Új rügyek az ágon (Arany Sas pályamű 2016.)

Losonczy Attila, h, 01/14/2019 - 00:07

Eljött az idő, urak, nem várhatunk tovább! – Vata hangja betöltötte a földvár fogadótermét. A későbbi századokban Abaújvár néven elhíresült erődítmény vigyázta az észak-keleti határvidéken átívelő kereskedelmi utat. A várat még Sámuel építtette, a magyarok első választott királya, aki időlegesen elűzte az országrontó Pétert, és annak idegen csahosait. Sámuel halála után ismét boldogtalan időszak köszöntött Magyarországra. Orseolo Péter vérszopó talján és német pribékjei nem ismertek többé mértéket.

Abaújvár adott otthont a külhonból hazahívott Vászoly-fiaknak, Leventének és Endrének. A fogadásukra összegyűlt nemzetségfők remélték, ők állnak majd az új lázadás élére, amely végleg kisöpri az idegen szívűeket a magyarok földjéről, a hamis templomaikkal, papjaikkal együtt.

 Vata fegyveresei már az esztendő elején a Kőrösök mentén égetni kezdték tüzes nyilaikkal az országra tapadt gennyet. A törzsfőben és embereiben némi bizonytalanságot szült a hazaérkező hercegek szokatlan öltözéke, hajviselete. Mindemellett egy lombard püspök, Gellért hívó szavára tértek vissza…

Vászoly fiait láncinges, bozontos szakállú óriások kísérték, Endre apósának, Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem ajándékaként. E szláv harcosok embernyi nagyságú szekercét cipeltek vállukon, a félelmetes portyezánt.

Vatával alvezére, az éles szemű Karcsa tartott a találkozóra, akinek neve ölyvet jelent. A békési törzsfő seregét besenyő segédcsapatokkal egészült ki.

– Mi készen állunk, most kell lecsapnunk a talján kutyára, amíg Fehérvárban dőzsöl! – folytatta Békés ura. – Többé nincs kegyelem az idegen szívűeknek, sem az újhitűeknek!

Endre tiltakozásképpen felemelte a kezét.

– Ne feledd, Vata úr, ők is a testvéreink! Ugyanúgy a német iga alatt nyögnek, mint a tieid. Többé nem fordulhatunk egymás ellen, mint Sámuel király halálakor! Az csak a hódítóknak kedvez!

Vata lopva összenézett főemberével. Mire jó ez a jámborság? Hiszen Sámuelt is újhitű emberei árulták el! Vata értesült róla, hogy a két ifjabb Vászoly-fi, Endre és Béla felvette a keresztséget. Mire számíthat tőlük később? A három testvér közül egyedül Levente maradt hű régi hiténél. Vatának feltűnt, hogy az idősebb herceg a tanácskozás alatt keveset szólt, s az érkezése óta nem tűnt el arcának sápadtsága. Talán csak a hosszú út miatt…

– Javaslom, elébb számoljunk le német hatalmaskodókkal, csak azután döntsünk az ország rendjéről! – vitte tovább a szót Endre.

– Legyen úgy, ahogy fivérem mondja!  Hordjátok körbe a véres kardot! – szólalt meg végre Levente. – De azt a talján fattyat… aki apánk végzetét okozta, élve akarom!

– Legyen hát! – egyezett bele Vata.

 

***

Az abaújvári tanácskozást követően Vata könnyűlovasai felbőszült darazsakként száguldottak a Tiszántúltól a nyugati gyepűkig, ostorcsapásszerű támadásaikkal rendre kivéreztették az ellent. Eközben a kijevi zsoldosok sem tétlenkedtek. A bölényhangú orosz szekercések csapásai alatt szúette tuskókként hasadtak szét a német vértesek paripái. A győztes csatározások után az elégedetlenkedők egyre nagyobb számban csatlakoztak a hercegek haderejéhez, Orseolo Péter serege viszont napról-napra fogyott.

Az Úr 1046. esztendejének októberében Endre döntő lépésre szánta el magát. Béketárgyalásra hívta ellenfelét, amely Péter számára halálos csapdának bizonyult.

Zámoly mellett, egy összedőlt udvarház lett a végső nyughelye azoknak, akik még kitartottak III. Henrik hűbérese mellett. Endre komoran nézte az üszkös romokat. Hát ily dicstelenül ér véget a lelkében talján, szívében német kényúr királysága…

A fegyveresek egy talján-latin keveréknyelven rimánkodó, vérző emberroncsot hurcoltak Endre színe elé. A minden méltóságából kivetkőzött férfi tegnap még a trón bársonyának melegét élvezte, ma már a koldusnál is koldusabb.

– Az ölyv patkányt fogott! – gúnyolódott az egyik harcos a Karcsa szorításában vergődő foglyon.

–  Ő volna az? – kérdezte nagy sokára Endre.

– Igen, ő az, nagyuram! – felelte Karcsa. – A talján kutya, aki nemrég még Henrik tenyeréből evett!

– Szemet szemért! – ordították többen is.

– Tegyétek, amit jónak láttok! – mondta Endre közönyösen. – Többé hallani sem akarok róla!

A herceg nem kívánta végignézni, miképpen teljesedik be annak az embernek sorsa, aki miatt fivéreivel idegenbe kényszerült, távol az anyaföldtől…

Endrében megkeseredett a bosszú íze. Bárcsak élne még Levente… bárcsak hazatérne már öccse, Béla herceg Lengyelhonból…

Az elsőszülött Vászoly-fit ismeretlen kór emésztette föl. Az öreg gyógyítók tudni vélték, e titokzatos nyavalya okán költözött annak idején Géza fejedelem az árnyékvilágba, de a szóbeszédek szerint már magát Árpád vezért is ugyanez a betegség szólította el a földi léttől.

Leventét a Duna partján, Taksony fejedelem sírja mellett helyezték örök nyugalomra.

„Szegény bátyám, csupán búcsúzni térhetett haza!” – gondolta elszorult szívvel Endre. – „Az Úr elvette, amiért veszni hagytam az ő szolgáit!”

 

***

A vérgőzös hónapok után viszonylagos béke köszöntött Magyarországra. III. Henriket az itáliai háborúi kötötték le, így nem emelhette kardját a még friss sebeitől szenvedő Regnum Marianum ellen. Endre az egyház áldásával foglalta el a királyi trónt, világosság téve, hogy a pogány hitet nem tűri el többé. A csalódott Vata és a harcokban megfáradt hívei Békésre vonultak vissza. Egyelőre nem mutattak ellenséges szándékot.

Az 1048. esztendőben végre örömhír zengte körül Alba Regia falait. A legifjabb Vászoly-fi, Béla, a pomerániai hadjárat bajnoka hazatért.

Bélával tartott hitvese, Richeza, Mieszko Lambert fejedelem leánya. E Lengyelhonban kötött frigy újabb, több ezer lándzsás és lovag segedelmét jelentette Endrének. Nem lehetett tudni, Henrik császár mikor próbálja elszakítani a béke vékony szövétnekét.

A magyar király nyugatias udvari etikett szerint fogadta testvérét és annak kíséretét a trónteremben. A formaságok után Endre levedlette a kötelező uralkodói merevséget és kitárt karokkal sietett Bélához.

– Csakhogy itt vagy, öcsém! Minden erős kézre szükség van most! – ölelte magához termetesebb fivérét Endre. Eközben Anasztázia királyné karon fogta Richezát, s félrevonta őt udvarhölgyei közé.

– Amióta megkaptam leveledet, nem tudtam másra gondolni, mint az anyaföldre! – felelte megindultsággal Béla. – Annyi év után végre… itthon… bárcsak Levente is itt lehetne…

– Nem voltam vele utolsó óráiban – szólt könnyes szemmel Endre. – A hírnökeim szerint nem fogadta be Krisztust, az utolsó leheletéig ragaszkodott az ősök hitéhez! Én mégis misét mondattam a lelke üdvéért!

– Hogyan tovább? – kérdezte rövid szünet után Béla.  

– A földünket feldúlta, meggyalázta a német, ám mi új magvakat ültetünk el. Nem üres kézzel jöttél, hát illendő viszonoznom. A dukátust ajánlom néked, az ország harmadát – mondta Endre.

– Nagylelkű vagy, felséges bátyám…

– Ugyan, hagyd ezt! Közösen viseltük a száműzetés terhét. Mától fogva minden fontos döntésben számítok a véleményedre! Amit István úr elkezdett, mi befejezzük! Népünknél nem lesz több civódás, együtt erősebbek leszünk, mint valaha!

A Vászoly-fiak ekkor még szentül hitték, hogy így lesz.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap