosok, kardok, fejszék és nyílvesszők hulláma tartott Eurosék felé. A páncélozott harcosok mellkasán megannyi címer díszelgett, medvék, virágok, tornyok és gólyák vonultak először, őket pedig kígyók, óriások és fehér oroszlánok követték.               
                Euros lovasai átvágtattak a Hold Kapuja alatt egyenesen a tömegbe. Egy négylábú, páncélozott nyílvessző vonult a támadók felé és belovagoltak az ellenség soraiba. A lovak felöklelték és megtaposták a gyalogosokat, lovasaik véres kardjain megcsillant a Hold fénye. Sikolyok, üvöltések és hörgések töltötték be az őszi, csípős levegőt.             
- Ideje kinevezni az új Véres Kaput! – vetette fel egy íjász és hangos röhögésben tört ki.          
Euros megengedett magának egy mosolyt.      
- Ha megérjük a háború végét, te magad fogod átnevezni, Aaron! – mondta Euros. Alig pár perc telt el és az utcák kiürültek, az éjszaka csöndbe burkolódzott. Miután a lovasok megkönnyítették a haldoklók szenvedését, parancsnokuk utasítására alakzatba rendeződtek és tovább vágtattak. Hosszú, néma csönddel teli várakozást csak egy-két köhögés, sóhajtás és Hedris türelmetlensége törte meg.       
- Én ezt nem bírom ki – bökte ki Hedris.              
- Türelmetlenné tesznek minket, Hedris. Én is ezt tenném – mondta Euros.     
                Pár perccel később újabb léptek zaja ütötte meg Eurosék fülét. Ez már tompább volt és halkabb, olyan volt, mintha egyszerre érkezett volna valaki minden irányból.           
- Mi ez? – kérdezte az egyik katona.     
- Nem tudom – suttogta Euros.               
A főút végén, ahol nem rég a lovagok eltűntek, egy csuklyás alak állt. Euros nem tudta megmondani, hogy férfival vagy nővel áll-e szemben, egészen addig, míg meg nem szólalt.       
- K’haran vagyok – egy férfi hangja volt, de különös.    
Euros a hangot inkább a fejében hallotta, mintsem a férfi felől. Nem értette mi ez az egész, még sosem találkozott ilyesfajta mágiával.        
- Ki ez? A császár? – kérdezte valaki Euros mögött, talán Hedris.             
- Nem, most mondta, Kraka, vagy mi. Nem tudom kejteni a nevét. – mondta egy íjász.             
- K’haran – jött a hang.
- Békét kötni jöttél? – kérdezte Euros, alig hallhatóan.
Fölösleges volt kiabálnia, a férfi így is hallotta. Euros furcsa kuncogást hallott elméje rejtett zugában.
- Nem – válaszolt K’haran. – Csak visszahoztam a barátaitok. – mondta és ezzel elsétált.           
- Barátaink?      
- Miről beszél? 
- Mégis ki a franc volt ez?           
A várvédők semmit sem értettek, kérdőn néztek egymásra, majd Eurosra, tőle várták a választ. És Euros tudta.           
- Ti ketten, igen ti – Euros két önkéntesre mutatott, akik értetlenül bámultak rá. – Zárjátok be kaput, azonnal. Íjászok, a falra és készüljetek.      
Aaron és társai felajzották fegyvereiket és vártak.        
- Mire célozzunk, kapitány uram? – kérdezte az íjászok parancsnoka.  
- Rájuk – Euros egymás után több pontraa is mutatott.               
A szűk utcák rejtekéből lovasok bukkantak elő, de mások voltak. A lovakból lógtak a beleik, a lovasoknak fél karjuk vagy a fejük hiányzott. Torzak voltak és furcsa bűz áradt belőlük.        
- Egy khogul volt! – kiáltotta Euros, amikor bebizonyosodott az elmélete. – Tüzes nyílvesszőket, azonnal! Lőjetek! Gyalogság, a Kapuhoz! Barikádozzátok el és tartsátok!
                Az élőholtak lassúak és esetlenek voltak, de határozottak és földöntúliak. Mikken és csapata lelkét a Vasasszonyfa karjai közül tépték ki és most egyenesen Eurosék felé tartottak. A lángoló nyilak felszisszentek és az élőholtakba hasítottak. Néhány test lángra kapott, de úgy meneteltek tovább, mintha meg se érezték volna. Amikor vagy tíz méterre voltak a kaputól, a lovak vágtázni kezdtek, beleikbe belekapott a szél. Újabb vesszőket lőttek az íjászok, de kevés nyíl találta el a vágtázó lovakat, akik teljes erejükkel belevágódtak a Hold Kapujába. A koponyájuk összetört, véres agyvelő csillogott a fejükön. Néhány lépést hátráltak és újra nekirontottak, de az önkéntesek kitartottak.
                A hetedik rohamot már nem bírta a Kapu és hangos reccsenéssel Euros lovasai áttörték, a ménesek keresztülvágtattak az önkénteseken és Euros felé fordultak. Mikken előhúzta hatalmas pallosát és a várkapitányra mutatott vele. Mondani próbált valamit, de csak vér és hörgés tört fel a torkán. A lovasok torz arcán undor és megvetés ült, szemük pedig szürkés fényben izzott. A várvédők hátráltak pár lépést, de Euros nem hagyta magát.  
- Kardokat elő! – kiáltotta és ő is előhúzta Hosszúkarmot hüvelyéből és Mikkenre rontott.       
A szag elviselhetetlen volt, de nem törődhetett vele, most példát kell mutatnia a többieknek. Egy macska ügyességével ugrott át a törmelékeken és egy nagyobb kőtömbről Mikken lovára ugrott. A hátas feje előre bukott és összeesett, miközben Euros teljes súlyát beleadta a csapásba, ami átszúrta Mikken torkát. A fej hörögve hullt a porba. Amikor Euros átszúrta a harapó, rugdaló ló fejét egy állati morgást hallott a fejében. Ez nem a khogul hangja, állapította meg. Euros győzelmén a többiek is felbuzdultak és az apródokkal az élükön fegyvert ragadtak és harcba indultak.               
                Miután a csata véget ért és az összes holttest a kapun kívül lángolt, egy fehér zászló bukkant fel a házak között. Az íjászok a falra léptek és már fel is ajzották fegyvereiket. Euros intett, hogy engedjék le.
- Előbújhattok!
A követeket fegyveres őrség kísérte. Euros szíve szerint azonnal parancsba adta volna, hogy öljék meg őket. Ismerte a nemesek és gazdagok játszmáit, de egyáltalán nem rajongott értük. Jobban szerette a küzdelmeket és a véres csatákat, mint az intrikát és a politikát. Távol álltak tőle a hatalmasok játékszerei, becsületesebbnek tartotta a párbajokat és a harcokat, annak ellenére, hogy az utóbbi volt az embertelenebb. Bár ki szabja meg, mi embertelen és mi nem? Tönkre tenni valakit egy életre vagy a gyors és tiszta halál?
                A követek élén egy kövér, zsíros, szőke hajú férfi állt, mellkasára egy széttárt szárnyú gólya volt hímezve. A követet két másik fehérköpenyeges követte, egyikük mellkasára bogáncsot, másik mellére egy ezüst rókát hímeztek. Mögöttük négy vörös köpönyeges jött, akik lovagok voltak, páncéljuk egy-két helyen nem fedte testüket. A jobb vállukat acélból készült kos fej díszítette, a balt pedig láncing fedte a vállukra terített vörös köpeny alatt.         
                Euros ismerte annyira a hatalmasok játszmáját, hogy békekötés során a békekötő fél fehér köpenyt visel, beleértve a lovagokat is. A várkapitány válaszképp ismét előhúzta kardját.       
- Stort! Fehérköpenyben érkezel, de kardokat hozol? Ez sértés a királlyal szemben!    
- Kapitány! Hát karddal a kezedben illik fogadni a követet?       
- A követeket nem, de az árulókat igen.             
Stort borvirágos arcára gúnyos műmosoly ült ki.             
- Üzenetet hoztam a császártól.              
- A Lángok Urától – szólt közbe egy másik követ, a bogáncsos.
Elsőre nem volt benne biztos, hogy Rumost látja. Dús szakállát levágatta, kopaszodni kezdett és mély, dörmögő hangja is megváltozott. Kiherélték? Méltó büntetés lenne neki. Rumos a Keleti Fal őrzője volt, ami Folyóvidéket választotta el a Völgytől. A király parancsára átállt a császár oldalára, hogy kémkedjen Folyóvidéknek, de már hosszú ideje nem hallottak felőle. Ezek szerint lebukott.
- Mondd, amit akarsz és távozz.              
- Az üzenetem a királynak szól, kapitány!           
- Uram távollétében én parancsolok Varjúvég és a Királyság fölött!      
Stort hangos nevetésben tört ki, ami inkább hasonlított disznóröfögésre, mint emberi hangra.             
- Jaj, ez nagyon jó volt – Stort a hasát fogta a nevetéstől. – Tudod kapitány, ebben az a vicces, hogy én vagyok az új urad. Akár át is adhatod a trónt.         
Euros már számított erre és sejtette, hogy a császár valamelyik folyóvidéki úrnak adja a trónt, de nem Stortra gondolt. Nem erre a hízott galambra.
- Nem – mondta Euros.               
- Azt hiszem nem jól hallottam, kapitány.           
- Amíg én élek, a hófehér segged nem teszed bele a trónba!   
- Hogy merészelsz ilyen hangot megütni velem szemben? – csattant fel Stort. – Vak vagy, kapitány? Nem látod, hogy túlerőben vagyunk és már a Hold Kapuja sem állhat közém és a trón közé?      
- Úgy érted a császár és a trón közé – javította ki Rumos.           
- Hát persze – hagyta rá Stort.  
Látszott rajta, hogy undor tölti el a császár hallatán.      
Ez a töltött galamb azt hiszi, Folyóvidék urai őt követik, kuncogott Euros.         
- Te meg min nevetsz? – kérdezte Stort, hangja remegett a dühtől.     
- Rajtad – Euros még mindig mosolygott. – Átadod új urad üzenetét vagy távoztok, hogy folytassuk a játékot?             
Stort bosszúsan előhúzott egy papirost a zsebéből, kihajtogatta és hangosan felolvasta.           
- Én, Prométheusz, Hellász császára, a Lángok Ura és a Nagy Szellem Földi Helytartója, felajánlom Norvos Lynnek, Varjúvég várkapitányának a párbaj általi ítéletet Varjúvég sorsa felől. – Stort hangja megemelkedett a döbbenettől, most olvashatta először. – Amennyiben az általam kiállított bajnok győz, Varjúvég Trónja engem illett. Azonban, ha Varjúvég bajnoka győz, a király megtarthatja a fővárost és a szabadságát.          
                Euros meghallgatta a császár üzenetét és elgondolkodott. Odalent még több tízezer ember lehet még, idefent pedig száznál is kevesebb.         
- Egy órát kaptok a döntéshozatalra – mondta Stort, összehajtogatta az üzenetet és távozott kíséretével együtt.        
Euros mögött szipogott valaki. A kapitány hátrafordult és Maroont látta. Szemeit óvatosan dörzsölgette páncélos kezével. Stort fia, döbbent rá Euros. Marron, apja szöges ellentéte volt. Magas, szálkás legény, szőke haja a vállára omlott. Euros érezte, hogy megnyugtatót kéne mondania a fiúnak, de semmi sem jutott eszébe. Nehezére esett az érzelmek kifejezése, de megesett a szíve a kisfiún.
- Menj utána, míg megteheted – Euros a fiú vállára tette a kezét.         
- Nem lehet – szipogta. – Én már áruló vagyok a szemében. Nem álltam mellé, amikor erre kért.
- De mégis csak a fia vagy!         
- Csak másodszülött. De nem ezért sírok – mondta.      
- Mi másért?     
- A királyért és Varjúvégért. Amikor a párbajról olvasott, nem azért döbbent le, mert még nem olvasta, vagy elveszítheti az új trónját.          
Euros nem értette. Mi másért döbbent volna le, ha nem ezért?              
- Láttam a szemében, már annyiszor láttam, hogy bármikor felismerem. Az a győzelem fénye volt. Az udvarában van egy óriás, aki úgy lengeti a kardot, mint más a tőrét.             
Euros hallott már régi meséket óriásokról, de ők a Végső Folyón túl éltek. Óriások nem léteznek Folyóvidéken.            
- Ne aggódj – mondta. – Kitalálunk valamit.      
Euros a hegycsúcs felé nézett, ahol egy hatalmas vörös, világító foltot látott. Az Istenszem.     
- Most mi lesz? – kérdezte Hedris.         
- Beszélek a királlyal. Addig barikádozzátok el a Kaput. 
                Euros elindult a hegycsúcs felé tartó lépcsőkön. A fokok egy idő után meredekké és göcsörtössé váltak, Eurosnak meg kellett kapaszkodnia a keskeny sziklafalon, ami a szűk lépcsőket szegélyezte. A lépcső ide-oda kanyargott, néhol előbukkanó a fényes Hold, másszor a lángoló Istenszem világította meg az ösvényt. Botladozott az egyenetlen, köves talajon, alig látott tovább az orra hegyénél. Harminc és hét éve alatt mindössze kétszer kellett feljönnie, az elsőre nem is emlékezett, olyan kicsi volt, másodszor pedig lovaggá ütésekor. Mindig is büszkeséggel töltötte el lovaggá avatása, amikor az előző király, kardjával, Hosszúkarom lapjával megérintette mindkét vállát, utána pedig a Vénasszony, istenük könnyeit homlokára csepegtette. Azon a napon fegyverhordozóként térdelt le bátyja istene előtt és lovagként állt fel.               
                Euros mosolygott, amikor felért a lépcsőkön és nem csak amiatt, hogy nyaktörés nélkül feljutott. Majd lefelé. Egy hatalmas téren állt, amit ledöngöltek és a közepén egy hatalmas pergolát helyeztek el, amit borostyán levelei fedtek. Azon túl a Hold és az Istenszem fényében egy szürke, ágas-bogas monstrum állt több száz, sőt talán ezer éve, tövében pedig egy ember térdepelt. A Vasasszonyfa nemzedékek óta őrizte a hegyet és a népét, bár túl sok segítséget nem tudott nyújtani. Néhány méterrel a fán túl máglya lobogott, a lángnyelvek a sötét éjszakát nyaldosták. A máglyát a hegyi népek és a varjúvégiek Istenszemként emlegették, ami még sohasem hunyt ki a királyi családnak köszönhetően.              
                Euros vett egy mély levegőt és átsétált a pergola alatt az imádkozó alakhoz. Euros néhány lépéssel megállt királya mögött és lenézett rá. Folyóvidék ura apró és törékeny volt, göcsörtös ujjait összefonta és idegen szavakat mormolt.               
- Gyere Euros, térdelj le és imádkozz velem.    
Euros nem mozdult.     
- Tudod jól, nem fogok imádkozni.        
- A királyod vagyok. Tedd azt, amit mondok.     
Euros azt akarta mondani, ez nem tartozik a feladatai közé, de inkább lenyelte véleményét és mellé térdelt. 
                Euros Lyn sosem járt templomba, egyetlen imát sem ismert és a Fehér Könyvből sem tudott idézni. Az ő istene nem templomokban vagy túlvilágon élt, hanem a kardjában. Az ő imái nem üres szavak, hanem az acélon súrlódó fenőkő hangja és a pengék dala volt. Most azonban mégis ott térdelt bátyja istenének oltára előtt és imádkozni próbált, de nem jöttek szavak az ajkára. Csak térdelt és szeme sarkában bátyját figyelte. Mennyire megváltozott, döbbent rá Euros. Az elmúlt évek háborúi nagyon megviselték. Aranybarna fürtjei őszbe csavarodtak, kezei csontossá váltak és bőre májfoltos lett. Rengeteget fogyott, fején már a korona sem állt olyan biztosan, mint a háború hajnalán.
Kezeit halkan összekulcsolva imádkozott, szeme sarkában egy apró könnycsepp jelent meg, ami azonnal lefolyt az arcán, míg fent nem akadt sűrű szakállán. Retteg. Euros egy pillanatra nem királyként tekintett a mellette álló férfire, hanem testvéreként. Mindig is ő volt az erősebb, de most mégis nekem kell megvédenem őt és a fővárost.   
A király várkapitányára nézett, Euros gyorsan elkapta a tekintetét.       
- Elmehetsz. Tudom, számodra idegen ez a hely.           
- Valóban az, de most maradok – mondta és a fölötte álló oltárra nézett. Egy terebélyes, csupasz, szürke fa magasodott fölé, ágai egy-két helyen átszakították a tetőt, a réseken halvány fénysugár szűrődött be. De ami a legmegdöbbentőbb volt, az a göcsörtös ráncos női arc, ami a fa törzsén volt. Vasasszonyfa, kezdte Euros, sosem jártam még házadban, egyetlen hozzád szóló imát sem ismerek, de könyörgök, adj erőt nekem és katonáimnak, hogy kitartsunk a felmentő sereg érkezéséig.        
Euros felállt és királyára nézett, aki továbbra is mormolta imáit a Vasasszonyfához.      
- Bajnokot követelnek – mondta, de a király nem óhajtott válaszolni. – Varjúvég bajnokát.      
A király továbbra sem válaszolt, ezért Euros folytatta.  
- A törvények értelmében…     
- A törvényeink semmit sem érnek. Folyóvidék attól a pillanattól kezdve elveszett, hogy Prométheusz átjutott a Keleti Falon.  
Euros egyre ingerültebb lett, ami egy idő után dühbe fordult át és nem bírta magát tovább visszafogni.            
- A Vénasszonyra! Te vagy a király, Norvos, Folyóvidék jogos ura és nem önmagunkat császárnak kikiáltó, kelmefestő fia és nem is a Stortok, hanem te! Itt az ideje, hogy talpra állj és tégy valamit a megmaradt, maroknyi népedért.      
A király Euroshoz fordult, arca paprikavörösre gyúlt.     
- Te tartasz itt nekem szentbeszédet? Te, Euros? Te, aki soha a kisujját sem mozdította a családjáért? Sosem voltál ott, amikor szükségem lett volna rád! Apa és anya halálánál sem voltál ott. Nem voltál, sehol!        
- De ott voltam. Ott álltam melletted, de te sohasem engedted! Anyáéktól sem vehettem búcsút a ravatalozáskor!   
- Nem, nem voltál ott! A várkapitány volt ott és nem a testvérem! De tudod mit? – Norvos levette a koronát a fejéről. – Ha ennyire tudod mit is kell tenni, legyen a tied! – Norvos testvéréhez hajította a koronát.            
                Euros meglepődött. Elszállt a mérge, helyén csak értetlenség maradt. A korona sercegve csúszott végig a kövön és Euros lábában akadt meg. A várkapitány felvette és nézte, milyen szépen csillog rajta az Istenszem vörös és a Hold fehér fénye. Csábító. De nem fogadta el. Első gondolata az volt, hogy visszateszi bátyja fejére, de ismerte ennyire a nagyok játékát, hogy ne tegye meg. Ehelyett egyszerűen a király lábai elé tette és ott hagyta fába zárt istenével.        

- Kit választott a király? – kérdezte Maroon.     
- Engem. Én fogok megvívni Varjúvégért. Íjászok a falra! Önkéntesek, bontsátok el a barikádot! Gyalogság, álljatok félkörbe a Kapu innenső oldalán!             
- Biztos vagy benne? – Hedris kétségbeesettnek tűnt, kezét fegyvere markolatán tartotta.     
- Igen – mondta Euros határozottan.    
Egy háború kimenetele és saját sorsa függött most a kezétől. Miután elbontották a barikádot, az önkéntesek is csatlakoztak a lovagok köréhez.        
- Időre van szükségem, hogy felkészüljek. Azonnal szóljatok, ha jönnek.           
Euros nyugodt léptekkel ott hagyta a Kaput és társait, hátrahagyta a tűz ropogását és a holtak bűzét.
Mikor lejárt a válaszadási idő, Stort még több követ és lovag kíséretében tért vissza. Maroon elszaladt Eurosért, mikor Stort magához hívatta a várkapitányt.             
- Ott van – mutatott Maroon a kör közepére, Storta és a kíséretére.    
- Kicsoda?          
- A Gólem.         
Maroonnak igaza volt. Egy óriási termetű lovag állt a kíséret közepén, magasan társai fölé tornyosult. A Gólem nem volt óriás, mindössze nagyon magas. Félelmetes ellenfélnek tűnt, akin látszott, valóban könnyű tőrként forgatja pallosát.               
- Ne aggódjatok – Euros mosolyogva fegyverhordozói vállára tette a kezét.     
Euros előlépett a körbe Storthoz, akinek szemében a győzelem szelleme ficánkolt.     
- Döntöttetek, várkapitány?     
- Elfogadjuk a párviadalt.            
- Helyes! – Stort szeme szikrákat szórt. – És ki lesz Varjúvég bajnoka? Ki a legbátrabb és legügyesebb közületek?        
Euros szeme sarkában látta, Maroon előre akar lépni, de Hedris megakadályozta.        
- Hedris! Maroon! Gyertek ide!              
A két fegyverhordozó vonakodva előlépett és a lovaghoz sétáltak.      
- Gyerekeket küldesz, gyáva féreg! – Stort felhördült és Euros látta, hogy a szikra azonnal kihunyt a szemében, amikor meglátta a fiát.
- Biztos vagy benne, hogy őt küldi? – kérdezte Euros Maroontól.           
- Igen.  
Euros elgondolkodott.  Egy csapás abból a karból és halott vagyok. Az acél csak megnehezíti a halálomat.    
- Vegyétek le a páncélomat.     
- Uram, ezt…    
- Azt mondtam, vegyétek le.    
- Uram, a páncél megvéd.          
- Vegyétek le. Csak fölösleges súly.       
Az apródok kénytelenek voltak engedelmeskedni.       
- Most pedig menjetek át – mondta Euros, rájuk sem nézett.  
Maroon megvetette a lábát.    
- Én nem megyek át – közölte az apród.             
- Gyere, Maroon – Hedris megragadta barátja karját.  
- Nem megyek, Varjúvégre esküdtem fel! Nem hagyom el a hazámat!               
- Feloldalak az eskütök alól. Most pedig, menjetek – Euros elfordította a tekintetét.   
- Mi lesz, hajnalig várnunk kell? Vágd ki a nyelvüket, legalább csönd lesz! – szólt Stort.               
- Gyere, Maroon, menjünk. Ez parancs volt – kérlelte Hedris.  
Maroon kelletlenül, de átment a császáriakhoz.             
- Nem jöhetnek át árulók! – mondta Stort.       
- Az áruló a fiad, Stort. Ha a véred áruló, te magad mi vagy?     
Stort erre mást nem tudott tenni, csak tátogni a döbbenettől, arca vörösre gyúlt. A két apród közben átsétált a császáriakhoz és eltűntek a tömegben.               
- Ki lesz a kihívó fél? – kérdezte ismét Stort, miután sikerült lenyelnie mérgét.
- Én – közölte Euros.     
Stort csak erre várt.      
- Az én bajnokom pedig…          
- Úgy érted, a császáré – szólt közben Rumos. 
- Igen, úgy értem a császár bajnoka, Garda lesz, a Gólem!         
A Gólem félresöpörte a körülötte állókat és Stort mögé lépett. Szürke, egyszerű páncélt viselt, inkább acéldobozra emlékeztetett, mintsem lovagra.           
                Euros mosolygott. Ahogy lépdelt előre a körbe, úgy sötétült el körülötte az ismert világ. Minden egyes pillanat elteltével Varjúvég tágult és szűkült, a tűz nem ropogott többé, az izgatott sugdolózások elhalkultak, a holtak bűze elmúlt és Stort kaján vigyora is eltűnt, Euros világa árnyékba borult. Apró fekete nyelvek nyaldosták vértezetét és arcát, melyek elzárták őt a tömeg elől. Nem érzett mást, mint a hideg acélt a kezében és nem látott mást, mint az árnyékvilágba belépő Gólemet. Ellenfele acéldobozra hasonlított, amit most a kardjával fel fog nyitni. Garda egy kezével könnyedén felemelte pallosát és Eurosra szegezte. A penge vége az orra előtt csillogott, de a várkapitány meg se moccant, farkasszemet nézett a Gólemmel.        
- Jól nézd meg a kardom végét. Ez az utolsó dolog, amit látsz az életben.           
- Majd meglátjuk.          
A Gólem mozdult először. Közelebb lépett Euroshoz, miközben kardját visszahúzta és oldalról sújtott le. Euros egy kecses mozdulattal hátralépett, mielőtt a pallos kitépte volna a beleit. Lassú, de pontos, gondolta. Euros újra és újra elkerülte Garda emberfeletti csapásait. Az óriás minden suhintás után nyögött, morgott és vicsorgott. Amikor biztos volt benne, hogy eltalálja Eurost úgy üvöltött, mint egy veszett kutya.        
                Euros csak eztán lendült támadásba, hogy felmérte ellenfele gyengéit és erősségeit. Előre lépett, lehajolt és félregurult a Gólem pallosa elől. Felállt és egy macska kecsességével ellenfele háta mögé ugrott és kardja hegyével a Gólem páncélját kezdte döfködni, gyengepontokat keresve. Garda szembe fordult vele, pallosát feje fölé emelte és suhintott, de Euros félrebukfencezett, nem tudta volna kivédeni a csapást. Felpattant és Euros kardja élével csapott a Gólem mellkasára, aki kivédte.
Euros hátraugrott és hagyta, hogy a fekete nyelvek jobban elfedjék a végtagjait és a felsőtestét. Olyan érzés uralkodott el rajta, mintha kívülről figyelte volna az eseményeket, tudata háttérbe szorult és ösztönei vették át az irányítást a teste fölött. Mintha egy szunnyadó oroszlán ébredt volna fel benne, kimeresztené karmait és lassan becserkészné áldozatát és lecsapna rá. Egyedül ezért az érzésért imádta a küzdelmeket. 
                Euros előre lendült és hangos csattanással a Gólem páncéljára csapott. Váratlanul érte ez az óriást, hátra is hőkölt. Az oroszlán elégedetten morgott. A Gólem arcára düh ült ki, üvöltve rontott Eurosra, aki egyszerűen oldalra lépett, a Gólem azonban nem állt meg, hanem belerohant a tömegbe és pallosával felnyársalt egy gyalogost. Euros ebből csak annyit látott, hogy a Gólem vértezete csupa vér lett. Amikor egy nyílvessző átszakította Euros világának határát és beleröppent a Gólem sisakrostélyába, a nyelvek visszahúzódtak és Euros visszazuhant a testébe.       
- Elég! – üvöltötte.        
Aaron holtan hevert a földön, a Gólem a fél vállát levágta.        
- Lám-lám, megszegted a párbaj szabályait! – Stort gúnyosan horkantott.         
- A te bajnokod is megszegte! – mondta az egyik kondás.         
- Az nem számít. Egyetlen katonám sem támadta meg királyotok bajnokát.      
- Fejezzük be, Garda – mondta Euros, mire a Gólem bólintott.
                Euros úgy érezte, mintha hátrazuhanna. Most sokkal gyorsabban tört elő állati énje, az oroszlán már morgott és elméje hátsó részében kaparászott. Törj elő, gondolta. Lépj elő és csapjunk le együtt. Az oroszlán előlépett, de nem látta sehol. Ő maga volt az oroszlán. Euros egy szempillantás alatt előreugrott és a kardok összecsókoltka. Euros már kevesebb lehetőséget adott ellenfelének, védekezésre kényszírtette a Gólemet. Látta az óriáson, szokatlan számára ez a helyzet. Eddig mindig ő kelthetett félelmet a csatamezőn, azonban most Euros teszi ezt vele. A Gólem hiába lépett jobra vagy balra, lomha mozgása miatt Euros mindig elérte.        
                Ha a Gólem mégis fölénybe került, Euros kecsesen félretáncolt és a másik oldalról támadt. A várkapitány nem érezte az idő múlását, de biztos volt benne, hogy hosszú ideje harcolnak már egymással. Ha nem találok gyenge pontot sosem lesz vége ennek a csatának. Kénytelen leszek csinálni egyet. Euros megkerülte ellenfelét, felkapaszkodott a hátán és nyakvédőjébe mélyesztette méteres karmát, ahol átszakította a nyílvessző. Letépte a páncéldarabot és Gólem nyaka szabaddá vált. Euros leugrott és az oroszlán győzelemittasan üvöltött. Már csak egyetlen csapás! Euros neki iramodott és a kardok csilingelve összeértek. Klang, klang, dalolták a pengék. Ezek már az utolsó csapások voltak, mindent beleadtak. A Gólem döfött, szúrt és vágott, Euros pedig kecsesen védett és hárított. A fekete nyelvek egyre inkább bekebelezték Eurost, a várkapitány teljesen átadta magát a sötétségnek. Az oroszlán előreugrott, karmolt, morgott és üvöltött. Magában érezte a vadon pusztító erejét, amivel ízekre szedi ellenfelét. Az óriás suhintott pallosával, az oroszlán félreugrott, de az óriás gyorsabb volt és megragadta a torkánál fogva és a földre lökte. Az oroszlán fájdalmasan felüvöltött és Euros egyedül maradt a testében. A szája földdel, sárral és vérrel telt meg. A fekete nyelvek lassan visszahúzódtak és másfajta árnyak bújtak elő. Ez a sötétség hideg volt, keserű és bűzös.  
                A várvédők fegyvert ragadtak és a császári katonákra rontottak.            
- Eurosért! Varjúvégért! – kiáltották és kardok, fejszék és pörölyök csilingelve találkoztak.       
Euros elejtette fegyverét és az óriás kezét próbálta lefeszíteni a torkáról, sikertelenül. A halál fagyos karmai kaparászták bensőét. Nem sokára csatlakozok a Vénasszonyhoz. Ettől a lehetetlen gondolattól nevetnie kellett, de hörgésnél és kapálózásnál többre nem volt képes. Körülötte nagy sürgés támadt, a Gólem felnyársalta Euros néhány társát, a királyi szinteket elözönlötték a császáriak. A várvédőket egészen a lépcsőkig szorították őket, amelyik a Vasasszonyfához és a bátyjához vezetett. A harc hevében a Gólem elejtette Eurost. A várkapitány kardját kereste, tapogatni kényszerült, mert nem látott semmit, de nem jutott sokáig. Az utolsó dolog, amit Euros Lyn látott, Istenszem kihunyó lángnyelvei voltak.

 

 

  

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap