Vers

Döbrentei Kornél
Várakozók

Az este szénpora szemerkél rájuk. / Gyapotbáláktól meggyötört hátukon / pihen a kikötô. / Kénsárga kutyák / lelkei szaladoznak a halszagú / szélben, s guggolnak, hamuban / guggolnak a várakozók, a térdük / már elparázslott. A hasistól / küszködve lebegnek, akár a tenger / nehéz lélegzetében elásott sirályok. / Szájuktól messze úszik a hold, / az égi banán, akkor a foguk szikrázva / összecsattan, de elmarad az átok. / A fáradt melegben régi halat esznek, / s két uborkától hûvös a felnôttkoruk. (Vers)

Csata Ernő
Az őszi tárlat - Salonul de toamnă

A képzelődés nem kerül semmibe, akár a felhők különös formája, akár a nyirkos házak falán megjelent különös foltok gerjesztik képzeletünkben a romantikusabbnál romantikusabb képzettársításokat, attól függően, hogy kinek milyen gazdag a fantáziája. Ábrándozhatunk következmények nélkül, mert legalább gondolatainkban (nem tudni meddig) még szabadok vagyunk, azokat nem láthatja és nem is olvashat belőlük egyelőre senki. (Vers)

Döbrentei Kornél
Otthon

Itt a küszöb is egy az ima magasával. / A messzeségnek vízfesték a vére. / Villámok hímporából és anyatejbôl / fejemben aranyrögöket vajúdott / az idô, s én, beléfeszülve egy / csúzli istrángjába, fellôdözgettem mind / abrakul a napnak – és csak az árnyék hízik. / Itt a küszöb is egy az ima magasával. / Jácintjogarral uralkodó édesanyám / égtájakat megzendítô akarat: / búzavirágból szülessék meg a végtelen / Mári... apalástja beborítni engem, nagyfiát, / ki üröm partján konzervdobozba zárt / szívemet (Vers)

Döbrentei Kornél
Gladiátorvers

Az alvilágból fölsarjadó bitófák / gyökerével kötöttétek gúzsba, mégis / feldübörög a Hádészbôl, hol a forrás / hétágú korbács, s a remény elnyûhetetlen / napszámosaként görgeti uralmatok-megôrlô / szikláját a hitnek, és a rémülettôl / megfonnyadt fülekkel hallgatózzátok: / a medveláncon táncoltatott nép üressé / ármánykodott szívében miként visszhangzik / titáni munkálkodása, s borzadva / lesitek, hogyan mámorítja horizonttá / a lélek kalodáit, tördeli csillagokra / a testünkké szervült vasbilincseket (Vers)

Csata Ernő
1956

Egyszer meseszerű hősökké váltunk, / a hétfejű sárkánnyal szembeszálltunk. / Akkor egyszer nagyokká nőttünk, / több ezer Szentgyörgy nyüzsgött közöttünk. // Hiába tapodtak ránk tűzokádók, / gyomroztak mérges bolsevik támadók, / akkor millió szív dobogott értünk, / a hősök őszén óriások lettünk. // Újra virultak gyászos emlékeink, / sírokba szálltak, vérükkel hőseink. / A világ némán, bízva ámult, / bénán, megdermedve, ismét elárult. // Hiába ta... (Vers)

Rozványi Dávid
Október 23.

Évek óta küzdöttem 1956. október 23 emlékével. Képtelen voltam verset írni róla... Nem mintha, hiányzott volna az érzelmi azonosulás: családom börtönbe zárt és kivégzett tagjai emléke tartott fogva. Tudok-e olyan verset írni, amiben én is benne vagyok, amiben benne vannak ők is, s nem csak az unalomig ismert képek sorakoznak benne? Lehet-e még újat mondani 1956-ról? Lehet-e hitelesen szólni a ma emberének? Nem tudom. De meg... próbáltam. (Vers)

Rozványi Dávid
A gyűjtőfogház balladája

A gyűjtőfogházban jártam édesapámmal, ahol éveket töltött, s ahol nem egy barátját kivégezték... És nagybátyja, vitéz Mihályi István emlékére, akit 1954 márciusában kivégeztek, mert harcolt a kommunizmus ellen. Csak nagykorúaknak: a vers naturalisztikusan írja le, miket kellett átélnie egy fogolynak kivégzése előtt. - Egy napsugár/ tör a cellarácson át / - egy fogolynak ennyi jár. // A fogoly feláll és vizel, / lesik minden mozdulatát / - egy fogoly... (Vers)

Szerkesztő B
Arany János: Kedves barátom...

Kedves barátom, lelkem jobb fele!/ Mi volna édesebb dolog nekem,/ Mint írni hozzád, írni íveket,/ Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér,/ Meg tudja a szent, millyen gondolat./ S mégis te feddesz és panaszkodol,/ Halott-beszédet tartasz síromon,/ És több eféle. Megvallom, fiu,/ E szemrehányás, e feddő levél,/ E szenvedélyes "meghaltál" kiáltás,/ E lecke ízű dorgáló beszéd,/ Ez a lelket leöntő nyakleves,/ Ily megrohanva, ily vá... (Vers)

Turcsány Péter
Mint forró állkapocs

Mint forró állkapocs/ Szeretjük egymást,/ mint az állatok,/ szerelmünk fogva tart,/ mint forró állkapocs;// náladnál tovább/ én nem láthatok,/ világunk kitárul/ s egymásba mos.// Bezárul és százszor kinyílik, Bezárul és százszor kinyílik,/ lihegő, éhes száj – az életünk,/ aranyban derengő alkalom:// a szívemet s a szívedet/ visszafoglalod – s én vissza-/ foglalom.// (2011. szeptember 7. Pomáz) (Vers)

Döbrentei Kornél
Kentaurok a porondon

Koravén magzatként patánkkal tiportuk / anyánk szívét, s ô sorshatalmú combjai / jármába törte a Létet, fölpántlikázta / a tej selyemszalagjaival, s elindított – / És mi úgy bömböltünk, hogy a sírás torkunkból / elszabaduló mindenség-kerekében / terpeszbe állt a Teremtô, s mint egy mutatványos, / kinek a csömör vállára galamblott, forgott körbe / a Porondon, hol a tavasz úgy hatja át a / rögöt, mint kated... rálist a fohász-szította / várakozás és ágaskodik a fû, mert a / fény nekisarkantyúzza mennyei tereknek (Vers)

Döbrentei Kornél
Az útkövező

Parázsló menny sistereg a hátán, / a bôre szakadozott vörös lobogó. / Szíjas testébôl kínzó tengert facsar / a dél. Magasba lendített csákánya / szarván rostokol a Nap, csikorgó / fogakkal ôrölve sorsát lesújt / az útkövezô. / Áhít alkonybelû / dinnyét vagy sört, melyben örök a hó, / de megaszalt szöcskelábakban lappang / az idô, s a fény ôrjítôn zizegô / szalmakazla egyre nô. / Akkor felragadja / a szôke hôbôl kikalapált üst-nyarat, / melyben a világ minden szutyka kátránnyá / kiforrott, és (Vers)

Döbrentei Kornél
Teli szájjal

Ínyemen elmúlik a málna. Apám, keserû / a májad. A töltényhüvelyben hûvösödik / már. Sötét lázban reszket az ingem. / Fogaim lármájában vérzik a cseresznyés. / Ereimbôl az árnyék, az árnyék / patakzik egyre. Dögkutakat kongat / a messzeség egy virágágyba veszve. / Halottaidtól feketére fárasztott / folyón érkezem, apám, és a számban / tündöklô fûrészek vonulnak mindig. // Apám, fogaim lobogó gyertyái / körülállják csöndben a szívedet. / Elvirágzott csontjaidban megfejthetetlen / mákszemek (Vers)

Döbrentei Kornél
Az útkövező

Parázsló menny sistereg a hátán, / a bôre szakadozott vörös lobogó. / Szíjas testébôl kínzó tengert facsar / a dél. Magasba lendített csákánya / szarván rostokol a Nap, csikorgó / fogakkal ôrölve sorsát lesújt / az útkövezô. / Áhít alkonybelû / dinnyét vagy sört, melyben örök a hó, / de megaszalt szöcskelábakban lappang / az idô, s a fény ôrjítôn zizegô / szalmakazla egyre nô. / Akkor felragadja / a szôke hôbôl kikalapált üst-nyarat, / melyben a világ minden szutyka kátránnyá / kiforrott, és (Vers)

Döbrentei Kornél
Gladiátorvers

Az alvilágból fölsarjadó bitófák / gyökerével kötöttétek gúzsba, mégis / feldübörög a Hádészbôl, hol a forrás / hétágú korbács, s a remény elnyûhetetlen / napszámosaként görgeti uralmatok-megôrlô / szikláját a hitnek, és a rémülettôl / megfonnyadt fülekkel hallgatózzátok: / a medveláncon táncoltatott nép üressé / ármánykodott szívében miként visszhangzik / titáni munkálkodása, s borzadva / lesitek, hogyan mámorítja horizonttá / a lélek kalodáit, tördeli csillagokra / a testünkké szervült vasbilincseket (Vers)

Szerkesztő A
Az őszi tárlat - Salonul de toamnă

A képzelődés nem kerül semmibe, akár a felhők különös formája, akár a nyirkos házak falán megjelent különös foltok gerjesztik képzeletünkben a romantikusabbnál romantikusabb képzettársításokat, attól függően, hogy kinek milyen gazdag a fantáziája. Ábrándozhatunk következmények nélkül, mert legalább gondolatainkban (nem tudni meddig) még szabadok vagyunk, azokat nem láthatja és nem is olvashat belőlük egyelőre senki. (Vers)

Rozványi Dávid
Megbarnult fotók… (emlékek az I. Világháborúból)

Nagyon nehéz olyan verset írni, amihez nem kapcsolódik személyes élmény – ilyen az I. Világháború is. Nem voltam ott, az őseim, akik harcoltak benne, születésemkor már régen a temetőben porladtak. Mi maradt meg nekem? Mesék, amiket a nagymamám és a fivére meséltek arról, gyermekként hogyan élték meg a Nagy Háborút, és fényképek egy dobozban. Ezekből állt össze ez a vers… // Megbarnult fotókat nézek: / egy ház, hol nagymamám / volt cserfes kislány, / gyermekkalandok, / gyertyafényes bálok, (Vers)

Döbrentei Kornél
A szántóvető

Tavasz mennyköve csattan a fûzfák / ostorában, a teremtés nyers, növényi / szagát füstölve szét és vérbájoló / asszonyillatot, / visszaretten az Ördögpofájú, / kinek sírhelynyi lyukas zseb az emberi / álom, ki dögletes nyálában megfürösztött; / az elmúlás csigacsusszanással indul el / a bokámtól megmászni engem, mert / az Atyaisten a sarkamba zsibbasztó / villámot ütött, de lám, az eke fölé / görnyedô paraszt a halál dûlôjén / túlérô szem... határ, fakó ingén / bárányfelhô a folt, szíve helyén / elkapart seb (Vers)

Turcsány Péter
Halál, betegség, roncsolás

(A bűn verse) / A halál itt jár karöltve velem, / egyetlen percre sem feledhetem, / Isten terveit naponta lerontom, / b bűn maga vagyok, fekete horgony, / akasztva az élők szíve mélyére, Sátán, a sodrásod perc-perc megélve. / Kit kivált féltek, azt ölöm elsőnek, / s mind, kit szeretek napról nap vesztődnek, / s kikről nem tudok, lasszóm hurka éri, / gyilkosod vagyok: gyermek, asszony, férfi, / netán élve maradsz, s pörög a sors még, / roncsolom életed, s nincs védő hajlék. (Vers)

Szabó Anikó
Otthon

Ébredj Ember és láss csodát! Lesd meg a szomszédod mosolyát! / Figyeld meg barátod tetteit, s belőle okulva, tedd meg lépteid! / Emelt fővel járj az úton, hogy megtaláljad mi az otthon! / Hallod már Te makacs ember mit susognak a fák? / És mit visszhangoznak lépteid az utcán? Hallod már? / Nézd! Ott egy anya vacsorára hívja haza gyermekét! / A temetőben meg éppen most temetik valaki szerettét. / Amott meg egy csecsemő nyugszik édesanyja karján, / S ő altatót dúdolva suttogja neki: Aludj, kicsi drágám! (Vers)

Rozványi Dávid
Fekszel előttem, Anyám

Mint ki alszik, / behunyva két szemed. / A pap időtlen szavakat mormol feletted, / apámmal elkapunk egy-egy szót. / Imádkozunk. // A pap megáld, / mint egy apa, / ki gyermekének így kíván jó éjszakát, / hogy angyalok vigyázzák álmát. // Meghaltál, - de hamis e szó, / mert tudom, élsz, örökké! / Istenben, s bennem is. // Mert gyermekként őszülő erdőbe / Te vittél el, Te mutattad meg, / hogy a télre tarkulással készülnek a fák, / hogy az elmúlás szép lehet. / Te mutattad meg nagymamám sírjánál (Vers)

Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap