Amikor elfog a sírhatnék

Fehér József, cs, 01/31/2013 - 00:06

 

 

 

 

Még a legkeményebb embert is életében egyszer elfogja a sírhatnék, amikor a boros-vagy a pálinkáspoharat legszívesebben fél kézzel összeroppantaná, vagy földhöz vágná, hogy ezer darabra törjön. Muzsik András tanítót életének harmincadik évében, unokahúga lakodalmán kerítette hatalmába ez a furcsa állapot. De olyan hirtelen és alattomos módon, hogy nem tudott kitérni előle. Csak azon kapta magát, hogy összeszorul a lelke, és valami tépi, marcangolja, mintha szét akarná szaggatni. Ujjai rászorultak a metszett falú pohárra, és annak a nyomástól reccsenve levált a talpa. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy valami rágja, emészti. Egyre azt hajtogatta: „Hagyjatok!” De aztán kiadta lelke hordalékát, mint tartalmát a háborgó gyomor.

- Rohadt dolog, ha az ember azon üt egyet, aki felnevelte, segítette. De hát miféle segítség volt az? Lidérces álomként hat még ma is, ha eszembe jut: hogyan próbált apám a saját képére formálni; hogyan nyesegette akaratomat, igyekezett letörni önbizalmamat. Most is látom, amint megáll előttem: „Már megint olvasol? Ahelyett, hogy nekem segítenél az állatok körül, vagy a kertben. A tehén alatt ott a trágya. A kertet fölveti a gaz, és te lopod az isten drága napját! Értem én. Úr szeretnél lenni…”

Úr? Én? Ijedten összecsuktam a piros kötésű Mikszáth Almanachot, és iszkiri az istállóba dudvázni.„Meg ne szúrd a tehén lábát, mert agyon csaplak! Most kapkodsz már? Amikor Cowboy Mariskát olvastad (így nevezett minden könyvet) nem jutott eszedbe! Eriggy innen, ne is lássalak!”

Jobbnak láttam eltűnni a kert bodzabokrai között, aztán az istállópadláson, a sok lim-lom között. Még anyám hívószavára sem jöttem elő. Kerültem a találkozást apámmal, nehogy megint gúnyt űzzön belőlem, nehogy megint megalázzon. Csak az éhség tudott előcsalogatni.

- Na, be méltóztatott gyünni az úr? Paraszt maradsz, ami volt az apám, a nagyapám, az ükapám is. Éppen belőled lenne más valaki? Miért nem tetszik neked a föld? Nincs ennél gyönyörűbb a világon.

- A könyvtől okosodik az ember…

- Kitől hallottad ezt az ostobaságot? Én egyet sem olvastam el, és mégis eltartalak benneteket.

Igen. Minden tudása a tapasztalat volt, amit őseitől kapott. Az elég is volt neki. Elég ahhoz, hogy küzdelmesen, sokszor önpusztítóan is, de megéljünk. Azért csak elvégeztem a középiskolát. De amikor apám megtudta, hogy tanítani megyek, egyelőre csak képesítés nélkül egy vidéki faluba, kenyértörésre került a sor.

- Ezért taníttattalak te átokfajzat, hogy magunkra hagyj bennünket! Legalább anyádat kímélnéd…

- Hiszen élhetnének másképp is, apám…

- Nekem te ne osztogass parancsokat! Kineveltelek a… és már beleszólsz az életünkbe?

Hát én is kimondtam:

- Akkor maga se szóljon bele az enyémbe!

És ekkor elszakadt a húr. Szeme vérbefordult, arca bevörösödött, majd feltépte előttem az ajtót:

- Takarodj!...

Anyámmal titokban leveleztünk. Néha kaptam tőle egy kis pénzt is. Mindig eldugott néhány forintot, hogy segíteni tudjon nekem. Közben elvégeztem a főiskolát.

Azon a tavaszon enyhe szélütés érte apámat. Azt hitte, meghal, és megnyugodva akart távozni az élők sorából.

Ágyához hívatott. Hangja erőtlen volt. „Az anyád istenit…” S a kezemet kereste.

Megtört, kicsi ember lett belőle. Alkalmatlan a harcra, alkalmatlan ellenfélnek is. De ma is vibrál bennünk a feszültség, ha néha találkozunk.

Engem még ma is fojtogat a gyermekkori otthon légköre, s ő feszeng nálunk, ha eljön az unokákhoz.

Még a legkeményebb embert is életében egyszer elfogja a sírhatnék, amikor a boros- vagy a pálinkás poharat legszívesebben összeroppantaná, vagy földhöz vágná, hogy ezer darabra törjön. Muzsik András tanítót életének harmincadik évében, unokahúga lakodalmán kerítette hatalmába ez a furcsa állapot.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap