Afrikai járat

Doma-Mikó István, p, 02/24/2017 - 00:32

 

 

 

 

 

 

    Barátom négy évet töltött Afrikában. Csokoládészínű nebulókat oktatott a betűvetés meg a matematika „szörnyűséges” tudományára. Nem sok sikerrel. A történeteiből akár könyvet is írhatnék, de most csak egy gyöngyszemét adom közre. A belföldi repülőútjáról szóló meséjét, jóllehet kétkedéssel fogadtam, talán mert még sohasem jártam a fekete kontinensen. Az afrikai vidéki légitársaság nevét szándékosan elhallgatom, nehogy bepereljenek hitelrontásért vagy a jó hírnév megsértéséért. Ugyanezen okokból visszafogottan szólok Watatutu varázslóról, aki az istenek segítségével minden pert megnyer, és a kártérítésen kívül még záporesővel és villámlással is sújtja a perveszteseket.

    Kezdem a közepén, ahogy a barátom elmondta:
 

    Szóval, (a meg nem nevezett afrikai légitársaság gépe) aránylag biztonságosan felszállt. Szándékosan nem mondom, hogy zökkenőmentesen, mert a töredezett, hepehupás betonon zötykölődve majd’ kirázta a lelkünket. A magasabb régiókba érve aztán fellélegeztünk. Afrikában (főleg vidéken) légtéri ütközéstől még az elkövetkezendő öt évszázadban nem kell tartani. Szóval fent inkább biztonságban voltunk.

    Szeleteltük a felhőket, mikor a pilótakabin ajtajában gondterhelten felbukkant az első tiszt. Jobbra-balra tekintgetett, majd magához intette a légikísérőket. Rövid, suttogó eszmecseréjük után már egyáltalán nem visszafogottan a legelső hármas üléssorból, vagyis az első osztályról hátra zavarták a méltatlankodó utasokat. Azután többen, közös erővel kicipelték a pilótafülkéből az eszméletlen kapitányt, végigfektették az ülésen és beszíjazták. Efféle önkényre vészhelyzet esetén a személyzetnek joga van, és a vészhelyzet most nagyon is fennállt. A pilóta arca holtsápadt volt, a szeme fehérje kifordulva, életjelet nem adott. Ezt az állapotot nevezik kezdő medikusok merevrészegségnek.

    Az utazóközönséghez az első tiszt rövid szózatot intézett, ennek az volt a lényege, hogy nem történt semmi rendkívüli, a kapitánynak ma van a születésnapja, meg mindenki őrizze meg a nyugalmát, mert ő most átveszi a gép irányítását. Néhányan feltették a nagyon is ésszerű kérdést, hogy ha mindketten itt vannak, akkor most „uram bocsá’”, ki vezeti a gépet? Azt válaszolta, hogy a robotpilóta, egyébként sincs mitől félni, mert elég magasan vagyunk ahhoz, hogy ha zuhanunk, időben visszaérjen a fülkébe. Az utasokat e bejelentés tökéletesen megnyugtatta, így egész úton vidáman énekeltek, kurjongattak és mogyoróval dobálták egymást. Hamar eltelt a másfél óra.

    Történetemet már-már az unalmassá válás réme fenyegette, ám ekkor megszólat az első tiszt hangja a hangszóróból.  Bejelentette, hogy rövidesen megkísérli a leszállást. Megnyugtatott mindenkit, pánikra semmi ok, mert már volt példa rá, hogy baj nélkül landolt.

    A fedélzeten tartózkodott Watatutu, a zulu törzs fővarázslója, akit az Afrika Ökle, A Rettenthetetlen, Csörgőkígyók Réme, meg más, ezekhez hasonló celebneveken ismer a fekete kontinens. Mint az esők és mennydörgések fő-fő szervezője és a zulu főnök gazdasági tanácsadója befolyásos ember hírében áll. A bonyodalmat az okozta, hogy a varázsló először ült repülőgépen, és az afrikai lapok katasztrófahíreit ismerve cseppet sem bízott a leszállás sikerében.  Ám praxisa során megtanulta, hogy minden baj, csapás és veszély elhárítható egyetlen kecske faláldozásával. Tehát a szerencsés leszállás biztosítására még a felszállás előtt a gép utasterébe hozott egy kecskét. Örök titok, hogyan tudott észrevétlenül felcsempészni a fedélzetre egy élő állatot. Gondolom, az istenekkel fennálló bensőséges munkakapcsolat miatt lehetett ilyesmire jogosítványa. Az állatot bekötötte a hátsó széksor mögé, és amikor az mekegett, a varázsló segédje az ülésre állva gyakorlott szinkronszínész módjára tátogott hozzá. A produkcióval elaltatta a személyzet és az utazóközönség gyanakvását, és egyben elnyerte a tetszését is. Tapsoltak, és amikor a kecske pihenőt tartott, nógatták a férfit, hogy ugyan már, mekegjen még!

    Az első tiszt sorsdöntő bejelentése után a varázsló felelőssége tudatában szolgálatba helyezte magát. A sikeres leszállás technikai lebonyolításához kötelékénél fogva közelebb vonta a kecskét és egy fenőkövön élesíteni kezdte az áldozókést. Az állatnak komoly teológiai műveltsége lehetett, mert felismerte a szent rítus nyitányának kezdőhangjait, megvadult, elszakította a kötelet és halálra váltan mekegve menekült a nyiszálás elől. Végigtrappolt a folyosón, csak a pilótafülke ajtaja állította meg nagy csattanással. Az emberek utána kaptak, mire a mutatványt megismételte visszafele. Aki a folyosóra merészkedett, azt eltiporta, vagy felöklelte. A varázsló Istenhez fohászkodott, hogy kivégezhesse a „pofátlan dögöt”, majd gyakorlatiasabban az utazókhoz kiáltozott segítségért. Segítő kézben pedig nem volt hiány. Húszan is nyújtották a késüket, de ő inkább a balták között válogatott. Abból mindössze három darab volt a kínálat, s csalódottan konstatálta, hogy kettő életlen, a harmadik pedig túl hosszú nyelű ahhoz, hogy biztonságosan forgathassa. Ezért inkább a felkínált pisztolyok között keresett megfelelőt, és biztos, ami biztos, végszükség esetére zsebre vágott egy kézigránátot is. A kecske sorsa tehát meg volt pecsételve. Az érintett erről mit sem tudván olyan fáradhatatlanul és felszabadultan trappolt oda-vissza a pilótafülke meg a gép fara között, mint a vasár-  és ünnepnapokon a szavannán. Többen próbálták a szendvicsből kihúzigált salátalevéllel magukhoz édesgetni, de az állat nem hagyta magát megvesztegetni. Épp a gép elejére tartott, amikor kivágódott a pilótafülke ajtaja és feldúlva megjelent az első tiszt. A fülke ajtajának rendszertelen döngetése az őrületbe sokkolta. Egy doronggal az érkező állat homlokára sózott, mire az összerogyott, és néhány elhaló mekegés meg erőtlen rúgás közepette kilehelte a lelkét. A szakszerűtlen eljárás láttán Watatutu holtsápadttá vált. Praxisában első eset volt, hogy az áldozási ceremóniát földi halandó eltérítette. Szent esküvéssel fogadta, hogy kegyetlen bosszút áll a kontáron, feltéve, ha az istenek engedik leszállni a gépet.

    - Emberek! – így az első tiszt – Nem tudom, kié volt ez az állat, de a repülés biztonsága érdekében kénytelen voltam fejbe kólintani. A tulajdonosa leszállás után jelentkezzék a jegyirodán, a kárát megtérítjük. Most pedig megkísérelem a leszállást. Meglátják, elsőre leteszem a gépet, másodikra kísérletre úgysem futná az üzemanyag.
 

    A gépet megszállta a kimúlt kecske szelleme, hatalmas bakugrásokkal érte el a hepehupás betoncsík végét, sőt, egy kissé még azon is túlhaladt, de egy kiterjedt bozótos előtt biztonságosan megállt.

Hölgyeim és uraim! – váltott ünnepélyessé az első tiszt hangja - Öröm volt önökkel együtt utazni! Köszönjük, hogy a mi légitársaságunkat választották!

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap