Arany Sas Díj pályázati mű: Markacz Mária Piroska - Várakozók

Szerkesztő A, cs, 01/31/2013 - 00:05

 

 
   

Szép évszak az ősz, számtalan költeményt megihletett. Ez az év viszont nem a festőiségéről szólt, főleg nem Magyarországon. A keddi zavaros események után özvegy Vass Károlyné csendben kézimunkázott az Eszék utcai bérszobájában. Aznap semmi sem történt a megszokott módon. Nem tudott kimenni a piacra és gyereket sem hoztak felügyelni.

De legalább nyugalom volt. Már több mint két órája nem hallott fegyverszót. Legrosszabb rémálma vált valóra hajnalban, amikor harckocsik dübörgésére ébredt. Ezernyi zaj közül is felismeri a hangjukat, ami nem csoda, hiszen még mindig élénken él emlékezetében a másodiknak keresztelt világháború. Sokat vesztett, mint akkoriban mindenki más is, férjet és fiat, rokont és barátot. Ezek miatt látta elérkezettnek az időt, hogy végre összecsomagolja szegényes holmiját.

Most várt. Várta, hogy feloldják a kijárási tilalmat, és ő is elutazhasson ebből a gyűlölettől fűtött városból, amikor kopogtattak. A rémület egy villám gyorsaságával hasított belé, szinte megdermesztette. Hevesen kalapáló szíve ellenére erőt vett magán, és az ajtóhoz csoszogott. Azon az alig öt méteren tucatnyi, rosszabbnál rosszabb gondolata támadt. Az oroszok, vagy a felkelők akarják kifosztani, talán az ÁVH. Óvatosan nyitotta ki a bejáratot, majd egyszerre könnyebbült meg és vált meglepetté. A kapuban egy munkásasszony és annak négy év körüli kisfa állt.

– Eszter! Jancsika! Ti meg mit kerestek itt? Azonnal gyertek befelé! Megőrültetek? Ilyenkor mászkálni? Hát nem hallgattok rádiót? – tuszkolja be a vendégeit.

A két jövevény leplezetlen zavartsággal cövekelt le a kicsinyke előszobában. A gyermek anyjába kapaszkodott, az meg bambán nézett maga elé.

– Mi a nyavalya ütött belétek? Vegyétek már le a kabátotokat!

Suta mozgolódás támadt a lakásban, majd mindenkiről lekerült az őszi felső. Eszter kivett valamit a zsebéből, és a szőke lurkóhoz hajolt.

– Jancsi, menj szépen játszani. – Egy fajátékot nyomott fia kezébe, aztán a házigazdához fordult. – Margit néni, ne haragudjon, de már nem bírtam otthon ücsörögni – mondta elcsukló hanggal, és a könnyáradat se váratott sokáig magára.

– Jóságos ég! Mi történt? Gyere velem a konyhába. Főzök egy teát, aztán mindent szépen elmesélsz.

A konyhának csak jóindulattal nevezhető lyukban éppen hogy elfért két ember. Az idős néni korát meghazudtoló gyorsasággal mozgott. A húsz körüli lány egy székre rogyott. Meredten koncentrált a terítő egyik foltjára, hogy visszanyomja feltörni készülő sírását. A tea pillanatok múlva már ott gőzölgött a kancsóba. Margitka a vendége elé tolta egy bögrével és csendben leült a másik székre. Nem szólt, nem kérdezett, csak nézte a bedagadt szemű fiatalasszonyt. Régóta ismerik egymást, a házaspár feljebb lakik az emeleten. Eszter, miután fia elég nagy lett, Újpesten kapott munkát a Szőrmegyárban. Férje Csepelen dolgozott. Jancsit nem tudták óvodába adni, akire így az özvegyasszony szokott vigyázni.

– Bori néni nincs itthon? – törte meg váratlanul a csendet Eszter.

– Még a múlt héten leutazott a lányához vidékre. Most született a harmadik unokája. De nem hiszem, hogy a főbérlő asszony miatt jöttél át. Mi történt Esztikém?

– Margit néni is elmegy? – bökött az előszobában lévő bőrönd felé.

– Amint vége a tilalomnak – bólogatott megnyugvással az idős hölgy. – Az unokám már többször mondta, hogy költözzem hozzájuk, hát most elfogadom az ajánlatát. Elég volt a háborúkból! De ne térj el a tárgytól! Ki tette ezt veled? Mi történt?

Eszter mélyeket lélegzett majd kortyolt egyet a forró teából.

– Feri nem jött haza az éjjel. – Ez az egyszerű mondat újabb könnyeket csalt az asszonyka szemébe. – Féltem – súgta rémülten.

Margit néninek elkerekedett a szeme. Eddig egy dolgos, jóravaló fiatalembernek tartotta Ferencet, aki munka után mindig a családjához tért haza. Nem ivott, nem dohányzott és nem barátkozott kétes alakokkal. Kizárta a felkelőkkel való bármilyen kapcsolatot.

– Ne aggódj drágaságom, biztos a gyárban maradt. Lehet, hogy nem tudott elindulni a csőcselék miatt.

– Ők nem csőcselék! – harsant fel nyíltan a lány. – Ők igaz magyarok, akik a szebb jövőért kardoskodnak! Hogy a gyerekeink már egy jobb világban, elnyomás nélkül nőjenek fel! – Szeméből elillant eddigi félelme és megvetve nézett a nénire.

Az öregasszony egyik ámulatból a másikba esett. Nem értette, mi történhetett a világgal az elmúlt pár hétben. Idegesen pillantott körbe. Tekintete találkozott a konyhaajtóban álló, szipogó Jancsiéval.

– Esztikém, megijeszted a fiadat is. Nyugodj meg, kérlek. Idd meg a teád, magadra hagylak, aztán megbeszéljük ezt.

A szobában ölbe vette a kisfiút és legalább egy fél óráig a konyha felé sem nézett. A gyermek el is aludt a néni megnyugtató dúdolására. Margitka az ágyba ugyan nem tudta becipelni, de betakarta a szendergőt és visszament az anyához.

A lány az asztalra hajtott fejjel sírt és mérhetetlen fáradság látszott rajta. A néni visszaült a székre és zsebkendőt tolt Eszter kezéhez. A beszélgetés még nehezebben indult meg. Végül Margit néni, hogy eloszlassa az asszonyka esetleges félelmeit, elmesélte az életét, a háborúkat, a veszteségeit. A máig előforduló rémálmokat. Elmagyarázta, hogy ő se szereti az oroszt, de békét akar. Bátorításul hozzátette, hogy az osztrákoktól már kivonultak, most már csak ki kell várni, hogy innen is elmenjenek.

– Ne haragudjon rám Margit néni, de tehetetlennek érzem magam. Mi is békésen akartuk a véleményünket nyilvánítani. Én sem hittem, hogy ez lesz belőle. A temetésen még minden jó volt, minden szépen meg volt tervezve.

– Milyen temetésen drága? – vágott közbe az öreg hölgy. – Ki halt meg?

– Hát a Rajkék! Talán két hete is van, hogy kimentünk az újratemetésre. Ott találkoztunk Vilivel. Egyetemista, röpcédulákat osztogatott. Derék gyereknek látszott, de azok után, amit az előbb mesélni tetszett, már nem vagyok biztos semmiben. Tőle hallottunk a tervezett tüntetésről. Feri megígérte neki, hogy ott lesz. Én is mentem volna, de Jancsi tegnap belázasodott. Nem kellett volna elengednem őt sem. Vili nem szólt ilyenről, csak annyit mondott, hogy beolvastatják a rádióba a követeléseiket és visszakérik Nagy Imrét. Mi meg hittünk neki. Ez az egész a mi hibánk! – hüppögte végig.

– Azért nem kell mindjárt átesni a ló túloldalára. Hidd el nekem kedvesem, nem volt ez rossz ötlet, de az erőszak, az tényleg nem kellett volna. Most megint feldúlják a várost. Aztán viselhetjük a következményeket. De ments Isten, hogy magadra vedd. Az uradat meg ne féltsd, nem olyan, aki maga is fegyvert ragadna.

– Csak tudnám, hogy épségben van, most már semmi más nem érdekel! – sírta el magát ismét.

– Most csend van, szaladj fel és nézd meg otthon van-e már.

– Felesleges, hagytam neki üzenetet. Ide fog jönni. Ide kell jönnie!

Ismét némaság ült kettejük közé. Dél körül járt az óra. Margitka áthozta a szobából a rádiót és nekilátott valami ebédfélének. Kenyeret szelt, megkente zsírral és besózta. Sajnos mással nem szolgálhatott, nem várt vendégeket. Főzött még egy kancsó teát, hogy legyen mivel leöblíteni a száraz élelmet. Jancsi aludt, így csak maguknak terített. A fiatalasszony némi unszolás után volt hajlandó enni. A némaságot a rádió hangja verte fel, először.

„Itt Nagy Imre beszél, mint a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke.

Budapest népe!

Közlöm, hogy mindazok, akik a további vérontás megszüntetése érdekében ma 14 óráig megszüntetik a harcot és leteszik fegyvereiket, mentesülnek a statáriális eljárás alól.

Egyúttal kijelentem, hogy minden erőnkkel megvalósítjuk az 1953. júniusi kormányprogram elvi alapján, úgy, ahogy azt annak idején a Parlamentben kifejtettem, országunk következetes demokratizálását, a párt, állami és politikai és gazdasági élet minden területén. Kövessék felhívásunkat, szüntessék be a harcot, biztosítsák a rend és nyugalom helyreállítását népünk, országunk jövője érdekében. Térjenek vissza a békés alkotómunkához.

Magyarok...”[*]

A figyelmüket egy tank ágyújának dörrenése a rettegésbe terelte. Jancsi beszaladt anyjához, arcát annak ölébe fúrva hangosan bőgni kezdett. Eszter kővé merevedett, és azon a napon először, még sírni sem tudott. A néniben is megfagyott a vér, keserű emlékei ismét eszébe jutottak. Pisszenés nélkül hallgatták a robaj visszhangját, amit a környező épületek súlyos másodpercekig fenntartottak.

Az ezt követő síri némaság sem tartott sokáig, puskák ropogását, orosz és magyar kiáltások hangját közvetítették a házak a kis utcácskába. A Móricz Zsigmond körtér felbolydult, majd amilyen gyorsan kezdődött, ugyan olyan hamar véget is ért a lárma. Az anya és fia csendesen, összeölelkezve könnyeztek. Margitka levegőért kapkodott.
– Menjünk le a pincébe. A szén mögött meghúzódhatunk – nyögte ki végül az özvegyasszony, húsz éves ösztönétől vezérelve.

- Nem lehet! Meg kell várnunk Ferit!

– Az ég szerelmére! Gondolj a fiadra te lány! Neked őt kell megvédeni! A férjed tud magára vigyázni!

– Maga csak menjen, ahová akar, de mi itt maradunk!

– Szentséges Isten! Meg akartok halni? És, ha már ő sem él?

Kijelentésére Eszter görcsösen felzokogott.

– Nem halhatott meg, érzem, tudom! Él és ide fog jönni!

– Eszterkém, fogadd meg egy majd hetven éves vénasszony tanácsát. Írunk ide is üzenetet neki, de el kell bújnunk, a fiad érdekében. Ha elveszik, nem lesz kiért harcolnotok!

– Nem! Maradunk!

Margit néni értetlenül nézte vendégét, de elfáradt a vitatkozásban. Visszahuppant a székbe. Átgondolta, és ha Károly élne, valószínűleg ő sem tágítana. Végignézett a két pityergőn és az elvesztett családja jutott az eszébe. A világháborúk szinte mindenkit elvettek tőle, egyetlen lánya, meg a második szülésébe halt bele, a gyermekkel együtt. A megmaradt unokájával egymást segítve éltek túl. De már ő is felnőtt, ezért igazából nincs vesztenivalója. Így mindhárman maradtak.

Percekig ültek egymás mellet. Jancsi még mindig erősen szorította anyját. Eszter előre-hátra dülöngélt a székén. Margit néni a konyhafalat bámulta. Mindeközben halkan szólt a rádió, értesítve őket a történésekről.

Az eltelt idő, mintha megnyugvást hozott volna az anyára. Sírása elhalkult, motyogássá szelídült. Csak a kisfiú szemében volt félelem, hisz csak ő hallotta Esztert. Kérdőn tekintgetett az öregasszonyra. A néni nem vette észre az apró jelzéseket, saját gondolataiba merült. Pontosan ezért ijedt meg annyira, amikor szomszédja lerázta magáról a gyermekét és az előszobába sietett.

– Mit csinálsz?

– Megkeresem! – válaszolta izgatottan a fiatalasszony.

– Kit? – értetlenkedett az öreg hölgy.

– Hát Ferit! A férjemet!

– Megbolondultál? Nem mész te sehova! Ülj le!

– El kell érte mennem. Nincs ebédje sem. Aztán majd szépen hazasétálunk kézen fogva, mint régen.

Margitka próbálta elállni az útját, de Eszter őt is félretolta. Most a hölgyön volt a sor, hogy sírjon.

– Kérlek, kedvesem, ne menj el!

– Vigyázzon Jancsira – mosolygott, mintha csak a munkába indulna egy szép reggelen.

Szemében a téboly tüze égett. Az özvegyasszony félelmében hátrált egy lépést, miközben fejét rázta. A szőke fiúcska így ki tudott bújni mögüle, hogy az anyjába kapaszkodhasson. Eszter leguggolt hozzá.

– Jancsikám, drágaságom – szólalt meg, majd csókot nyomott a gyerek homlokára. – Elmegyek apáért. Jó? Tudom, hogy neked is hiányzik. Anya visszahozza. Rendben?

A kisfiú nem válaszolt, csupán egy alig észrevehető bólintást volt képes tenni. Az asszonyka sarkon fordult és a vaskapu felé szaladt. Margit néni csak állt a nyitott ajtóban, amíg meg nem érezte Jancsi apró kezecskéjét a sajátjában. Lenézett, nehézkesen rámosolygott és bezárkóztak.

***

Eszter reménnyel telve lépett ki az utcára. A Kosztolányi tér felé vette az irányt, hiszen ebédet is kell vennie a férjének. A löketekben érkező szél miatt szorosabbra akarta fogni magán a kabátját, de valami megakadályozta benne.

A zsebében valami kemény tárgy nyomta a csípőjét. Belenyúlt és kivette a fajátékot. Okos fia van, biztos visszatette a helyére. Elmosolyodott. Amikor ismét felnézett, a Fadrusz utca sarkáról két meglepett orosz katona nézett vissza rá.

Nem sokat tudott a nyelvükön, de a gránát és lőj szavakat felismerte. Megpördült, hogy visszaszaladhasson, de elkésett. A golyó hátulról érte a szívét. A dörrenés hangjával fülében a járdára zuhant.

A kezéből kieső kisvonat a csatorna felé gurult. Ütemesen zörgött a nedves úton, mire megállapodott, a katonák is oda értek. Az egyik belerúgott a játékba, és zavartan a társára nézett. Az megvonta a vállát, majd együtt elvonszolták Eszter holttestét.

***

A lövést a lakásban maradtak is hallották, egyszerre rezzentek össze a fotelban. Margit néni lehunyta a szemét, mert tudta. Jancsi szorosan hozzábújt.

– Csak egy autónak durrant ki a kereke – hazudta. – Nincs semmi baj.

Az özvegyasszony megsimogatta a kisfiú fejét és dúdolni kezdett. Így ringatóztak, egymás karjában, percekig, órákig. Várakoztak.

 

 

 


[*]Elhangzott 1956. október 24-én 12 óra 10 perckor a rádióban. Közli: Népújság, 1956. október 25. Megjelent: A forradalom hangja. Összeállította: Varga László. Budapest, 1989. 31-32. l.

 

  

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap